KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/október
KRÓNIKA
• N. N.: A Fiatal Magyar Film Fóruma

• Földényi F. László: Német szenvedés Európa
• Bikácsy Gergely: A képzelet éjszakái Duras filmen
FEDERICO FELLINI
• Tordai Zádor: L’augusto Fellini Örökmozi
VIZUÁLIS ERŐSZAK
• Wisinger István: Lángvörös hús Erőszakhullám Hollywoodban
KRITIKA
• Ardai Zoltán: A sütemény halála Video blues
• Báron György: Költő, tájban, mellékalakokkal Arizonapló
KÖNYV
• Koltai Ágnes: Érzelmek kisiskolája Doris Dörrie kisregényei
• Hegyi Gyula: Az ő nemzedékük Kovács István a lengyel filmről
FESZTIVÁL
• Lágler Péter: Endo és Nano Linz: Ars Electronica ’92
LÁTTUK MÉG
• Székely Gabriella: Ördög vigye
• Koltai Ágnes: Zombi ésa szellemvasút
• Békés Pál: Dermesztő szenvedélyek
• Takács Ferenc: A végső megoldás: Halál 3
• Sárközi Dezső: Wayne világa
• Tamás Amaryllis: Gyűlölöm a színészeket
• Barotányi Zoltán: Tökéletes katona
• Nagy Gergely: Sült, zöld paradicsom
• Sárközi Dezső: Férfias játékok

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Tökéletes katona

Barotányi Zoltán

Vajon túl lehet-e élni ép testtel és lélekkel egy igazi háborút? És ha igen, egyáltalán érdemes-e? Íme az intő példa: Roland Emmerich akció-reakció filmjének, a Tökéletes katonának hősei nem csupán a háborút, még saját halálukat is túlélik – de milyen áron!

Jégbe fagyasztva, génmanipulálva, tudattörölve élik egyébként jobbra-szebbre érdemes életüket, egy többé-kevésbé halhatatlan szuperkommandó tagjaiként, a félistenek harci képességével, no és azok tökéletes korlátoltságával megáldva-megverve. A mirelit alakulat kalandról kalandra tör előre, útját hullák szegélyezik. A sok névtelen harcos közül valósággal kimagaslik Dolph Lundgren és Jean-Claude van Damme, a kortárs filmművészet két élő klasszikusa, a kiváló és közismert karakterépítők, a lelki rezdülések cizellált megjelenítői, akik ezúttal is művészetük legjavát nyújtják. Sajnálatos módon a két harcostárs és természetes szövetséges holmi nevetséges okok miatt (a mi derék Dolfink kiirt egy falut) már filmünk elején egymás ellen fordul – mi több, szitává lövi egymást. A mélyhűtött ellenszenv előbb-utóbb a felszínre tör: halálos küzdelemben csap össze a latinos lendület (Zsanklód) és a teuton brutalitás (Dolfi), az ébredező erkölcsi érzék és a kivirágzott katonai drill.

A végeredmény nem lehet kétséges, a nembéliség (a gyengébbek kedvéért: Zsanklód) ismét „lealázza” a partikularitás izomagyú démonát. A személyiség (a hadseregben igencsak gyakori) szétesését csak a test széthullása tetőzheti be – alighanem ezt konstatálhatja szegény Dolfi, miközben élete utolsó momentumaként felaprítja a szecskavágó.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1992/10 63. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=584