KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/április
POSTA
• Kovács Dénesné: Ki nem ismeri Hammettet?
FILMSZEMLE
• Ágh Attila: Kényszerfiatalok és a történelem
• Schubert Gusztáv: Töredékek dramaturgiája Beszélgetés Székely Gáborral
• Zalán Vince: A krónikás ember Bábolna
• Reményi József Tamás: Övön alul Falfúró
• Szilágyi Ákos: A rendetlenség varázsa Beszélgetés az elfogulatlan filmezésről
• Koltai Ágnes: Hollywoodi suszterek Szerelem első vérig

• Hankiss Elemér: Üde és gyilkos naivitás Keserű igazság
• Faragó Vilmos: Háború és háború Jöjj és lásd
• Ardai Zoltán: Boldogságmontázs Dziga Vertov, a filmszem-ember
• Bikácsy Gergely: Hidegtál, sok késsel Bűnügyi film francia módon
FESZTIVÁL
• Báron György: Tükröződések London

• Mándy Iván: Marlene Dietrich
• Dárday István: Az elmulasztott reform Vita a filmgyártásról
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: Nincs kettő négy nélkül
• Nóvé Béla: A kövek ura
• Báron György: A tiszteletbeli konzul
• Kapecz Zsuzsa: Vitorlás a láthatáron
• Máté J. György: A smaragd románca
• Upor László: Vaskos tréfa
• Baló Júlia: Mi lenne, ha...
• Farkas Ágnes: Váratlan fordulat
• Mészáros István: Nap, széna, eper
• Bérczes László: A borotvás gyilkos
• Vida János: Fehér lótusz
TELEVÍZÓ
• Szekfü András: A műsorszóró műhold jelen és jövője Televíziók versenye
• Boros István: A hold árnyékában... Budapestről nézve
KÖNYV
• Ardai Zoltán: Marlene, stílus nélkül

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

Falfúró

Övön alul

Reményi József Tamás

 

Visszatérő lakótelepi álom: ellódulni a toronyházak legtetejéről, eloldódni, elszabadulni messze-magasan a betonlabirintus fölé, s ott lebegni, körözni, siklani súlytalanul. Gyermeki álom, könnyed menekülés a megoldatlan „leckék” elől, az anyagi, az erkölcsi, a szexuális nyomorúság elől; az önérzet, a méltóság, a siker zsigeri hiánya elől. És persze, épp ezért, szorongásos álom ez, a végső, tragikus választás kényszere a mélység fölött. Ezzel a látomással együtt élni nem lehet sokáig, ezt belátja a Falfúró hőse is, aki egy napon úgy dönt, hogy önállósítja magát. A „kisvállalkozások” valamelyikével igyekszik boldogulni, ám döntésének indítéka, mint azt álma is mutatja, nem pusztán a „jobb megélhetés” vágya: igen, kevés a kosztpénz, kicsi a lakás..., de ennél is kevesebb életében a vonzások és választások gyönyöre, ennél is kisebb a lélek mozgástere. Géza gyári munkás, aki akkor mond fel, akkor borítja az asztalt főnökére, amikor nem dolgozhat tisztességesen, amikor – nyilván nem először – használhatatlan gépet kap a keze alá s a norma teljesítésének irracionális parancsát a feje fölé. Nem egyszerűen munkahelyet változtat, hanem munkát, értelmes életformát keres. Ez az ő nagy kalandja.

A filmnek ezt az alapszituációját pontosan érzékelnünk kell ahhoz, hogy érdemeit méltányolhassuk. Egy nyitottabb és leplezetlenebb gazdasági struktúrában a szűkös sémákat áttörve művészileg ábrázolhatóvá vált a munka és az életprogram összefonódása, elmélyültebben vizsgálható mindaz, ami korábban sem egyszerűen „munkahelyi probléma” volt, ám annak látszhatott. A filmművészetben, érthetően, főképp a dokumentarista iskola figyelt föl az új lehetőségre (nem kevés ellensémát termelve ki, ugyancsak érthetően), s most, mint nem publicisztikus vállalkozás, Szomjas Györgyék alkotása az első újabbkori munkásfilm, amely a hazai mozivásznakra kerül.

A Falfúró filmi eszközei készen álltak: az alkotók néhány évvel ezelőtti művük, a Könnyű testi sértés sikerrel kipróbált dramaturgiai és képi megoldásait használták föl. A történetmesélés töredezett, retardált; ugyanazok az események több szemszögből láthatók, több oldalról kommentáltak, úgy, ahogyan azt a társművészetek (újabb magyar) példáiból filmművészetünknek is illett már eltanulnia. Grunwalsky Ferenc kamerája a Falfúróban éppolyan „leselkedő”, a váratlan fordulatoknak kiszolgáltatott, éppolyan szuggesztíven érzékíti meg a mások életébe kukucskáló ember meglepetéseit, mint a Könnyű testi sértésben. S a civil szereplők közreműködése most is ugyanazt az atmoszférát teremti meg, mint korábban: a hitelesnek látszó, „valóságból vett” információkról valahogy mindig kiderül, hogy fikciók csupán – ebből a szempontból oly mindegy, jóindulatúak avagy rosszhiszeműek-e –, míg legabszurdabb reakcióink gyakran az igazság természetes, spontán erejével hatnak. Szomjasék még a részletmegoldásokat tekintve is lemásolták tehát korábbi filmjük világát, ami önmagában nem alkotói vétek, ha elmondhatjuk, hogy megtalálták a maguk filmnyelvét. S valóban: megtalálták. De ahogyan a szériák második darabja esetében ez gyakori, a Falfúró kevésbé puritán, kevésbé érdes, mint az előzménye. Kellemesebb és manírosabb annál, pedig főhősének kálváriája éppoly hétköznapian keserves, mint a Könnyű testi sértés börtönből jött s oda visszakényszerített fiatalemberének sorsa volt.

Géza ügyes, tanulékony ember. Üzletelni nem tud, meggazdagodni tehát sohasem fog – erről nem is álmodik –, de a panellakások falaiba lyukat fúrni, tiplit rakni, kisebb szereléseket elvégezni, kis mozgó műhelyével vándorolni, mint egykor a hetyke mesterlegények, ahhoz képessége, kedve s kitartása van. Tulajdonképpen nem is kétséges, hogy boldogulni fog. A hivatal, a szokásos bürokratikus formuláktól eltekintve, tulajdonképpen támogatja, az akadékoskodó gondnok tulajdonképpen nem komoly ellenfél (már), a megrendelők köre is kialakul, családja is csak mellé áll lassan. A film alkotóinak erénye, hogy nem az úgynevezett nagy buktatókra koncentrálnak: hősünk nem a második gazdaság maffiáival vagy a túlhajszoltság, a betegség rémével kerül konfliktusba, hanem a sok-sok apró alattomos, kisszerű, nyomorult ütéstől kóvályog, amely külön-külön mind kibírható, de összességében kibírhatatlan, s egyre ólmosabb lélekkel juthatni túl rajta. Övön aluli ütések ezek. A közvetlen környezettől (a hűséges feleségtől, aki azonban önnön boldogtalanságának okát önkéntelenül és kizárólag férjére hárítja; a segítőkész baráttól, aki igazságtalanul vádolja egy elkeseredett pillanatban), a zsugori kuncsaftoktól, az állami szektor melósaitól stb., stb. A legnagyobb – csaknem szó szerint – övön aluli ütés szerelmi vágyakozásában éri. Hiszen a vállalkozói korszak érzelmileg is nagy kalandnak indul, legalábbis ő így éli meg azt a néhány órát, amellyel egy hosszú távra dolgozó, egykedvű kurva hitelbe „megajándékozza”. A csalódás, akár a többi, kibírható, persze, de a tanulság, amely fájdalmasan benne rejlik, jóval súlyosabb a szerelmi kiábrándulásnál: Géza megérti, hogy ő nem igazán tétel a prostitúció, a konzumjólét szabadpiacán. Hiába hordja büszkén a nyakába akasztva csodálatos ütvefúró masináját, „tökös” szerszámát, akárha fegyverét (lásd a Hamu és gyémánt filmbejátszását, illetve a lépcsőházi hisztériás lövöldözést), ő csak egy csóró falfúró.

E megalázó félreértésben kapcsolódik egybe a film két, párhuzamosan indított története. Géza sorsa ugyanis önmagában nem foglalkoztat senkit: miért is érdekelné a lakótelep közvéleményét egy ilyen piszlicsáré családi ügy. Gyesen levő mamák titkos, amatőr bordélya, egy rejtélyes fotóalbum ismeretlen bájakkal – az igen, arról mindenki beszél, az mindenkit izgat, foglalkoztat, arról mindenkinek „biztos” tudomása van. A Falfúró kamerája is ennek a felderítésére indul, és innen nézve Géza is csupán egy kuncsaft, a legérdektelenebbek közül való. Ez a forgatókönyvi lelemény kettős haszonnal jár: egyrészt valahová a fiú sorsán kívülre helyezi a film súlypontját, éreztetve, hogy Géza nem főhőse saját történetének, a gézák nem fontosak („Géza falfúró” vagy „Béla falfúró”, teljesen mindegy, annyi van belőlük, mint a nyű, ezt tudatja velünk a tanácsi hivatalnok egy oldalra vetett fintora, filmkritikus barátunk immár sokadik remek epizódalakításában); másrészt megteremtődik az a csiklandós miliő, amely leköti a kommersz rejtélyekhez szokott mozinézőt. A krimiszerűen adagolt „kéjlesés” a film primer feszültségét teremti meg, amelynek révén – ha akarjuk, ha nem – részesei leszünk egy Géza nevű fickó históriájának.

A krimidramaturgia is a Könnyű testi sértés bevált eszközeinek egyike, a bennünket körülvevő világ egyre kuszább, egyre befoghatatlanabb kavargásának mítoszát alakítja ki. Ám ez a mítosz zsongítóan ráburjánzik a film egészére. A látható élvezettel összegyűjtött tárgyi és nyelvi objektek (a falfirkák, lakótelepi hulladékok, a városi folklór „beköpései” stb.) inkább jópofák és kedélyesek, semmint szúrósak és ironikusak. Egy-egy bizarr effektus, groteszk látványelem ellenére a film erotikája túl finom, áttetsző, „élvezetes”. A Rolling Stones-féle Kis vörös kakas zenei átirata kellemesen borzongató. A minden lakásban, minden helyszínen csökönyös egyformasággal pergő tévéműsor fölös mennyiségben és csupán kabarészinten ellenpontozza a történteket. Ugyancsak a kabaré kedélye felé billen el a Gondnok egyébként szimbolikusnak szánt figurája is. A rendszer ezen ősképződménye, akár egy „varacskos kő” (Vörösmarty), jobbára csak komikus s nem hideglelős látvány, és így válik felejthetetlenné, annál is inkább, mert Andorai Péter zseniálisan bohóckodik.

Hogy mégsem dől meg egészen a film építménye, az – a föntebb elősorolt érdemek mellett – a két központi figura pontos rajzának köszönhető. Géza és Éva egymásra rímelő jellemek. A férfi a hallgatások, a beszédes tekintetek, a test apró gesztusai mögé zárja indulatait, tanácstalanságát és elszántságát. A maga módján kiszámíthatatlan lélek; ki tudja, mit forgat a fejében. A nő még nála is hallgatagabb, de az ő csöndje a talányos bizonyosságé: bárhogyan magyarázzák is a világot, bárhogyan tülekedjen, számítgasson, vélekedjen a sok pária körülötte, ő már megtalálta azt az egyszerű törvényt, amellyel kormányozhatja a sorsot. Démon. Egy primitív világ primitív démona. Bán János és Szatler Renáta – az igen precíz színészvezetés és a hol bensőséges, poétikus, hol tolakodó, groteszk beállítások nyomán – egy napjainkbéli bűnbeesés kamaradrámáját játsszák el kitűnően.

A Falfúró tovább gyarapította azoknak az – egyelőre(?) kis számú – filmeknek a sorát, amelyek mesélni képesek a jelenről. Ha kissé bizonytalanul egyensúlyozva is, alkotói képesek eredeti műgonddal és mesterségbeli tudással rekonstruálni formátlan történeteinket anélkül, hogy filmjük aktualitása művi és mesterkélt lenne.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/04 14-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5843