KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/március
KRÓNIKA
• Gaál István: Herczenik Miklós (1930–1985)

• Breitner Miklós: Haldoklik-e a magyarfilm? Ár – költség – haszon
• Breitner Miklós: Interjú Drecin Józseffel a Művelődési Minisztérium államtitkárával Vita a filmgyártásról
• Lugossy László: Fantomgazdaság Vita a filmgyártásról
• Zalán Vince: Egy kelet-európai fotográfus Embriók
• Zsugán István: Arc ellenfényben Beszélgetés Zolnay Pállal
• Almási Miklós: Zsúfolóoptikával Visszaszámlálás
• Schubert Gusztáv: Elvis Presley azt üzente Beszélgetés András Ferenccel
• Bikácsy Gergely: Erosz túszai Az érzékek birodalma
FESZTIVÁL
• Fáber András: Kitörési kísérlerletek Nantes
LÁTTUK MÉG
• Reményi József Tamás: Itt élned, halnod kell
• Lukácsy Sándor: Ördögi kísértetek
• Koltai Ágnes: Te már nagykisfiú vagy
• Barna Imre: Káosz
• Barna Imre: A piszkos ügy
• Dés Mihály: Quilombo
• Ardai Zoltán: Az óriás
• Barna Imre: IV. Henrik
• Baló Júlia: Jörgensen, a zsaru
• Hegyi Gyula: Az ágyúgolyó futam
• Kapecz Zsuzsa: Azt mondják, baleset
• Faragó Zsuzsa: Farkasverem
• Hirsch Tibor: Lopják a koporsómat
• Gáti Péter: Hajmeresztő hajnövesztő
TELEVÍZÓ
• Forgács Éva: Sokkolás gyengeárammal A televízió és a képzőművészet
• Nemes Nagy Ágnes: Az új Laodameia Babits drámája a képernyőn
KÖNYV
• Balassa Péter: Egy tanulmánykötet értelme

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Ördögi kísértetek

Lukácsy Sándor

 

Ódonszerű vár, boltozatos termek, folyosók, pincék, nyihogó paripák, korhű pávák és reneszánsz ruházatok, öklelő párviadal, kilocsolt bor, boccacciói szex, babonás hiedelmek; szereplők gyanánt: hazafias főúr, aki összeesküvésbe bonyolódik a Habsburgok ellen; álnok besúgó, aki szándékait leleplezi; császári tiszt, aki a besúgót kézben tartja és zsarolja; szomszéd török úr, aki fenyegető bölcsességeket mond; kocsmáros, aki világvége-hangulatban méri a mocskos tivornyahely borát; kóbor lovag, aki a pusztuló országban élveket hajhász; főúr ifjú felesége, aki beleszeret a kóbor lovagba és rutinosan vetkőzik; két csinos kurva, akikkel a főúr a honfibú ellen védekezik; megszállott prédikátor, aki didereg a bűn és bűntudat tüzében, s elmagyarázza a közönségnek, mily szörnyű ez az istenes és ördögi század – minden együtt van ebben a filmben (még egy Balassi-strófa is, melyet halálos ágyán a Lengyelországba menekült főúr elrecitál), együtt van, leltári pontossággal minden, amit a magyar XVI–XVII. századról a kézikönyvekből tudni lehet – csak az élményt és a katarzist várjuk hiába.

Történelmi filmet (drámát, regényt) akkor lehet jót írni, ha előbb van egy történet, mely mondanivalójával és törvényeivel obszesszióként beköltözik a szerző tudatába, magának követeli nappalait és éjszakáit, működésre sarkallja képzeletét és minden alkotó energiáját, aztán, amikor már eléggé meggyötörte a szerzőt, általános érvénye végre alakot ölt, szinte mindegy, hogy melyik század színeiben.

Maár Gyula, az Ördögi kísértetek írója és rendezője valószínűleg fordítva járt el. Előbb lehetett meg nála a szándék, hogy filmet készít a végvári vitézek és a prédikátorok századáról, s ezután keresett a szándékhoz mondanivalót és történetet. E fordított utat járva nemigen juthatott el máshoz, mint közhelyekhez. Hogy a század kétarcú és szörnyű, mondanivalónak csekély, hiszen melyik század nem az? A történet meg, melyet a kor jellemzésére kigondolt, a várhatóság iskolai szintjén mozog: a XVI–XVII. századról lévén szó, mi egyéb lehetne, mint egy kurucos összeesküvés tanmeseszerű, vázlatos története. (Annyira vázlatos, hogy a főúr a lengyel kollégáktól kérdezi, mit kellene cselekednie, azután nem is cselekszik semmit; sem ő, sem az író-rendező nem erőltette meg a fantáziáját.) Mivel összeesküvés nem lehet besúgó nélkül, kuruc história labanc ellenfél híján, máris megvan két újabb szereplő, ki lehet pipálni őket. A politikai szálhoz természetesen kell egy másik szál is, a magánéleté, a főúr felesége legyen tehát kikapós, alkalom a meztelenségre (ami nélkül ma film nem megy), sőt egy kiadós verésre is (külön haszon, ha a filmben vért lehet látni). A történet lépegető logikája hozza magával a további szereplőket: a kikapós menyecske mellé a kóbor lovagot, akit szerelmi tusában és gatyahúzás közben, a tettenéréskor, egyaránt láthatunk; a bizalmas öregasszonyt, aki a szerelmesek vágyát teljesüléshez segíti; az öregasszony férjét, aki a derék őrködő matrónát szórakoztatja, hogy ne kelljen egyedül hallgatni a fiatalok ágynyikorgatását – és így tovább, a legkisebb szerepig; megy minden, mint a karikacsapás. S mivel ez korjellemző film, szükség van rezonőrre, aki – ha a történetből nem derült volna ki – elmondja szavakkal, milyen volt ez a kor, sőt a biztonság kedvéért két rezonőrt is meg kell hallgatnunk, egyet a film elején (a kocsmárost), egyet a végén (a prédikátort).

A prédikátor elmondta szavait, a féltékeny főúr megölte hitvesét s megszökött üldözői elől – az unatkozó és olcsón traktált közönség föllélegezhet, hogy vége a filmnek. De nincs vége, hátra van még a Balassi-strófa, sőt még ezzel sem ér véget a film: a színészek, kezdve a főszereplőkön, egészen az apró epizodistákig, egymás után újra megjelennek valami furcsa, kopár, elidegenítő és kijózanító tájban (bár egy percig sem tapasztaltunk szédületeket, melyekből ki kellene józanodni), s előadják egy színházi tapsrend szokásos koreográfiáját. A taps azonban elmarad.

Sajnálom a színészeket, Kozák Andrást a főúr szerepében és a többit. A közhelyes történet többnyire csak színészi közhelyekre adott alkalmat. Rajhona Ádám például jó színész: első, mozdulatlan megjelenésekor pusztán abból, ahogyan ül, rögtön látjuk, hogy ő csak a labanc főtiszt lehet; de aztán, amikor a megszökött főurat keresi, viselkedése érdektelen futkározás, többre nem inspirálta a szövegkönyv.

Az operatőr (Márk Iván) megpróbált inspirálódni. Bevette magát a század leltári tárgyai közé, és sokszor megmutatta, hogy kitűnően kezeli a kamerát. De tehetségét és művészi becsvágyát gátolta a szegényes költségvetés: két szénaboglya (a szex-murikhoz), mindig ugyanaz a kettő, két kurva, két páva...

Olcsó XVI. század. Erről azonban nem beszélt a prédikátor.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/03 49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5878