KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/március
KRÓNIKA
• Gaál István: Herczenik Miklós (1930–1985)

• Breitner Miklós: Haldoklik-e a magyarfilm? Ár – költség – haszon
• Breitner Miklós: Interjú Drecin Józseffel a Művelődési Minisztérium államtitkárával Vita a filmgyártásról
• Lugossy László: Fantomgazdaság Vita a filmgyártásról
• Zalán Vince: Egy kelet-európai fotográfus Embriók
• Zsugán István: Arc ellenfényben Beszélgetés Zolnay Pállal
• Almási Miklós: Zsúfolóoptikával Visszaszámlálás
• Schubert Gusztáv: Elvis Presley azt üzente Beszélgetés András Ferenccel
• Bikácsy Gergely: Erosz túszai Az érzékek birodalma
FESZTIVÁL
• Fáber András: Kitörési kísérlerletek Nantes
LÁTTUK MÉG
• Reményi József Tamás: Itt élned, halnod kell
• Lukácsy Sándor: Ördögi kísértetek
• Koltai Ágnes: Te már nagykisfiú vagy
• Barna Imre: Káosz
• Barna Imre: A piszkos ügy
• Dés Mihály: Quilombo
• Ardai Zoltán: Az óriás
• Barna Imre: IV. Henrik
• Baló Júlia: Jörgensen, a zsaru
• Hegyi Gyula: Az ágyúgolyó futam
• Kapecz Zsuzsa: Azt mondják, baleset
• Faragó Zsuzsa: Farkasverem
• Hirsch Tibor: Lopják a koporsómat
• Gáti Péter: Hajmeresztő hajnövesztő
TELEVÍZÓ
• Forgács Éva: Sokkolás gyengeárammal A televízió és a képzőművészet
• Nemes Nagy Ágnes: Az új Laodameia Babits drámája a képernyőn
KÖNYV
• Balassa Péter: Egy tanulmánykötet értelme

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

IV. Henrik

Barna Imre

 

Ki vagyok én? – kérdezi magától a pirandellói ember. A válasz többnyire tragikus fintor. A fintor azonban nem csupán újabb, alkalmi maszk a kényszerűen vagy diadalmasan letépett álarcok alatt, hanem ugyanolyan valóságos is, mint az iménti látszatok. Szerepeinkben élünk. Ha úgy tetszik: szerepeink éltetnek bennünket.

A valóság látszat. A látszat meg valóság. Olyannyira, hogy akár bele is lehet halni. Pisztoly dörren, vér folyik. A IV. Henrikben eleven testbe hatoló, igazi kard hasít egyúttal a latolgatásba is: tetteti vagy képzeli-e magáról a címszereplő, hogy ő a Canossát járó IV. Henrik német-római császár.

Marco Bellocchio 1984-es filmváltozatában rugóra jár az a bizonyos kard. Színházi kellék, akárcsak az üveggyöngyökkel ékes császári korona. És Bellocchio IV. Henrikje így csak egy ama megszámlálhatatlan sokaságú bölcs bolondok közül, akik a világirodalom és -színház kezdetei óta hajtogatják a magukét: a bolond bölcs, a bölcsek bolondok.

Finom apróságok révén Bellocchio a film első pillanatától fogva jelzi: tudja, amit tud, ez a IV. Henrik bizony nem bolond, legfeljebb bolondos; szertelenül élvezi, hogy mindenkit lóvá tehet.

A címszereplő Marcello Mastroianni feladata így kétszeresen is hálás: parádés jelenetekben sziporkázva tehet róla bizonyságot, milyen remekül tudja játszani azt, hogy játszik. Csakhogy ami jót tesz Mastroianninak, nem tesz jót a filmnek. A film unalmas. Elejétől fogva tudunk mindent, és ezen a tudásunkon a fejlemények nem sokat módosítanak.

A Pirandello-darabok közös buktatója, hogy – az eleve konstruált Hat szereplő szerzőt keres kivételével – rendkívül kényes, sőt, olykor ingatag bennük az egyensúly drámai helyzet és gondolati konstrukció között. Amelynek sokszor szinte groteszk illusztrációja csupán az, ami a színpadon történik. Igaz, mindig csak szinte. A híres pirandellói esztétikától, az érzelmes önreflexión alapuló umorismótól ugyanis – épp az érzelmesség miatt – idegen a groteszk szemléletmód.

Aki tehát groteszk figurát, óriás hintalovon ringatózó, bölcs bolondot csinál IV. Henrikből, az végső soron Pirandellóból űz gúnyt, függetlenül attól, hogy mi a szándéka. Bellocchio azzal, hogy IV. Henrik alakját elidegeníti az általa képviselt gondolatoktól, akarva-akaratlanul arra hívja fel a figyelmet, milyen laposak is ezek a gondolatok így, önmagukban. Egy szenvedélyes, sőt patetikus IV. Henrik, továbbá hús-vér mellékszereplők és pirandellói dramaturgia nélkül. Aminek nélkülözhetetlen eleme a csattanó. Az igazi kard. Csak ha nem rugóra jár, ha véresen komoly tétje is van a játéknak, csak akkor van esély rá, hogy önmagát is meglássa IV. Henrikben mindenki, akit érint a kérdés: Ki vagyok én?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/03 52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5884