KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/február
• Reményi József Tamás: Szemszám, pirburg, párkáp Idő van
• Koltai Ágnes: A harmincötödik év Beszélgetés Gothár Péterrel
• Greskovits Béla: A szétesettség enciklopédiája Portré helyett
• Csaplár Vilmos: „Amikor úgy érzik, hogy a feladat elvégezetlen”
• Bódy Gábor: Új videóműfajok
• Bódy Gábor: K+ videóprogram; Új videóműfajok – Működési vázlat
• Bódy Gábor: Tüzes angyal Forgatókönyv Valerij Brjuszov regénye alapján
• N. N.: Bio-filmográfia Bódy Gábor
• Bikácsy Gergely: Madagaszkár Hideglelés
• Tőkei Ferenc: A Zarándokének filmen Narajama balladája
• Radevszki Teodor: A legenda szelleme Higasijamai beszélgetés Imamura Sohejjel
• Báron György: A játék határai Vera Chytilová filmjeiről
• Pošová Kateřina: Humorral vagy gúnyosan Prágai beszélgetés Vera Chytilovával
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Polidor, Cretinetti és Roberti-Leone Pordenone
• Zalán Vince: Protézis-erkölcs Mannheim
• Székely Gabriella: A hátrányos helyzetű svájciak Nyon

• Bikácsy Gergely: Az álomjátékos Jacques Rivette portréjához
• N. N.: Jacques Rivette filmjei
• Böszörményi Géza: A Kitton-rejtély
• N. N.: Buster Keaton jelentősebb filmjei
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: Juliette sorsa
• Upor László: Frances
• Kapecz Zsuzsa: Kék villám
• Harmat György: Balekok
• Hegyi Gyula: Szexmisszió
• Hegyi Gyula: A selyemfiú
• Gáti Péter: A bosszúállás ideje
• Baló Júlia: Poszeidon katasztrófa
• Vida János: A-Q hiteles története
• Faragó Zsuzsa: Mátyás, az igazságos
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : Az év játéka

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Hideglelés

Madagaszkár

Bikácsy Gergely

 

1977 és 81 között a lengyel filmművészetben robbanásszerűen, szinte egy-egy fénylő napkitörés erejével gyors egymásutánban kiváló művek születtek, köztük néhány remekmű-gyanús alkotás. Nem filmtörténeti töredéket írunk – bár ez a filmtörténeti jelentőségű fejlemény végül töredékes, részleges, félig kibomlott maradt –, mégis, Wajda és Zanussi ez idő tájt rendezett filmjei nélkül írjunk ide néhány nevet és címet.

Az amatőr (Kieslowski), Az átváltozások kórháza (Zebrowski), Ária egy atlétáért (Filip Bajon), Lidérces álmok (Marczewski), Robbanásveszély (Láz) – (Agnieszka Holland). A korai Wajda–Munk–Kawalerowicz korszak óta nincs példája új tehetségek ilyen csoportos áttörésére a lengyel filmben. S ha addig nem, zajosan és ünnepelve épp az 1981. szeptemberi Gdanski Fesztiválon vált ez tagadhatatlanná, ahol a zsűri egyhangú pontozással, a közönség forró ünnepléssel juttatta diadalra Agnieszka Holland filmjét, a Robbanásveszélyt, s adott – miként két évvel előtti első jelentkezésükkor – díjat Filip Bajonnak és Wojciech Marczewskinek.

A magyar néző furcsa helyzetben van. Csaknem minden fent említett filmet láthatott (egy-két napig, szerényen elégtelen kritikai és közönségvisszhang kíséretében futottak a magyar – legalábbis a fővárosi – mozikban). A mégoly kíváncsi és fogékony érdeklődő mégsem folyamatában, mégsem egységében szemlélhette ezt a nagy (vagy legalábbis nagynak, gazdagnak, termékenynek ígérkező) lengyel filmmegújulást. Mint egy szétszóródott rózsafüzér szemeit (hogy Kazimierz Kutz kitűnő, 1980-as filmjének címére is utalhassunk) keresgélhette a mindenre elszánt magyar néző ezeket a filmeket, mígnem a Kinizsi mozi kényelmetlen székén ülve talált rájuk. Rózsafüzérré fűzni őket, úgy vélem, nem a néző feladata, hanem a néző dolgát segítő intézményeké és személyeké. A Hideglelést például 1981-ben mutatták be Gdanskban. 1982 februárjában Nyugat-Berlinben. Olcsón megvásárolható nagy esztétikai-kulturális értékű alkotás. Az egész film nekünk szól, itt Kelet-Európában. Nem volt kicsit lassú a magyar filmforgalmazás?

 

*

 

Miként Marczewski első filmje, a Lidérces álmok, a Hideglelés is kamasztörténet. De az előző film századelőn élt fiúcskája aligha álmodott ennyire lidércesen, mint az 1956 tavaszán-őszén kamaszodó Tomasz. Elhagyott vasúti mellékvágányok között sáros Trybuna Ludu-példá-nyokat csattogtat a szél: orosz fülessapkás, mocskos városszéli gyerekek verekednek itt. A tanár a fűtetlen osztályban betiltott nagy lengyel költőkről beszél, közben egy gyerek kiesik az ablakon. Éjjel Tomasz arra ébred, hogy ballonkabátos idegenek turkálnak apja könyvei között, néhány lakót már helyben véresre vernek. Valamely felsőbb hatalom a politikai árvából hatalmat kiszolgáló eminenst akar faragni, egy kastélyba viszik tehát a fiút. A kastély tele efféle jövendő janicsárokkal, Tomasz fél is meg lelkes is. Beleszeret a legvadabbul kiabáló fiatal nevelőnőbe. Ők, az élúttörők egész nap a „légy résen!”-t üvöltik, de a kastélyon kívül más visszhangzik. Csúnya, ellenséges szavak. Sőt, a Trybuna Ludu is az ellenséges tömegek uszályába kerül, tilos hát olvasni a pártsajtót. Végül egy riadt éjszakán mindenkit teherautóra pakolnak, és a kastély kiürül.

Lehetne ugyan ez maga a hideglelős rémálom, de nem: ez a valóság, annak az elmondható oldala. A valóságot becsületesen elmondani, manapság ez már maga is szakmai-művészi tisztesség, de Marczewski magasabbra emeli a mércét. A magyar nézőnek talán Nádas Péter Egy családregény vége című munkája is eszébe jut majd, s még inkább, joggal az Angi Vera vagy a Napló gyermekeimnek. Ezek a művek, így a Hideglelés is mintegy a kor transzparense, zászlóaggatta homlokzata mögé akarnak nézni. Szűkítenek: szemhatáruk a gyerek szemhatára. Mélyre lehet így látni. Marczewski már előző filmjében is mesterien mozgott a kemény realitás és az elmosódó, lágykontúrú álomiasság közötti bizonytalan senkiföldjén. Európa másik végén, spanyol kedvenceink, Gutiérrez Aragón a Démonok a kertben és Victor Erice a Dél filmkockáin bolyonganak hasonlóképpen a professzionista alvajáró megejtő biztonságával ebben a félhomályos zónában.

A Hideglelés legjobb jeleneteiben alig megkülönböztethető az álom a valóságtól. Tomasz egy reggelen apja letartóztatása után ugyanúgy botorkál mezítláb, hálóingben, mint aznap éjjel. Akasztott nőt pillant meg valami veranda-félén, a nő mintha anyja lenne – vagy a szomszédnő? Aztán reggelizni látjuk a fiút, anyjával beszélget. De hirtelen velőtrázó sikoltás valahonnan a szomszédból: mégis? Soha nem derül ki, mi történt, s így kitűnő. A kép olykor megbillen, pillanatra kimerevedik. Általában azonban Marczewski filmjére nem jellemző semmiféle formanyelvi kísérlet vagy újítás. Azt a hatvanas évek filmnyelvét rég magábaszívott, feldolgozott s részben megtagadott újrealista (újkonzervatív?) nyelvezetet beszéli, melyet manapság úgy látszik az igényes alkotóknak is anyanyelvként kell használniuk. Marczewski úgy használja, hogy épérzékű nézőnek eszébe sem jut az „újkonzervatív” jelző. Épérzékű kritikusnak is akkor csak, ha feladatául egy mű élveboncolását kapja, mint örömmel persze, most.

A filmbeli kisfiú minden hányattatásában őrzi házkutatásból mentett Madagaszkár-bélyegét. Ezen is majdnem rajtaveszt a nevelőotthonban. Szegény, ő nem tudja – mint sejthetően a magyar nézők sem – hogy Madagaszkárral kapcsolatban a háború előtt délibábos utópiák fogantak meg lengyel „vezető elmékben”, hogy ugyanis a nagy afrikai szigetet lengyel parasztokkal kellene betelepíteni, majdhogynem „kolonizálni”. Efféle idétlen lidércálmot még ő sem képes kiöklendezni magányában, csak a történelem. Tomaszt végül majdnem „bekebelezi” a janicsárképző: beválasztják a vezetőségbe. Mészáros Márta 15 éves hősnője elvégzi magában a számadást, belül természetadta keménységgel ellenszegül. Tomasz fiatalabb és esendőbb: hogy belül is megszabaduljon a nyomorító hatalmaktól, történelmi fordulat kell: az kell, hogy lássa parancsszavakat, hazafias dalokat, „légy résen”-t mennydörgő ideáljait gyáván menekülni egy zavaros éjszakán. Néha külső, történelemfordító események kellenek a belső változásokhoz. Ezt bizonyára Marx Károly is helyeselné, akinek fényképe ott függ a kastély nagytermében, s aki megállíthatatlanul hullatja könnyét. Nem jelképesen: valóságosan, hiszen a kastély alul-felül beázott, Tomasz éjjel vízözönről álmodik, de a víz valóban csöpög, folyik a falakon, végigfolyik a fényképeken is.

Ezt a filmben persze jelképes erővel töltődő, kicsit didaktikus, rímként visszatérő képet Marcziewskinek sikerül természetessé tenni, művészileg elfogadtatni. Sikerül, hiszen jó érzéke van a panoptikum-jelleg, a jelképiség, a művien kihegyezett és dramaturgiailag túl szabályossá csiszolt forgatókönyv „átlelkesítéséhez”, emberivé, személyessé tételéhez. A film utolsó képsorán Tomasz a vonatablakra ragasztja Madagaszkár bélyegét. Madagaszkár ott úszik a hajnalodó lengyel táj fölött. Madagaszkár itt van, nem Afrikában, és meghurcolt, átnevelt, takonycsurgató gyerekek sorsa dönti el, milyen jövője lesz. Igaz és szép film a Hideglelés, mely azt sugározza, hogy az „ötvenes évek” nem köthetők évszámokhoz, a víz máskor is alááshatja a nevelőintézetek fundamentumát.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/02 23-24. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5902