KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/február
• Reményi József Tamás: Szemszám, pirburg, párkáp Idő van
• Koltai Ágnes: A harmincötödik év Beszélgetés Gothár Péterrel
• Greskovits Béla: A szétesettség enciklopédiája Portré helyett
• Csaplár Vilmos: „Amikor úgy érzik, hogy a feladat elvégezetlen”
• Bódy Gábor: Új videóműfajok
• Bódy Gábor: K+ videóprogram; Új videóműfajok – Működési vázlat
• Bódy Gábor: Tüzes angyal Forgatókönyv Valerij Brjuszov regénye alapján
• N. N.: Bio-filmográfia Bódy Gábor
• Bikácsy Gergely: Madagaszkár Hideglelés
• Tőkei Ferenc: A Zarándokének filmen Narajama balladája
• Radevszki Teodor: A legenda szelleme Higasijamai beszélgetés Imamura Sohejjel
• Báron György: A játék határai Vera Chytilová filmjeiről
• Pošová Kateřina: Humorral vagy gúnyosan Prágai beszélgetés Vera Chytilovával
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Polidor, Cretinetti és Roberti-Leone Pordenone
• Zalán Vince: Protézis-erkölcs Mannheim
• Székely Gabriella: A hátrányos helyzetű svájciak Nyon

• Bikácsy Gergely: Az álomjátékos Jacques Rivette portréjához
• N. N.: Jacques Rivette filmjei
• Böszörményi Géza: A Kitton-rejtély
• N. N.: Buster Keaton jelentősebb filmjei
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: Juliette sorsa
• Upor László: Frances
• Kapecz Zsuzsa: Kék villám
• Harmat György: Balekok
• Hegyi Gyula: Szexmisszió
• Hegyi Gyula: A selyemfiú
• Gáti Péter: A bosszúállás ideje
• Baló Júlia: Poszeidon katasztrófa
• Vida János: A-Q hiteles története
• Faragó Zsuzsa: Mátyás, az igazságos
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : Az év játéka

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Frances

Upor László

 

Hollywood egyik legfényesebb csillaga volt a harmincas évek második felében Frances Farmer. Vagy tizenöt filmben szerepelt az 1936-os Fogd és vidd sikerét követő öt év során, miközben a baloldalinak számító Group Theatre színpadán játszott New Yorkban. Tizenhat pokoli év következett, stúdióktól, színpadtól távol. Sorozatos kényszergyógykezelések, s végül egy lobotomia után egyetlen filmben tűnt még fel, 1958-ban (Az ünneprontó). Magányosan halt meg 1970-ben, torokrákban. Emlékiratai (Lesz-e valóban reggel? ) halála után jelentek meg, 1972-ben.

Tulajdonképpen meglepő, hogy a „példásan” hányatott sorsú színésznő élete „csak” 1982-ben került vászonra. Ellentétben a mértéktartóan fogalmazó lexikonszövegekkel, melyek sajnálatosan félbetört karrierről, alkoholizmusról, ideggyógyintézeti kezelésről beszélnek, a film határozottan állást foglal. Az alkotók szerint – akik az élettörténet hű bemutatása helyett az emberi tragédia kibontása mellett döntöttek – Frances Farmer tökéletesen egészséges; környezete kényszeríti egyre kijjebb szorulni a „normálisok” társadalmából.

A cél: „betörni” Francest mindenáron. Nem akar pedig ő semmi különöset: élni csupán és dolgozni a maga (nem is túl különc) módján; nem tudomásul venni, hogy bárkinek is oka-joga lenne őt ebben megakadályozni. Szabadsága korlátozásán, életének tönkretételén sértett és hatalmaskodó producerek, rendőrök, jogászok és orvosok munkálkodnak fáradhatatlanul. A döntő szerep Graeme Clifford filmjében mégis Frances egyre leplezetlenebbül zsarnoki anyjának jut, aki célratörően használja fel a „jog” s az „egészségügy” intézményeit, hogy lányát idomítsa.

A cselekmény előrehaladtával mindinkább „vérre megy a játék” – mi mégis úgy érezzük, Frances ellenfeleinek csak kicsit kellene belátóbbnak, kevésbé fafejűnek lenniük, hogy minden rendbejöjjön. Hiszen senki sem gondolhatja komolyan, hogy ez az ember börtönbe vagy elmegyógyintézetbe való. Senki sem akarhatja őt valóban tönkretenni. Mindez teljes képtelenség; időről időre azt várjuk, hogy mindenki elmosolyodjék, és véget érjen a lidércnyomás. S hogy ez így van, az Jessica Lange fantasztikusan érzékeny játékának köszönhető mindenekelőtt. Kerüljön bár egyre megalázóbb helyzetekbe, váljék bár mind kiszolgáltatottabbá, arcán újra és újra feltűnik a hitetlenség ironikus és bölcs mosolya, amely mitsem árul el abból, amivé a következő pillanatban válni fog. Ilyenkor legyőzhetetlen ő. Aztán kitör, elkeseredett dühében üvölteni kezd; vagy magába roskad tehetetlenül – olyankor már csapdában van. Ám bennünk – a keserűség mellett – az elképedés eretnek és jótékony pillanata ragad meg: Ez nem lehet igaz!

Nagyszerűen alakítja a szörnyeteg anyát Kim Stanley; Sam Shepard (aki „civilben” író és Jessica Lange férje) jól játssza Frances egyetlen barátja, Harry szerepét (habár ez a kitalált alak túl romantikus figura); Kovács László kamerája sem hazudtolja meg önmagát; mégis: a filmre Jessica Lange remeklése miatt fogunk majd emlékezni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/02 56-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5914