KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/december
• Kovács András Bálint: Európa és Amerika között Wim Wenders Amerika-mitológiája; Párizs, Texas
• Klaniczay Gábor: Különös idegenség kerestetik Florida, a Paradicsom
• Zsugán István: A negyven-ötven kilós csomag beszélgetés Makk Károllyal
• Darvas Iván: Születésnapra
• Jelenits István: Múzeum, forgatókönyv-vázlat
• Pilinszky János: Múzeum Forgatókönyv-vázlat
• Koltai Ágnes: Boldogtalan zene Városbújócska
• Takács Ferenc: Szertartás és irónia Roman Polanski portréjához
FESZTIVÁL
• Zilahi Judit: Bajor noteszlapok München
• Koltai Ágnes: Filmpohár Giffoni
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: A mi családunk
• Bérczes László: Gyermekrablás a Palánk utcában
• Báron György: Szédülés
• Mátyás Péter: Az elefántember
• Zalán Vince: Nővérkék
• Vida János: A megkínzott ember mosolya
• Baló Júlia: Break
• Tóth Péter Pál: A tűz háborúja
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Az utolsó pillanatban Kortársak József Attiláról
KÖNYV
• Hirsch Tibor: Kísérlet kísérletekkel A Balázs Béla Stúdió kiadványáról
POSTA
• Schlett István: Ezért távoztam
KRÓNIKA
• Antal István: Szabó-Sipos Tamás (1937–1985)

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A mi családunk

Ardai Zoltán

 

Magyar József újabb, ismét hangsúlyozottan közérdekű dokumentumfilmje mindenekelőtt nagyon hasznos munka, annál hasznosabb, minél több hazai néző ismeri meg. Azok a nem mellékes kifogások, amelyek a rendező műfaji elképzeléseivel szemben a legkézenfekvőbbek, ezúttal mintegy elnémulnak. Nem mintha A mi családunk oly nagyon más módszerekkel készült volna, mint például közvetlen előzménye, A mi családunk azonban egységesebb és átütőbb annál, mégpedig a szokott fogyatékosságok révén is. Ez a ritka paradoxia különösen azokat ragadhatja meg, akik látták A mi iskolánkat, és indignálódva észlelték, hogy a film nem az iskola válságát, hanem inkább csak a tanuló ifjúság szellemi-morális leromlottságát vizsgálja, pontosabban teszteli – csekély számú szempont kissé kopottas alkalmazásával –, lényegében tartózkodva a már idülten eltájolódott tanítási és tanítás-irányítási gyakorlat problémájától. A féligazságok és igazság-töredékek kusza kavargásában annyi vált kivehetővé, hogy még a rokonszenvesforma nyilatkozó tanárok sincsenek kellőképp tisztában azzal, merrefelé, és főleg milyen mélységben kell keresni az iskolai munka csődjének tanügyi okait.

Nem kétséges, hogy a család-kérdés játssza az egyik főszerepet ebben a csődben, Magyar azonban túlságos készséggel fogadta el az át-orientálást. A kamera és a mikrofon persze „csak regisztrált”, de mit? Nem tantestületi értekezleteket és iskolai órákat, hanem irányteszteléseket, illetve a film számára kimódolt (pszicho-drámákra emlékeztető) helyzetben zajló szakvitákat. (Igaz, röpke ideig gyönyörködhettünk egy megengedően tálalt zsánerben is, melyben egy „friss” és „közvetlen” modorú ifjú tanárnő Juhász Gyula A munka című versét „ismerteti meg” az osztállyal s a növendék-lány azzal a pietisztikusan szépelgő artikulációval olvas fel, ami nyomban tanári megtorlást követelne a humanitás védelmében, ám a tanárnő inkább megkérdezi: „Tetszett a vers, gyerekek?”)

A mi családunk megint-csak egy ál-szituáció hű dokumentálásával indul – az operatőrnek gondja van arra is, hogy megmutassa, miképpen mozog az intézetis fiúk keze, amikor ülésben filmezik őket –, a kérdezés minősége később is gyakran megakadályozza, hogy igazi arcokat és sorsokat láthassunk – színtelen típusmaszkoktól hallunk ilyen mondatokat: „Édesapám részeges, és amikor hazajön, nagyon durva” –, megint iskolásán sorakoznak a statisztikai adatok inzertjei stb. stb. Csakhogy itt akármerre és akárhogyan is fordul a kamera, mindenütt csak „neurotikus pontokat” talál, s amint halmozódnak az indulatos, a keserű, a síró hangok, amint egyre több tisztábbfajta igazság serken ki az egyre kiabálósabb torkokból, s egyre több összefüggés rajzolódik elő a jelenet-csoportosítástól függetlenül is, a film valósággal átlényegül. Nem egyszerűen a mennyiség csap át minőségbe, az eredeti minőség is furcsa erejű. Mintha a rendezés éppen azt akarná demonstrálni, hogy az a – tévéből vagy mozihíradókból is ismert – riportfilmezési módszer, amely egy elvont teremtmény, az „egészséges kisember” fiktív szájaíze szerint működik, mi módon kényszerül ma feladni saját jellegét a társadalmi realitásokkal szemben, feltéve, hogy nem öt percet, hanem másfél órát igényel a nézőtől, s a tudatos álságokat elutasítja magától. A munkásszállási riportjelenet például, bármily kérdésekre épül is, ahogy a kérdező hagyja mutogatni, beszélni, már-már beszélgetni a lakókat, kemény és komor hangulatúvá, ugyanakkor gyengéddé válik, nagyszerűvé, beleillene egy művészi értékű dokumentumfilmbe is.

A mi családunk majdnem mélyfúrás, majdnem többről szól, mint kórtünetek áradatáról, kis híján, a kulcs-anomáliákig ér (persze nem az élet, hanem a magyarországi élet rejtélyéig). A mélyfúrások még csak előzményei a progressziónak, de ezek is késlekednek. Örvendjünk hát A mi családunknak: végre, hogy egy konvencionális stílusú dokumentumfilmnek is dermesztő a kicsengése. Igazi konstruktivitást még nem is sugározhatna, de a bénult tekintetig már eljutott.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/12 50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5956