KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/december
• Kovács András Bálint: Európa és Amerika között Wim Wenders Amerika-mitológiája; Párizs, Texas
• Klaniczay Gábor: Különös idegenség kerestetik Florida, a Paradicsom
• Zsugán István: A negyven-ötven kilós csomag beszélgetés Makk Károllyal
• Darvas Iván: Születésnapra
• Jelenits István: Múzeum, forgatókönyv-vázlat
• Pilinszky János: Múzeum Forgatókönyv-vázlat
• Koltai Ágnes: Boldogtalan zene Városbújócska
• Takács Ferenc: Szertartás és irónia Roman Polanski portréjához
FESZTIVÁL
• Zilahi Judit: Bajor noteszlapok München
• Koltai Ágnes: Filmpohár Giffoni
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: A mi családunk
• Bérczes László: Gyermekrablás a Palánk utcában
• Báron György: Szédülés
• Mátyás Péter: Az elefántember
• Zalán Vince: Nővérkék
• Vida János: A megkínzott ember mosolya
• Baló Júlia: Break
• Tóth Péter Pál: A tűz háborúja
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Az utolsó pillanatban Kortársak József Attiláról
KÖNYV
• Hirsch Tibor: Kísérlet kísérletekkel A Balázs Béla Stúdió kiadványáról
POSTA
• Schlett István: Ezért távoztam
KRÓNIKA
• Antal István: Szabó-Sipos Tamás (1937–1985)

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Posta

Ezért távoztam

Schlett István

 

Tisztelt Szerkesztőség!

 

Immár másfél éve, hogy életem nagy kalandját, a magyar filmgyártás egyik műhelyében való szerepvállalásomat lezártam: mintegy két év után visszatértem – menekültem -egyetem csöndes falai, diákok és könyvek közé. A stúdióvezetés – legalább is olyan körülmények között, amelyekben az utolsó évben dolgoznom kellett – nem volt nekem való. Ha valaki rám olvasná ezt, szó nélkül elfogadnám. Ahogy azonban Kőhalmi Ferenc filmfőigazgató hosszú interjújában {Filmvilág 1985/9) személyem és a stúdióvezetésről való lemondásom említésre kerül, szólásra késztet. Vitézy László kiválása és az én távozásom ugyanis a Társulás Stúdiót megszüntető döntés érvei között szerepel, azt sugallva, hogy ezek a lépések a stúdió belső bomlásának jelei voltak. „Amikor a Társulás Stúdió meghatározott időre, kísérletképpen megalakult” – hangzik a filmfőigazgató egyik magyarázata –, „nyilvánvaló volt, hogy a dokumentum- és dokumentarista filmek gyártására és forgalmazására speciális feltételrendszert kell kialakítani. Ez, sajnos, nem történt meg, ami folyamatos feszültség forrása volt a másik négy és a Társulás Stúdió között. Ezek a feszültségek gyengítették a stúdióban folyó alkotómunkát. Ez volt az oka annak, hogy a stúdió két szervezője közül az egyik, Vitézy László kivált a közös munkából. Majd Schlett István, a stúdió vezetője bejelentette, hogy nem vállalja tovább a műhely vezetését. A Társulás Stúdiónak azóta nem volt kinevezett vezetője.”

Vitézy kiválásáról nem szólok; ha fontosnak, szükségesnek tartja, ő majd megteszi. Azt azonban mindenképpen szeretném tisztázni, hogy az én távozásomnak nem az volt az oka, amit a fentebb idézett passzusból ki lehet olvasni. Maradásomat döntően a külső körülmények megváltozása tette lehetetlenné: egyrészről a filmgyártás egész helyzetének megrendülése – sajnos, ez pontosan abban az időszakban zajlott le, amelyben ott dolgoztam –, másrészről pedig a válság-menedzselésnek az a módja, amelyet tevékenységem második felében tapasztalnom kellett.

Amikor a Társulás Stúdió vezetését elvállaltam, ha az ég nem volt is felhőtlen, mégis úgy tetszett, a magyar film dinamikája nem törik meg. A Társulás Stúdiót – a kísérleti szakaszt sikeresnek ítélve – a kulturális kormányzat éppen ekkor alapította meg, s ha kevesebb állami dotációt kapott is, a többi stúdióval azonos jogállású alkotóműhelynek ismerte el. Tehát nem egy „meghatározott időre” s nem „kísérletképpen megalakult” stúdió vezetésére kaptam a megbízatást; a magyar film palettájának színesítése, tematikájának kiszélesítése, a magyar valóság problémáit vizsgáló, feltáró, bemutató „jelenidejű” filmek készítése volt a ránk kirótt és vállalt feladatunk, ígéretet kaptunk arra is, hogy a dotációt emelni fogják. Ez ugyan nem következett be, de a szándék komolyságát mutatta, hogy a Filmfőigazgatóság a rendelkezésre álló szabadon felhasználható keretből többször adott egyedi támogatást.

Vállaltuk – és nagy kedvvel tettük –, hogy részt veszünk a „dokumentum- és dokumentarista filmek gyártására és forgalmazására” alkalmas „speciális feltételrendszer” kialakításában; természetesen csak közreműködésünket ígérhettük, mert ehhez mások – elsősorban a Filmfőigazgatóság – akarata is szükséges volt. Ami viszont – úgy tapasztaltuk – nem volt eléggé erős: javaslataink anélkül kerültek süllyesztőbe, hogy érdemben megtárgyalták volna.

Igaz, a Társulás Stúdió megalapítása feszültségeket okozott; a másik négy stúdió igazán nem lelkesedett. De – én legalábbis így tapasztaltam – a helyzet nem volt elviselhetetlen. A feszültségeknek elsősorban szubjektív okai voltak; idegenkedés egy sajátos irányzat intézményesülésével szemben – a másik négy stúdió inkább személyeket, mint irányzatokat képviselt – és bizonyos ízlésbeli differenciák. Az anyagi erők „szétforgácsolása” miatti félelem mindenképpen kis szerepet játszott, s ez érthető. A Társulás Stúdió által megkapott évi 27 millió forintból az egy-egy stúdióra eső 6–7 millió forint igazán nem volt jelentős tétel az egyenként még 70–80 vagy még több millióval gazdálkodó műhelyek számára. A „békekötés” lehetséges volt, s aligha tévedek, ha úgy ítélem meg, hogy közel jutottunk hozzá.

Az 1983-as év hozta meg a fordulatot. Nem vitatom, az ország valóban rászorult a takarékosságra, s bizonyosan hosszan lehet érvelni amellett, hogy miért nem kapott a filmgyártás különleges védelmet. Elismerem, a művészet túlélni nem, legfeljebb élni segíthet. S meglehet, e kettő nem ugyanaz. De ha túléljük – s hihetjük-e, hogy ez nem következik be? – akkor élni kell, ez is bizonyos. S ezért nem mindegy, hogy egy válságot hogyan élünk túl. A „fakutya-gyártást” valóban lehet gombnyomásra csökkenteni és növelni – főleg, ha automatizálva van. Vajon a művészeti „termelést” is?

Nos, amiért én nem tudtam vállalni a további részvételt, az a válságkezelésnek az a módja volt, ami Kőhalmi Ferenc interjújából is plasztikusan kiviláglik. Az a reflexszerűen működésbe lépő központosítási szándék, amely makacsul azt hiszi, hogy a „rendteremtés” a megoldás univerzális útja, és a rend pedig a kormányzottak egyneműsítéséből és szoros pórázon tartásából áll.

Igen, a négy kevesebb, mint az öt. A három még kevesebb. S Kőhalmi becsületesen elismeri félsikerét; ő valóban három stúdiót akart. De miért nem kettőt? A „verseny” akkor is megmaradna, s az évenkénti „újraosztásnál” akkor is ki lehetne tenni a stúdiókat a – mi más is lehetne?! – „demokratikus” vetélkedésnek a „játéktérért” – kegyért, pénzért. S mennyivel könnyebb lenne mérni a „teljesítményt”!

Mostantól mégis négy „újjászervezett” stúdió működik; az a négy, amelyik meg tudta védeni magát. A leggyengébb, amely ráadásul arra vállalkozott, hogy a magyar valóság problémáival foglalkozzék, hogy vitákat provokáljon, megszűnt. Egy műhely, amely kísérletei során olyannyira nehezen értékelhető műveket is produkált, hogy zavarba hozta a teljesítmények mérésére hivatott szerveket – kemény szavak és jelentős díjak jártak együtt nem egyszer – megszűnt létezni. Gondot már nem okoz.

Igaz, a négy több, mint a három, a helyzet még nem „ideális”. Az egyes stúdiók dotációja is csak 6–7 millióval, egy fél – vagy már csak negyed? – filmnormával növekedett. (No meg két-három új sorbanállóval is gazdagodtak.) De azért ne kicsinyeljük az eredményt! Ne mondjuk, hogy a hegyek vajúdása egeret szült. A fejlődés ellenállhatatlan. Nagyobb lesz a rend, a fegyelem – kevesebb a „vitatható” – a minden bizonnyal vitatott – film. Ha a kritika is „megembereli magát”, bizonyosan megszületik majd a színvonalasan kellemes szórakoztatófilm is. A megrendelés már megtörtént, s komolyan vehető. S biztosak lehetünk abban is, hogy jó filmek is születnek majd. Végtére a tehetséges alkotók – a megszüntetett stúdió rendezői is – a pályán maradnak. Hova is mennének?

Én nem voltam filmes. Nekem volt hova mennem. Olyan hely, ahol korlátok vannak, de póráz nincs. Nos, ezért távoztam.

 

Schlett István


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/12 63. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5966