KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/november
• Reményi József Tamás: Nyomtalanul? A Tanítványok
• Greskovits Béla: Időutazás a jelenbe A Tanítványok
• Szabó Miklós: Egy nagy akció legendája A romantikus technokrácia távlatai és útvesztői
• Szántó Péter: Erdei capriccio Hóvirágünnep
VIZUÁLIS ERŐSZAK
• Fáber András: Erosz és Thanatosz A testi szerelem és az rőszakos halál képei
• N. N.: A bűn kitenyésztői és a mozi
• Szilágyi Ákos: Ölnek, ha nem ölelnek Székfoglaló beszéd a Gyilkossági Műértők Társasága előtt
• Lajta Gábor: Halálkalligráfia Szamurájok és karatézók a filmen
• Réz András: Armageddon a nappaliban
ESZMECSERE
• Györffy Miklós: Nem mesélni nem lehet

• Kézdi-Kovács Zsolt: Szerelmünk volt Hirosima Adalék a szinkron-vitához
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Végre vasárnap!
• Bársony Éva: Kunyhó a nádasban
• Csáki Judit: Az öltöztető
• Hegyi Gyula: Az elveszett frigyláda fosztogatói
• Harmat György: A házibuli folytatódik
• Ardai Zoltán: Gregory barátnője
• Vida János: Szerelem pasztellben
• Faragó Zsuzsa: Az utolsó szökés
• Mátyás Péter: Aranyeső Yuccában
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Vágyakozás – önismeretre Hazai jelkép

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A Tanítványok

Időutazás a jelenbe

Greskovits Béla

 

Bereményi Géza első filmje nem „elsőfilm” a kritikusi rutin szülte lekezelő értelemben. Értékeit a rendező pályakezdő voltához mérni éppoly méltatlan lenne, mint hibáit a bimbózó szellem bocsánatos kiforratlanságára hivatkozva mentegetni. Bereményi figyelmet érdemlá, kiérlelt filmet rendezett, amiről úgy kell véleményt formálni, ahogyan bármelyik gyakorlott filmalkotó művéről szokás.

A nézőpontomat érzékeltető bevezető után a legjobb, ha kertelés nélkül megmondom: nem szeretem A Tanítványokat. Pedig a mondandója alapján szerethetném is – amit kiértettem belőle, azzal többnyire egyetértek. Vitán felül áll az is, hogy szépen, néha nagyon eredetien fényképezett film. Katartikusnak azonban nem találtam. Az élmény, amit nyújtott, merőben másfajta, nagyrészt intellektuális természetű és nem igazi újdonság.

Elégedetlenségem magyarázata talán csak annyi: nem ilyesféle filmekre vagyok kiéhezve. Konfliktusmodellekkel, modellhősökkel, modellhely-színekkel igazán jól tartotta nézőit az utóbbi tizenöt év magyar filmművészete. A korunknak szóló többé vagy kevésbé pontos történelmi parabolákkal nemkülönben.

A magyar filmek híve már-már törzsutasként foglalhat helyet filmeseink sajátságos időgépében. Megforgatják, meghintáztatják, kidobják valahol a távoli térben és időben, de aztán – néha még körül se nézett –, értésére adják, hogy otthon van, voltaképp ki se mozdult, a látott hősök többé-kevésbé kortársai – történelmi jelmezben. Pragmatikus politikus hunyorít rá ismerősen Szent István koronája alól, a kétlelkűség modern kelet-európai betegségéről üzen neki a Harmadik Birodalom színésze. Kevés a hely szémbavenni, hová el nem jutott a hűséges mozinéző a jelenünkbe torkolló időutazásokon.

Félreértés ne essék: érdekes a jelenkor. Számunkra, ittélők számára talán mindennél érdekesebb. Csak az hagy legtöbbször kielégítetlenül, amit a történelmi parabolákból megtudhatok róla. Emiatt fogadom ellenérzéssel, amint a történelmi témát választó alkotók jóelőre beharangozzák: a jelenhez kívánnak szólni.

Nem vonom kétségbe: a múlt szólhat a jelenhez. Élménye tudatosíthatja bennünk, hogy – Marc Bloch történész szavaival élve – „A jelen nem más, mint egy hosszú áramlat legszélső csücske, s ebben az áramlatban mindegyik hullám mozgása függ egyrészt a szomszéd hullámoktól, amelyek körülfogják, és összeszorítják... de függ a mögötte levőktől is, amelyek előrelökték.” Igazán kiemelkedő történelmi filmek érdeme lehet, hogy ebben az értelemben saját korunkra érvényes tudásban is részesítenek.

Semmiképp sem hihető viszont, hogy a múlt bármikor is a jelenről szólna. Ehhez valamiképp meg kell dolgozni, át kell szerkeszteni – vagy a múltat, vagy a jelent, leginkább mindkettőt. Leletszerűvé vegykezelni a jelenkort, vagy vadonatújjá átfényezni a múltat nyilván megengedhetetlen lenne a tudományban. A művészet azonban szabadabb, munkálkodását kizárólag az eredmény kiváltotta hatás, a műélmény minősíti. E szabadság a történelmi paraboláknak is létjogosultságot ad. Csakhogy a parabolák konstrukciós szabályai – már a legkisebb alkotói óvatlansággal párosulva is – gyakran magát a műélményt futtatják zátonyra.

A műélmény – bizonyára sokunk szániára – valamiképp mindig sűrített életélmény, az élet teljességére nyit ablakot. Néha úgy, hogy e teljességet jelen és múlt összefüggésében láttatja meg. Néha úgy, hogy jelentéktelennek hitt vagy ismeretlen részletek fontosságára ébreszt rá. Néha pedig egyszerűen úgy, hogy összezavarja bennünk az addig rendezettnek érzékelt tényeket.

Épp ez, a jelen és a múltbeli élet teljessége iránti odaadó érzékenység idegen a történelmi parabolától. Hideg, sebészi műfaj ez. Csak akkor jó, ha erőteljes, és csak akkor erőteljes, ha világos, azaz példálódzása a mai szemlélő számára közvetlenül érthető. A világosság megköveteli, hogy a példázatnak otthont adó történelem ne a sajátszerűségét hordozó részleteiben, hanem a példázat hatásosságának alárendelten bomoljék ki a műben. Ugyanakkor a zavarosság elkerülése végett a jelenkor is csupán példázatszerűen, azaz a csak rá jellemző részletek nélkül, absztrakcióként nyomakodhat be a parabolatörténelembe.

Bonyolult belső arányok kialakításáról van tehát szó. Olyan feladatról, amely eleve kevés mozgásszabadságot hagy, és buktatókkal fenyeget. Az alkotónak mindenesetre addig kell nyesegetnie anyagát, amíg az a két korban érvényes mondanivalót egyértelműen kiemelő, egységes környezetté nem alakul. Csak ekkor, kihegyezett példázat-voltában kel életre a parabola. Összhatása ilyenkor már csak azon múlik, megkímélt-e a nyesegetés a napjainknak üzenő történelemből legalább néhány olyan részletet, emberi gesztust vagy személyiséget, amelyek közvetlenül nem erősítik ugyan a példázatot – mert az üzenetről magára a korra terelik figyelmünket –, mégis fontosak, mert érzelmeinkig is eljuttatják, átélhetővé teszik a művet. Ha ennek ellenkezője történik, ha például a parabola túlságosan egyértelműen a jelennek beszél, és – már csak ezáltal is – veszélyesen elemelkedik a történelmi egyszerűség talajáról, a mondanivalót hordozó környezetből bizonytalan hovatartozású, korok között lebegő árnyékvilág válik. Benne a dolgoknak csak jelentésük és legföljebb valószerűségük van, nem pedig drámai vagy meghitt valóságuk. Ez a világ önmagában aligha lehet izgalmas, inert nem igazán élő, mert pusztán a példálózás kedvéért létezik épp így. Hőseiért nem aggódunk, sorsukat gátlástalanul megfejtjük, párbeszédüket azonnal napjaink nyelvére fordítjuk, mert igazában csak így értelmes. Katartikus hatást pedig az olyan példázattól, amelynek tárgyi, személyi és hangulati hordozói kívül rekednek érzelmeinken, legfeljebb akkor várhatunk, ha maga a példázat nem csupán világos, de gondolatiságában is meghökkentően új.

Ebben az értelemben és ilyesfajta okoknál fogva hagyott engem kielégítetlenül Bereményi Géza filmje. Sterilre sikerült A Tanítványok, mint egy műtő, csillog-villog és nincs benne semmi emberszag. Csiszolt, világos konstrukciója hideg és hidegen is hagy: híján van mindazon részleteknek, amelyek átélhetővó tennék. E szikárságot nem ellensúlyozza a műben iskolateremtő gondolati újszerűség.

A sikerületlenségről számomra mégis főleg az árulkodott, hogy A Tanítványok láttán, amely tényszerűen 1938 és a rákövetkező évek magyarországi válsághelyzetéről szól, példázatként azonban napjaink krízisének pontos tükre, egy pillanatig sem éreztem, hogy én is érintett lennék, hogy itt az én bőrömre is megy a vásár. (Megjegyzem, hogy efelől egyébként semmi kétségem nincsen.)

Lehetséges, hogy nemcsak a példázatokba, hanem a diagnózisokba is belefásultam már, hogy pár éve még A Tanítványok válságelemzése is felkavar és nem követelőztem volna „extra” érzelmi motívumokért. Most mindenesetre bármiféle megdöbbenés vagy megvilágosodás helyett mindössze lehangoltan tudomásul vettem: ha Bereményi a háborút megelőző történelembe rejtette jelenünk konfliktusrendszerének megoldóképletét, nézőként, kritikusként nem tehetek mást, mint hogy megpróbálom kibányászni onnan. Elfogadom tehát, hogy a Bereményi által megjelenített történelem alkalmas a példálózásra és nem foglalkozom azzal, hogy vajon miben több vagy kevesebb, miben más A Tanítványok kora ahhoz képest, ami a példázatban megjelenik.

Műélményként, sűrítetten megélni persze – utoljára mondom – izgalmasabb is, újszerűbb is lett volna, mint megint csak levezetni tudni akár 1938-at, akár napjainkat. A levezetés viszont nem nehéz: a filmben kulcsszavak, kulcsfigurák, kulcshelyzetek szerepelnek, melyek olyannyira egybenyitják a két történelmi időt, hogy megfeleltetésük alig igényel áttételeket. Amikor a filmet értelmezzük, közvetlenül a mát értelmezhetjük.

1938 és a rákövetkező rövid időszak válsága a filmben és a film szavaival a „kudarcot vallott harag” válsága.

A haragvók indulata a „beteg ország” bénultságának okai – többek között a nagybirtokrendszer, a jövedelemmegosztás, a középkorból ittfelejtett közigazgatás, a politikai elnyomás – ellen irányul.

Kudarcuk pedig... nos, hogy pontosan kik, miért is vallanak kudarcot, miben áll és mivel fenyeget a kudarc, annak megértéséhez legjobb, ha módszeresen végiggondoljuk A Tanítványokban felvázolt helyzetképet.

Ennek az agrárországnak – vagy ahogyan a filmbéli Teleki Pál kuí-tuszminiszter helyesbítené: hazánknak –, 1938-ban lettek volna reformerei. A Pázmány Péter Tudományegyetemen Magyary professzor vezetése alatt reformerműhely működött. A reformot nein akadályozta volna a tényismeretek vagy az intézményteremtő fantázia hiánya. Magyary tanítványai – A tanítványok – hosszú éveken keresztül hordták, gyűjtötték az adatokat, rajzolták a birtokmegoszlási térképeket és grafikonokat, feltérképezték az egész országot, gyártották a részleges és átfogó reformjavaslatokat. Közben egy terveik szerint modernizált Magyarország majdani vezérkarának, a korszerű „közigazgatási nagyüzem technikusainak” képzelték és képezték ki magukat.

Ennek a reformnak bizonyára lettek volna hibái. Miért is ne lettek volna, hisz a mégoly gazdag ténybázison nyugvó tervek is „terepasztalon” készültek, egy kislétszámú avantgard elképzeléseit tükrözték. Létrejöttük feltétele a társadalmi nyilvánosság és kontroll teljes kizárása volt, annak a mechanizmusnak a kívülrekesztése tehát, amely már menetközben az összes érintett osztály és réteg igényeinek figyelembevételére késztethette volna a reformereket. E feltételt nem a közigazgatási technikusok szabták, ők csak belementek, mert úgy képzelték, a semminél az is több, ha legalább elit belügyként, politika és technokrácia közös vállalkozásaként készülődik valami. Engedékenységükért cserébe a reform zászlóbontásakor tanúsítandó politikusi engedékenységben bíztak.

Másban nem is igen bízhattak, hiszen a társadalmi vákuumba zárt reformervilágban arról aligha lehetett bizonyosságot szerezni, lett volna-e tömegbázisa is a reformnak és az átfogó társadalmi változásnak Magyarországon. A reformerek elkezdték ugyan szondázni a külvilágot, ám félénk közeledési kísérleteik legfeljebb a velük valamiképp szomszédos társadalmi rétegek tagjait környékezték. A tanítványok egyike a fiatal arisztokrata Alex gróf delírizáló agyába próbálja becsempészni a közgazdasági felvilágosodás nyomelemeit, ám sikertelenül. És hiába igyekszik Magyary professzor A Tanítványok közé regrutálni Török Imrét, a radikális népi írót is. Török 1938-ban mással van elfoglalva. Ő nem reformere, hanem forradalmára lett volna szívesen ennek az agrárországnak, hazánknak. Gyanakvóan figyeli hát a reformerek kétes sürgölődését és – hacsak nem évi rendes szabadságvesztését tölti –, Magyaryékkal szöges ellentétben a nyilvánosságot – a’ második nyilvánosságot –, próbálja behúzkodni megvesztegethetet-len erkölcsisége védművei mögé. A Tanítványok abszurd jelenetsora, a parkettkaszáló heppening és a rákövetkező események értetik meg: verejtékező különutasságában Török, ha nem is ellenfeleinek, de tévelygőknek vagy riválisainak tekinti a reformereket. A „szomszéd várak” felé tett tudatos kapcsolatteremtési próbálkozások tehát egytől-egyik kudarcot vallanak. Fehér József parasztdiák, a film főhőse pedig merő véletlenségből kerül Magyaryék intézetének vonzáskörébe és válik tanítvánnyá.

A reformerek összeesküvői magányba kényszerültén konspiráltak a politikusok előtt a társadalom képviselete lehetőségének megőrzéséért, a társadalom előtt a politikusok jóindulatának megtartásáért.

Hiszen az utolsó békeévben még úgy tűnt, mintha akadtak volna nagyhatalmú támogatói is Magyarországon valamilyen előrelépésnek. Voltak olyanok, akikkel – miként a filmben Teleki Pállal – a reformerek majdnem tárgyalópartnernek érezhették magukat. Majdnem tárgyalópartnernek – egészen addig, amíg támogatójuknak ínyére volt a mecénási, tudós-politikusi szerep, amíg a reformpártiság nem gyakorlati, csak elvi kérdés volt. A partnerség csak az első határozott lépésig tartott. A Tanítványokban a képileg is nagyon igényesen megjelenített kiállításig, amelyen Magyaryék, szándékuk szerint, ország-világ elé, végeredményben azonban csak az uralmon levők elé teregették az agrárország összes szennyesét. Teleki retirálásához elegendő volt, hogy kiderüljön: Magyarország betegségeinek lehangoló seregszemléje csak fintorgásra, nem pedig felelősségvállalásra készteti a kiállítást látogató hatalmasságok többségét.

Mert ahhoz képest, mennyire nem volt a társadalmi reformoknak mozgósított tömegbázisa Magyarországon, túl sokan viszolyogtak a változásoktól a hatalom ómódi birtoklói közül. Azok közül, akiknek nagybirtokait terhelő adósságokból az ország adóssághegye összeállt, s akiket – a film tanúsága szerint – minden érdekelt, csak az nem, ki és hogyan fogja elhordani ezt a hegyet. Velük teljesödik ki azok sora, akik léphettek volna, akiknek a maguk helyére és módján lépniük is kellett volna, hogy ezáltal másokat is lépéshez segítsenek, hogy ne maradjanak kihasználatlanul az utolsó békeév utolsó esélyei.

Senki nem lépett. Legalábbis senki nem lépett elég nagyot. Reform, átfogó változás nem történt Magyarországon. A tanítványoknak nem lehettek tanítványai. A döntésképtelenség, a társadalmi merevgörcs kudarcélményével múlt el az utolsó békeév, hogy azonnal átadja helyét a Magyarországot is porig romboló világrengés éveinek, amelyek zűrzavarában jelentóktelenségbe tűntek a korábbi viták, vágyak, szimpátiák és ellenérzések.

Végesek azok az időszakok, amelyek egyáltalán józanul mérlegelt társadalmi döntések lehetőségét nyújtják.

Elmúlnak a békeévek.

Talán már el is múltak. Bereményi filmjének üzenetét mindennapi életérzésével összevetve könnyen értelmezni tudja a mai mozilátogató. Talán mégsem felesleges ezt példázatként is újra hallania. Hogy azután az üzenet folytatásában rejlő prófécia beteljesedésével is számolnunk kell-e: „még néhány elszalasztott békeév és nem lesz már új generáció, amit tényekre és vágyakra taníthatnának a régiek” – azt nem tudom. Épp ennek eldöntésére alkalmatlan a példázatszerű levezetés. Pedig a kérdés valóban izgalmas, ismeretlenebb területre utal, ezért körüljárása személyesebb is, felkavaróbb is lehet, mint az imént taglalt megközelítés.

Már csak emiatt is jó lenne egyszer nem időgéppel, hanem egyszerűen csak érzékeny kamerával utazni a jelenbe.

Jó lenne utánajárni: mifélékké is váltunk időközben.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/11 04-07. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5969