KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/november
• Reményi József Tamás: Nyomtalanul? A Tanítványok
• Greskovits Béla: Időutazás a jelenbe A Tanítványok
• Szabó Miklós: Egy nagy akció legendája A romantikus technokrácia távlatai és útvesztői
• Szántó Péter: Erdei capriccio Hóvirágünnep
VIZUÁLIS ERŐSZAK
• Fáber András: Erosz és Thanatosz A testi szerelem és az rőszakos halál képei
• N. N.: A bűn kitenyésztői és a mozi
• Szilágyi Ákos: Ölnek, ha nem ölelnek Székfoglaló beszéd a Gyilkossági Műértők Társasága előtt
• Lajta Gábor: Halálkalligráfia Szamurájok és karatézók a filmen
• Réz András: Armageddon a nappaliban
ESZMECSERE
• Györffy Miklós: Nem mesélni nem lehet

• Kézdi-Kovács Zsolt: Szerelmünk volt Hirosima Adalék a szinkron-vitához
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Végre vasárnap!
• Bársony Éva: Kunyhó a nádasban
• Csáki Judit: Az öltöztető
• Hegyi Gyula: Az elveszett frigyláda fosztogatói
• Harmat György: A házibuli folytatódik
• Ardai Zoltán: Gregory barátnője
• Vida János: Szerelem pasztellben
• Faragó Zsuzsa: Az utolsó szökés
• Mátyás Péter: Aranyeső Yuccában
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Vágyakozás – önismeretre Hazai jelkép

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Vizuális erőszak

A testi szerelem és az rőszakos halál képei

Erosz és Thanatosz

Fáber András

Kard és csók, nő és revolver, gyilkosság és gyengédség, szex és erőszak – nemcsak az üzleti, de a művészeti kultúra örök és oszthatatlan témája is ez.

 

Jelenet egy 1977-ben készült amerikai filmből.

A különleges feladatra (egy politikai gyilkosságra) kiszemelt főszereplőt, akiről megtudjuk, hogy korábban Vietnamban harcolt, most pedig emberölésért ül, egy börtönhelyiségben arról faggatja a titkosszolgálat hivatalnok-külsejű embere, hogy milyen érzés embert ölni.

– Hát... olyasmi, mint amikor nővel van az ember – hangzik némi gondolkodás után a válasz.

Egyetlen torokszorító pillanat, pár méternyi snitt egy társadalombíráló thrillerből, Stanley Kramer A dominó-elv című, a rendező életművében egyébként nem kiemelkedő jelentőségű alkotásból.

Talán nem is tartozik a film mondanivalójának lényegéhez.

Mégis, amikor ennek az írásnak a témáján gondolkoztam, egyre csak a Gene Hackman alakította figura brutális őszinteségű válasza járt az eszemben. Nehéz volna ugyanis ennél tömörebben összefoglalni azt a kérdéskört, amelynek megközelítésére vállalkoztam.

A feladat: kideríteni, van-e kapcsolat (és ha igen, milyen jellegű) a filmekben mostanában sűrűn látható erotikus és erőszakos jelenetek között. S miután a téma megtárgyalása szükségképpen nem nélkülözhet némi szókimondást, ezennel kérem a tisztelt olvasót, legalább egy időre tegye félre viszolygását és függessze föl erkölcsi felháborodását – elég lesz, ha csak annyira teszi ezt, mint amikor a moziban vagy a tévé képernyője előtt (esetleg videókészülókről) végigizgulja az előbb említett jeleneteket. Ijedelemre azért nincs ok. Nem a kéjgyilkosok titkos kiskátéja következik az alábbiakban. Lehetőleg előítéletek nélkül kell azonban szembenéznünk azzal a művészeti (tágabban: társadalmi) jelenséggel, hogy a testi szerelem és az erőszakos halál képei a huszadik század vége felé különös vonzerőt gyakorolnak a közönség nagy tömegeire – nagyjában függetlenül attól, hogy milyen társadalmi rendszerben élnek. A politikai (kultúrpolitikai) felépítmény szerepe e tekintetben csak korlátozó vagy megengedő jellege szempontjából értékelhető: ettől függ ugyanis, hogy a közönséghez egyáltalán eljutnak-e (és ha igen, milyen mértékben) a vizuális kultúra ezen újabb jelenségei. Egy dolog azonban nyilvánvalónak látszik: a válságokkal küszködő filmgyártás – legalábbis azokban az országokban, ahol ideológiai eredetű tilalomfák nem állják útját – hovatovább csak olyan produkciókkal számíthat biztos üzleti sikerre, amelyek bővelkednek pornó-, illetve horror-elemekben, vagy amelyek mindkét fajtát vegyítik (a pornó-hullám tetőzése – vagyis a hetvenes évek vége – óta jobbára az utóbbit juttatva túlsúlyba).

 

 

Halál – élőben

 

Mint több nagy világlap (például a Le Nouvel Observateur 1985. augusztus 22-i száma a 43. oldalon) hírül adta, nemrégiben új – minden jel szerint remekül prosperáló – videó-társaság alakult az Egyesült Allamokban F. O. D. néven. Mielőtt bárki is ennivalóra gondolna kezdeti angol tanulmányai nyomán (ámbár talán nem egészen véletlenül cseng össze az elnevezés a food szóval), közölnünk kell, hogy a név a Faces of Death, vagyis a halál arcai szavak kezdőbetűiből alkotott rövidítés, s mint ilyen, a vállalkozás lényegére utal. A cég ugyanis etnológusok, orvosok által készített, illetve rendőrségi archívumokban őrzött eredeti videófelvételeket árusít (egyelőre csak harmincezer példányban), ízelítő a filmek témájából: halálraítélt kivégzése villamosszékben, halálos ítélet végrehajtása egy bennszülött közösségben, vágóhidak véres titkai, állatok élve-boncolása.

Túl könnyű volna a jelenséget egy undorodó fintorral vagy egy kézlegyintéssel elintézni, netán a rothadó nyugati társadalom bomlástermékének bélyegezni. Okkal feltételezhető, noha nem bizonyítható, hogy e „termékek” egy szűk kör számára (s nem feltétlenül és nem kizárólagosan tudományos érdeklődés kielégítésére) itt és most is hozzáférhetők, s talán némelyik díszesen berendezett budai villában a F. O. D. cég által forgalmazott kazetták némelyike is megtalálható volna. A bizonyítás ugyanis ez esetben – a jelenleg Magyarországon érvényben levő rendelkezések értelmében – rendőrhatósági jogkört igényelne, s büntetőjogi következményekkel járna. Így – az engedélyezett és nyilvánosan bemutatott horror-jellegű produkciók kiugró nézőszámára vonatkozó adatok alapján – be kell érnünk azzal a további feltételezéssel, hogy az élőben filmre vagy mágnesszalagra vett halál hiteles ábrázolásai is alkalmasak volnának arra, hogy a magyar nagyközönség tömeges érdeklődését kiváltsák. Illetve bocsánat: mégiscsak láthatók olykor ilyen képek, méghozzá egyszerre többmillió ember számára hozzáférhetően: a Magyar Televízió híradójában és egyéb – zömmel külpolitikai – műsoraiban. S a békésen vacsoráló magyar állampolgár szájában ugyancsak megáll a félig rágott falat, ha távoli tájakról szóló híradások éhenhalt vagy legyilkolt kisgyerekek, természeti katasztrófa vagy közlekedési tömegszerencsétlenség folytán iszonyatosan megcsonkított áldozatok tetemének képét vetíti szobájába a tömegkommunikáció. S aztán – lámpaoltás után – a békés polgár talán maga sem érti, hogy aznap miért találékonyabb a szerelem művészetében, mint máskor.

Nehéz megérteni, még nehezebb elfogadni azt az első említésre szégyenletesnek ható – fiziológiailag, pszichológiailag rég bebizonyítottnak tekinthető, tudósok (orvosok, hu-mán-etológusok) és művészek (írók, filmalkotók) által számtalanszor leírt és bemutatott – jelenséget, amit egyébként katonák, sportolók, sportrajongók, mozilátogatók, tévé- és videó-nézők százmilliói tapasztaltak és tapasztalnak rendszeresen a civilizáció kezdetei óta (illetve dokumentálhatóan csak azóta, ameddig a civilizációk tárgyi emlékei lehetővé teszik, hogy visszafelé haladjunk az időben): azt ugyanis, hogy az emberi nem egyedeinek túlnyomó többségében (vagyis nemcsak a kéjgyilkosokban) az agresszivitás látványa, sőt, okkal-móddal az agresszív cselekedetekben való részvétel, annak aktív vagy passzív módja a szexuális izgalomhoz roppantul hasonló, sőt gyakran a nemi gerjedelmet felkeltő vagy fokozó hatást vált ki. E hatás minősített esete mutatkozik, amikor a halált magát tapasztaljuk meg élőben (mutatis mutandis: valósághű, vagy annak ható ábrázolásban).

 

 

Szerelmi vágy, ölésvágy, halálvágy

 

Ezen a ponton nehezen kerülhető el tovább, hogy erkölcsi – mi több, az egyén és a társadalom mentálhigiénéjével kapcsolatos – kérdéseket föl ne vessünk. Még akkor sem, ha bevallottan nem erkölcsi válaszokat keresünk e roppant kényes jelenségekre, miután valószínűnek látszik, hogy e jelenségek immanens módon, vagyis normatív erkölcsi kategóriákkal sem le nem írhatók, sem meg nem magyarázhatók. Az erkölcsi parancsok két legalapvetőbbike („Ne ölj!” „Ne paráználkodj!”) ugyanis éppen az emberi biologikum két legmélyebben fekvő összetevőjét igyekszik szociális gátlás alá vetni – újkeletűbb műszóval élve: a felettes én ellenőrzése alá helyezni – úgymint az agresszivitás és a fajfenntartás ösztönkésztetéseit, méghozzá mind a mai napig végső soron eredménytelenül. Ráadásul hipotézisünk szerint Erosz és Thanatosz, ölelés és öles az emberi faj ösztönvilágában édestestvérek, egy tőről fakadnak.

Mindannyian potenciális gyilkosok és/vagy paráznák volnánk tehát? És ha ezt feltesszük, nem vezet-e az ösztönök fékevesztett anarchiájához, gátlástalan tombolásához az ölelés és öles képeinek rendszeres bemutatása?

Ez az az erkölcsi kérdés, amely óhatatlanul fölmerül minden ép órzékű emberben, ha a fogyasztói javakkal többé-kevésbé bearanyozott felszín alá mer nézni képmutatás nélkül.

Az erkölcsi tilalomfák részleges hatását két tény is mutatja. Az egyik: hogy e kérdések első elméleti megfogalmazására is a huszadik század elejéig (pontosabban 1920-ig) kellett várni, amikor Sigmund Freud megalkotta a halálösztönről szóló (sokat vitatott, s utóbb részben megcáfolt, de rendkívül nagy hatású) teóriáját. A másik: hogy a szexuális gyönyörről az emberek többségének van ugyan közvetlen tapasztalata, de jellegéről, lényegéről, az agresszivitással való benső kapcsolatáról mégis csak keveseknek van képzetük, még kevesebbeknek elméletük, már csak azért is, mert roppant kevesen vannak azok, akik beszámolhatnának arról, hogy milyen érzés ölni, illetve hogy milyen érzés meghalni. (Hogy ez az utóbbi sem teljes képtelenség, arra szép bizonyítékot szolgáltatott néhány évvel ezelőtt egy katolikus folyóirat, amely megdöbbentő s egyszersmind megragadó vallomásokat tett közzé olyan emberektől, akik effektive meghaltak, s akik az újraélesztés után, a klinikai halál állapotából visszatérve furcsa, extatikus gyönyör-érzéseikről adtak számot, melyek a halál küszöbén ébredtek bennük). A gyilkosok (mutatis mutandis: gyilkolásra vezényelt katonák) vallomása azért tekinthető oly ritkán hitelesnek, mert az ölés technikája korunkban odáig fejlődött, hogy az aktus elvégzéséhez az esetek túlnyomó többségében szükségtelen az aktust elvégző egyén fizikai jelenléte, közelsége (mint Konrad Lorenz Az agresszió című könyvében írja ékesszóló párhuzamként: aligha akadnak ma olyan vadászok, akik a vadat puszta kézzel – tehát testi kontaktusban – hajlandók vagy képesek volnának megölni). De ha nem magát a gyilkolást vesszük számításba, hanem a halál, más ember meghalásának láttán keletkező reakcióinkat próbáljuk megvizsgálni, akkor beleütközünk abba az – eredetileg Philippe Ariès-től származó – megállapításba, hogy a huszadik században legtöbbünk számára a mások halála tapasztalati tényből elvont fogalommá vált a társadalom erre vonatkozó szokás- és intézményrendszere jóvoltából: „elidegenültünk a haláltól”, nincs tudomásunk az erotikával való kapcsolatáról. A mai ember számára nagyobb mítosz, rettegettebb rém a halál, mint volt ősei életében.

Ennek folytán a mai ember könnyebben megértheti a halált a szexualitás, mint a szexualitást a halál felől.

A bevezetőben említett dialógus megfordítható, sőt, megfordítandó. Szeretkezni – ez olyasmi az ösztönök számára, mint amikor a gyilkos gyilkol. A tévútra futó ösztönök egyik riasztó mai példáját nemrégiben láthatta sokmillió televízió-néző – élőben, a brüsszeli Heysel-stadionból.

 

 

Krokodilkönnyek?

 

„Erosz könnyei” című szép könyvében Georges Bataille francia író és gondolkodó az elsők között volt, aki felismerte, hogy az ember ugyanazt a felfokozott izgalmi állapotot (s ugyanazt a furcsa zavart) érzi szexuális tevékenysége, mint az erőszak kapcsán.

A nemi vágy és az agresszió kapcsolatára a „petite mort” (kis halál) kifejezéssel is utal: a francia nyelvben így szokták nevezni a szerelmi gyönyör tetőpontját. (Vö.: „Mert mind megöljük, amit szeretünk” – írta Oscar Wilde A readingi fegyház balladája című költeményében.) A művészet ezt mindig is tudta. Moses I. Finley írja Odüsszeusz világa című könyvében a héroszok világáról, ahol ölni fizikai aktus, s mint ilyen, becsület és dicsőség – sőt, gyönyör – dolga volt: „Az Iliász csöpög a vértől. Ezt a tényt nem lehet elleplezni vagy érvekkel megmásítani; hiábavaló kísérlet lenne csűrni-csavarni a nyilvánvaló igazságot, hogy megpróbáljuk az archaikus görög értékeket egy szelídebb erkölcsi kódexhez igazítani. A költő és hallgatósága kedvtelve időzik minden gyilkossági jelenetnél... „ – Melyek részletes és szuggesztív leírása – tegyük hozzá – korántsem nevelte gyilkosabb hajlandóságúvá az emberiséget, mint eredetileg volt.

S itt térünk vissza a korábbi erkölcsi kérdésfeltevésre. A szocializációs folyamatban a mesének, a mítosznak, a művészetnek letagadhatatlanul nagy szerepe van: mint Freud, Bettelheim és sokan mások kimutatták – akárcsak az álom, részint feszültség- és szorongásoldó, részint áttételesen vágyteljesítő hatású. A szimbolikus beteljesülés, a szublimáció irányába vezeti az ösztönkésztetéseket, a vágyakat – s nehezen látom be, hogy ez a megállapítás miért éppen a moziban-televízióban-videón látható, erőszakot bemutató műalkotásokra ne volna érvényes.

A művészet segíthet abban, hogy az emberiség fiatalabb generációi ne egy újabb, önpusztító háborúban akarják levezetni túlkorlátozott, nieg nem értett, rosszul kezelt agresszív-erotikus ösztönkésztetéseiket.

Ha bebizonyosodik MacLean angolszász neuroanatómus és agyfiziológus elmélete az ember három, egymásra épülő agytípusáról (ismerteti Bencze Lóránt A metaforáló agy című cikkében a Valóság 1985/6. számában), amire nagy esély van, akkor a legmegátalkodottabb moralista sem hagyhatja többé figyelmen kívül azt a tényt, hogy agyunk legősibb, legváltozatlanabb része, az úgynevezett „hüllőagy” (Reptilian-complex, R-komplexum) „az agresszió, az udvarlás és párosodás és az ezekkel kapcsolatos rituális viselkedésformák központja és forrása”.

„Az R-komplexum – írja Bencze Lóránt – millió éveket túlélt, megtartotta az emberben is »krokodil«-tulajdonságait. Az emberiség történelmében is a mai napig tart az intolerancia, a területekért való küzdelem. Az űrhajózás és a természettudomány és technika más vívmányai könnyen elfelejtetik velünk, hogy nemcsak neocortexből állunk, hanem R-komplexum is jócskán működik bennünk.... A tömegmészárlások, háborúk és tüntetések összecsapásai, a tömeges agressziók, a »militáns nacionalizmus«, a rombolás és pusztítás erői nem kapcsolhatók ki, nem vonhatók a neocortex uralma alá máról holnapra.... Amit a neocortex alkot – kőbalta, kés, a nukleáris energia felfedezése –, azt a »hüllőagy« bárdként, kardként, puskaként és bombaként tudja csak alkalmazni.... Az utópiák, a racionalizmus, a természettudományok nem számolnak az R-komplexummal. Ami számol vele, az a művészet – régebben a mítoszok –, s ami hatni tud rá a neocortex vívmányaiból, az nem az »értelmes« beszéd, hanem a művészi, a meggyőző, azaz a metaforikus.”

 

 

Öljünk? Öleljünk?

 

Mielőtt a közismert vicc mintájára bárki is megkérdezné, hogy hát akkor hol az az eszkimó nő, akivel kezet kell fogni, le kell szögeznem: az erotikus agresszió vagy az agresszív erotika (számomra) elfogadható filmi ábrázolására legfeljebb kiragadott példákkal tudok szolgálni (például Felhúzható narancs, Stanley Kubrick filmje, Sam Peckinpah Szalmakutyák című alkotása, Pasolini Salója, Polanski több horror-filmje, Osima Nagisza két remekműve, Az érzékek birodalma és A szenvedély birodalma, a Taxisofőr, Martin Scorsese rendezésében, hogy csak a műfaj néhány tegnapi klasszikusát említsem).

„A képeket nem lehet megölni” – írta egy világégéssel és több népirtással ezelőtt Balázs Béla az amerikai filmgroteszkek ürügyén. „Nem féltünk, amikor valaki a sínen feküdt, és jött a vonat. Mert hát mi történhet egy képpel, ha elgázolja egy másik kép? Összelapul.” (A film szelleme, Gondolat, 1984. 221. 1.)

Mi bizony félünk. Félünk önmagunktól is, hogy mi rejlik bennünk, hogy mire vagyunk kaphatók. Félünk, mint egykori professzorom kedvenc példázata szerint az iskolázatlan holland parasztok, akiknek a pszichológusok Rembrandt Tulp doktor anatómiája című festményét mutatták. „Ez valami temetés” – mondták ösztönszerűleg, és megborzongtak. Nem jegyezte fel a vizsgálat során senki, hogy kéjesen-e vagy rémülettel. Mindenesetre az archetípus segített nekik feldolgozni valamit abból az ösztönrétegből, amely idősebb bennünk, mint maga az emberiség: hüllőlétünk tudattalan emlékeiből.

És – mint több szerző utal rá – ezt egyénileg tették. Mert a tömegtermelő társadalom tömegszeinélyiséget is igyekszik termelni, de a gyönyöröket és a borzalmakat változatlanul csak személyében tudja az ember átélni. Az átélés élményszerűségét pedig – mint korábban láttuk – a maga szimbolikus-metaforikus módján, a konkrét ön- és közveszély kockázata nélkül (sőt, azt elkerülendő) elsősorban a művészet, a mi esetünkben a filmművészet képes érzékletes formában feldolgoztatni velünk. Nem hiszek az eros-centerekben, mint ahogyan nem hiszek a terrorista kiképző-táborokban sein. Az emberiséget nem szeretkezni és ölni kell megtanítani, hanem arra: hogyan humanizálja (mitizálja, szublimálja, elaborálja) pusztító ösztöneit. Mindaddig, amíg a bennünk rejlő hüllő meg nem tanulja megérteni Karinthy Frigyes keserű metaforáját: „Ma csendes nap volt a harctéren. Csak egyetlen ember halt meg: én.”

Ha ugyan még van rá idő.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/11 12-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5972