KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/november
• Reményi József Tamás: Nyomtalanul? A Tanítványok
• Greskovits Béla: Időutazás a jelenbe A Tanítványok
• Szabó Miklós: Egy nagy akció legendája A romantikus technokrácia távlatai és útvesztői
• Szántó Péter: Erdei capriccio Hóvirágünnep
VIZUÁLIS ERŐSZAK
• Fáber András: Erosz és Thanatosz A testi szerelem és az rőszakos halál képei
• N. N.: A bűn kitenyésztői és a mozi
• Szilágyi Ákos: Ölnek, ha nem ölelnek Székfoglaló beszéd a Gyilkossági Műértők Társasága előtt
• Lajta Gábor: Halálkalligráfia Szamurájok és karatézók a filmen
• Réz András: Armageddon a nappaliban
ESZMECSERE
• Györffy Miklós: Nem mesélni nem lehet

• Kézdi-Kovács Zsolt: Szerelmünk volt Hirosima Adalék a szinkron-vitához
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Végre vasárnap!
• Bársony Éva: Kunyhó a nádasban
• Csáki Judit: Az öltöztető
• Hegyi Gyula: Az elveszett frigyláda fosztogatói
• Harmat György: A házibuli folytatódik
• Ardai Zoltán: Gregory barátnője
• Vida János: Szerelem pasztellben
• Faragó Zsuzsa: Az utolsó szökés
• Mátyás Péter: Aranyeső Yuccában
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Vágyakozás – önismeretre Hazai jelkép

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Az öltöztető

Csáki Judit

 

Amikor 1980 áprilisában a manchesteri Royal Exchange Theatre Co. bemutatta Ronald Harwood új művét, Az öltöztetőt, a kritikák nem túl látványos, de azért megbízható sikerszériát jósoltak a darabnak. Példátlanul gyorsan műsorra tűzte itthon is a Madách Színház – előbb, vagy egyidőben a színházi fővárosokkal, Londonnal, New Yorkkal, Párizzsal –, s bár a sikerszéria nálunk sem maradt el, a drámát inkább fanyalgás fogadta.

Pedig ez is:”ugyanaz hátulról”, azaz a színházzal egyidős hálás téma, a „backstage”. Mint népes családjának többi tagja, ez a mű ugyancsak abból indul ki, hogy kulisszatitkaival a színház maga is dráma, ám konfliktusokkal, valódi drámával nem pepecsel. Harwood némi melodrámával próbálja eltüntetni az űrt – nem túl nagy sikerrel. A történet filmen sem mutat jobban, mint a színpadon. Furcsamód legalább olyan hosszú, és egyébként is lefilmezett színházra emlékeztet. Kamarára.

Mindezek mellett Az öltöztető jutalomjáték, mindenestül. Teljes figyelmünket bízvást a két főszereplő játékának szentelhetjük, egyéb néznivaló úgysincs. A két főszereplőnek pedig igencsak ágaskodnia kell, hogy a játék színei pótolják a művet. S ha sikerül legalább elfogadható élvezetet nyújtaniuk, ha nem alszunk el a történeten – ezt hívjuk jutalom játéknak.

Peter Yates rendező legalább a szereposztással biztosra ment. Az idős színész szerepére Albert Finneyt, Normanéra pedig Tom Courtenay-t hívta meg, aki már az ősbemutatón és a New York-i előadáson is játszotta a szerepet, sikerrel. Albert Finney persze ragyogó színész. Igyekszik hitelesen megalomániás, cezaromániás, pszichopata, neurotikus, mániás depressziós és öregedő színészzsenit alakítani – arról kevéssé tehet, hogy a figurában annyi a patologikus elem, hogy bármit művel: egysíkú. Finney tehát túlozva, már-már karikírozva váltogatja a betegségeket, s a színészben a ripacsot, az emberben a vénembert mutatja, azaz „rátesz egy lapáttal”. Igazán emlékezetessé egyetlen jelenete válik, éppen csöndjével, visszafogottságával, már-már derűjével: a halála.

Mindettől tulajdonképpen könnyebb a Normant játszó Tom Courtenay dolga. Ő – Finney mellett és vele ellentétben – nyugodtan részletezhet, elbíbelődhet minden gesztussal, mérheti patikamérlegen a mimikát, minden pillanata biztosan megél. Kicsit homoszexuális, kicsit infantilis, kicsit komplexusos ez a Norman is, Courtenay játékában mégis elsősorban személyiség, és nem klinikai eset.

Akik emlékeznek még a Madách Színház előadására az Egyetemi Színpadon, főleg Mensáros László és Haumann Péter játékát idézhetik fel belőle. S a film után konstatálhatják: melodrámában egy picivel gyengébbek vagyunk. Azért nem sokkal...


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/11 60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5981