KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/április
KRÓNIKA
• N. N.: Negyven év negyven legjobb magyar filmje A szavazás eredménye
FILMSZEMLE
• Losonczi Ágnes: Szemle után
• N. N.: A Magyar Játékfilmszemle díjai
• Lengyel Péter: Fénytörés
• Baló György: Egy amatőr megjegyzései

• Reményi József Tamás: A poénok legendája Hány az óra, Vekker úr?
• Szabó Miklós: A talpraállás képei Az 1944–1945-ös korforduló a magyar filmhíradóban
• Pünkösti Árpád: Felvétel indul! Csaták háború után
• Báron György: Odüsszeusz filmfelvevővel A fehér városban
• Györffy Miklós: Lobogónk, Küsters mama Küsters mama mennybemenetele
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Máskor, máshol
• Gáti Péter: Hazánk
• Sneé Péter: Montenegro
• Dés Mihály: 39 lépcsőfok
• Ardai Zoltán: Hóhányók és hóvirágok
• Lajta Gábor: A legyőzhetetlen Vutang
• Harmat György: Őrült római vakáció
• Kapecz Zsuzsa: Vera és a férfilátogatók
• Lalík Sándor: Tükröződések
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Műsor – kék fényben
• Csörögi István: Közületi házimozi Képmagnózásunk gyakorlatáról
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: Balázs Béla-kötetek

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

Egy amatőr megjegyzései

Baló György

A Filmvilág megtisztelő kérését azzal vállaltam, hogy a XVII. Játékfilmszemle végén rögtönzött megjegyzéseimet igyekszem kerek mondatokká fogalmazni. Az itt következő szöveg tehát e megjegyzések némileg stilizált és az érthetőség kedvéért néhány esetben kibővített változata.

 

Helyzetem a zsűrin belül egy szempontból sajátos: televíziós lévén, néha kénytelen vagyok én is megpróbálkozni filmkészítéssel. És közismert, hogy – általánosítás, illetve minden egyes emberre kiterjedő érvény nélkül – általában mi a filmesek véleménye a televíziósokról és viszont… Szóval, én is készítek néha filmet, filmecskét – bár ezeket természetesen ostobaság volna összevetni a szemlén látott művekkel. Mégis, ez az össze-nem-vethetőség valamire azért ráirányítja a figyelmet: mi is az, hogy film – ma?! Ki és miféle meghatározást tud adni ma erre? Hiszen – hétköznapi értelemben – még tekintélyes szakértők is filmként jelölik meg a több kamerával, elektronikára felvett tévéjátékot, a kísérleti videómunkákat, a játékfilmeket, a dokumentum-játékfilmeket, a 8 milliméteres fekete-fehér dokumentumfilmeket, mondjuk egy opera televíziós változatát – és így tovább. Van-e egyáltalán értelme a film meghatározásának? Előbbre jutunk-e, ha tágabban vagy szűkebben kíséreljük meg eldönteni: mi az, hogy film?

Ezzel függ össze az a gyakran hallható-olvasható tétel is, amely szerint a film válságban van. Ezt nem tudom elfogadni. Ha ez az állítás úgy módosul, hogy „a mozi válságban van” – ezen már lehetne vitatkozni, bár ezt is túlzásnak tartom. Kétségtelen, hogy bizonyos országokban, ezeken belül egyes területeken a mozilátogatók száma csökkent; de másutt, például az Egyesült Államokban újabban igen nagy összegeket fektetnek be rendkívül nagy méretű, különleges vásznakkal felszerelt, hi-fi hangminőséget kínáló mozik építésébe. Azt hiszem, úgy kell fogalmazni: filmnézési szokásaink változnak. A műholdas televíziózás, a kábeltelevízió és a videó korában már ritkábban néz az ember úgy filmet, hogy ünneplőbe vágja magát, és elmegy a moziba (bár egy olyan országban, ahol nincs sokcsatornás televízió, nincs filmeket kínáló kábeltelevízió és a videózás egyelőre a tehetősek privilégiuma, a többség ma is a moziban illetve a televízió központi műsoraiban láthat filmet).

 A jövő kétségtelenül azt ígéri, hogy otthon, magunkválasztotta időben, egyedül vagy társaságban nézhetünk majd filmeket. Éppen ezért gondolom, hogy nincs válságban a film. Sőt: a vizuális kommunikáció, a kép hódítása okozza az olvasás – ezen belül különösen az időigényesebb műfajok, például a regény – világszerte tapasztalható visszaesését, sokak szerint válságát. Az „átlag-ember” és az „átlagszámítás” mindig veszélyes, mert markáns tények elkendőzésére is alkalmas. Mégis: egészen bizonyos, hogy az emberek túlnyomó többsége ma több filmet lát, mint valaha; egyre többen jutnak tévéhez, s – akinek már van –, másik tévéhez vagy videóhoz. (Azon persze lehetne vitatkozni, hogy milyen filmeket nézünk videón – de ez más kérdés.)

 A tőkés világ filmgyártása (filmművészete? filmipara? – figyelemre méltó, hogy az angolszász világban a „filmipar” – „film-industry” kifejezés terjedt el, és ennek azért nemcsak hátrányai vannak…) először megrettent a kábeltelevízió, majd a videó kihívásától.

 Napjainkra kiderült, hogy – az első ijedelmekkel ellentétben – az „új műsorszórók” nemhogy nem fenyegetik, hanem éppen ellenkezőleg: megtermékenyítik a filmgyártást. A filmpiacon új megrendelők és új tőkék jelentkeztek. Vezető nemzetközi ipari és üzleti vállalkozások fektetnek nagy pénzeket filmvállalatok, stúdiók megvásárlásába. A kábeltelevízió és a videó számtalan új műsort igényel – és a filmgyártás ennek az új keresletnek természetes és megújuló bázisa. Tehát: igenis él és virágzik a film.

 Szemtelenségnek érezném, ha most arról kezdenék beszélni, szerintem milyen a magyar film. Tudom, hogy valamit mégis mondanom kell, hiszen ezért vagyok zsűritag. A szemle filmjei közül négy tett rám maradandó benyomást:  Redl ezredes; Szirmok, virágok, koszorúk; Őszi almanach; Angyali üdvözlet. További két-három filmről gondolom, hogy ezek jók, hogy szívesen néztem őket. És láttam két-három – számomra legalábbis – lenyűgözően rossz filmet.

 A dokumentumfilmekkel nem nagyon tudtam mit kezdeni. Úgy érzem, sportszerűtlenség egy 16 milliméteres, fekete-fehér dokumentumfilmet egy csillogó-villogó, színes, szélesvásznú játékfilmmel versenyeztetni. Ezért, ha dokumentumfilm ettől a zsűritől nem kap díjat, úgy az – részemről legalábbis – nem értékítélet, hanem az összemérhetetlenségből fakadó következtetés; nem vert sereggel, hanem szervezési tévedéssel állunk itt szemben. Nehezen tudom nevezési elvként elfogadni azt, hogy „azért van itt a szemlén, mert játékfilmstúdióban készült”. Ezek szerint, ha egy játékfilmstúdióban – mondjuk bevételi célból – reklámfilm készülne, úgy az is itt lenne? S ha ez a három dokumentumfilm díjat vagy díjakat kapna, mit szólnának a többi sok-sok dokumentumfilm készítői? Dokumentumfilmeket nem dokumentumfilmekkel kellene összehasonlítani?

 A most látott filmek számomra legnagyobb, többé-kevésbé közös erénye az operatőri munka. Kilenc filmről gondolom úgy, hogy fényképezése – némelyikben csak részben – világszínvonalú. Ezen belül négy filmet láttam, amelynek fényképezése, érzésem szerint, ha nem is meghatározza, de befolyásolja a világszínvonalat. Más kérdés, de talán érdemes megemlíteni: a színvonalas operatőri teljesítmény arra is alkalmas, hogy egyet s mást elfedjen: arra gondolok, ha egy jelenet tisztességesen le van fényképezve, meg van vágva és hozzá van ragasztva egy hasonló, következő jelenethez – ez még nem film. Szóval, mi hiányzik az embernek?

 

 

Az érdekesség száműzetése

 

 Közismert dolgok: sokszor hiányzik a történet, a tempó, a dinamizmus, hiányzik az igazi feszültség, a tényleges konfliktus; és sokszor hiányoznak érdemi gondolatok. Korrekt, tisztességes, becsületes vállalkozások fulladnak unalomba: nemcsak a filmre vonatkozik az „érdekesség” száműzetése. S ha valaki hiányolja az érdekességet – filmben, televízióban, sajtóban, rádióban – ez időnként már „súlyos testi sértésnek” számít. A stúdióvezetők bizonyára visszautasítják majd ezt a megjegyzést, de nekem többször is eszembe jutott a szegénység. Az ember szinte maga előtt látja a túlzott kompromisszum keresésébe hajszolt rendezőt-operatőrt-látvány-tervezőt, amint sziszegnek…

 Ahogyan én látom, nem valószínű, hogy a következő években látványosan javulhat a helyzet. Sőt, vannak, akik szerint egyre kevesebb filmre lesz pénz. Mindenesetre talán nem árt kívülállóként is elmondani, hogy a magyar film ügyével foglalkozó gazdasági és szervezési szakembereknek alighanem egyik legfontosabb és bizonyára legnehezebb feladata a magyar filmgyártás rendelkezésére álló tőkeforrások bővítése. Sok vita folyt és folyik a koprodukciókról. Ezek előnyei – ebből a szempontból – mégis vitathatatlanok. Bizonyára nem ez az egyedül üdvözítő út, de meg kell kockáztatnom, hogy az új tőkeforrások nagyobb részét valószínűleg ezután is külföldön kell keresni, hiszen kétséges, van-e Magyarországon értékelhető nagyságrendű szabad tőke a filmgyártás számára. Valamennyi talán van, és ennek mozgósításán gondolkozni kellene; de nagyon is szükséges új források nagyobb része bizonyára külföldön található – ha található.

 

 

Sokarcú és nehéz

 

 Nagyon fontosnak tartom, hogy az Őszi almanach és az Angyali üdvözlet elkészülhetett. Ezekért a filmekért bizonyára nem fogják szétverni a mozipénztárakat. De szükség van rájuk, fontosak, kiemelkedő tehetségek kísérleteznek bennük. Létrejöttük, szerintem, növeli a magyar film tekintélyét. Közismert az is, hogy nehéz ma filmet csinálni Magyarországon. Igen. Nagyon nehéz. Főleg mai életünkről. Szorító bizonytalanságok és ellentmondások közepette, amikor a gazdasági tények és vágyak mögött késnek az ideológiai elemzések és válaszok; amikor mindennapi tudatunkat olyan mindennapi élmények formálják, amelyek szokatlanok, idegenek, újak és nagyon sokszor nem azonosak azzal, amit látni és tapasztalni szeretnénk vagy kellene… Keményen, és sokszor árnyalatlanul bíráljuk például az Egyesült Allamok külpolitikáját, miközben mindent megteszünk a dollárelszámolású export növeléséért; a kapitalizmus világválságát emlegetve kérdezzük, van-e remény a csúcstechnológiában tapasztalható – egyes szakértők szerint – katasztrofális elmaradásunk csökkentésére… az ilyen ellentmondásokat hosszan lehetne sorolni – szóval, nehéz ma filmet csinálni Magyarországon. Losonczi Ágnes ír a filmrendezők többszörös dimenzionáltságáról. Én ezt inkább többszörös ostromállapotnak látom. (Ez a televízióra is vonatkozik.) Hiszen egyszerre, habár másért, de mégiscsak együtt szid bennünket: a szakma, a kritika, a közönség és – főnökeink… nem nagyon van hátországunk.

Az eddigiek alapján megkockáztatok egy négy pontból álló választ arra a kérdésre, mi a dolga a magyar filmnek a nyolcvanas évek második felében?

 (Persze tudom, hogy sokaknak ez a kérdés így ostoba, esetleg ellenszenves, hiszen egy filmrendező végül is művész, vagy annak tekinti magát, ezért neki ne mondják meg, mi a dolga. A kérdés, természetesen, nem egy filmrendezőnek és nem a filmrendezőnek szól. De azért a magyar film és a magyar mozi ügye mégiscsak milliárdos nagyságrendű tétele a költségvetésnek évről évre.)

 

 1. Olyan filmek készítése, amelyeket lehetőség szerint sokan szívesen néznek meg a moziban. Szándékosan nem használom a „közönségfilm” kifejezést, mert ez mintha kissé lebecsülné a közönséget. Szívesen elfogadom, hogy a filmnek – a korábbi évtizedekkel ellentétben – ma már nem lehet kizárólagos feladata (és nem is kell, hogy az legyen) az úgynevezett „tömegszórakoztatás”. De nem tudom elfogadni azt, hogy ez ma már egyáltalán nem feladata. Ez is feladata. Nem egyetlen rendezőnek, és nem minden filmnek. De egészében, a magyar filmgyártásnak, szerintem, részben – igen. Az erről folyó viták közepette a magyar film segíthetne az igényes szórakoztatás presztízsének megteremtésében. De talán nem kellene dogmaként elfogadni, hogy minél többen néznek meg egy filmet, annál silányabb, értéktelenebb, hogy a nézőszám és a művészi siker fordítottan arányos. Azt sem hiszem, hogy mindegyik rendezőt és mindegyik filmet meg kellene védeni a piaci hatásoktól. Ez, úgy gondolom, csak kiemelkedő tehetségre vagy kiemelkedően támogatandó témára vonatkozhat. Aki képes sok embert vonzani a moziba, és ott igényesen szórakoztatni, azt éppen hogy fokozottan kellene és lehetne érdekeltté tenni a piaci mechanizmusok érvényesítésében. Sok szakember szerint folyamatos gond, hogy a legnagyobb tehetségek nem hajlandók igazán széles közönségnek dolgozni. Biztos ez? Hátha lehetne olyan értelmes kompromisszumokat kötni, hogy valakinek garantálják: megcsinálhat egy „rétegfilmet”, amit szeretne – de cserébe csináljon meg két olyan filmet, amit sokan szívesen megnéznének…

Egy nyitott országban a mozipénztárnál is nemzetközi verseny van – szerencsére. Az Ikarusnak itthon nem kell versenyeznie a Mercedes autóbuszaival, sem a Videotonnak a Sony televízióval. De a moziban ott van és látható a Csillagok háborúja és A Jedi visszatér, és ha ezeknek a magyar filmgyártás nem támaszt erősebb konkurrenciát, akkor tovább tanakodhatnak az esztéták és a szociológusok arról, hogy miért ezek a filmek, ez a kultúra uralja el a magyar fiatalok gondolatvilágát…

 

 2. Történelmünk feltárása, nemzeti kulturális identitásunk megőrzése, önismeretünk bővítése, mai valóságunk bemutatása. Ez nyilván nem szorul magyarázatra. Mindenesetre: szerintem itt olyan feladatokról is szó van, amelyekből – a korábbi elképzelésekkel szemben – kevesebbet tud elvégezni a televízió és többet kell átvennie a filmgyártásnak. A televíziós műsorok piacát ugyanis a szuperköltségvetéssel és szupersztárokkal készített sorozatok uralják. Ezeket a sorozatokat nemzetközi közönségnek készítik, és a Magyar Televízió minisztárokkal és miniköltségvetéssel készülő saját produkciói ebben a műfajban, a 20 és 21 óra közötti „csúcsműsoridőben” nem versenyképesek. De a filmgyártás – akár a televízióval együttműködve is – időnként bizonyára képes egy-egy történelmünk, kultúránk hagyományaink szempontjából fontos téma igazán látványos, nagyformátumú földolgozására. Ezt senki nem fogja elvégezni a magyar film helyett, ez a magyar film dolga. Ugyanakkor, a magyar film előnye is, hogy – e témákban – nincs vetélytársa. Ugyanez vonatkozik a mai magyar valósággal foglalkozó filmekre is. Lehetséges, hogy a televízió, a videó fenyegeti az olvasást; hogy a kábeltelevízió fenyegeti a nemzeti televíziózást; de világszerte dokumentált markáns tény, hogy a helyi lapok, a regionális televíziós adások népszerűsége, olvasottsága, nézettsége – nő. Az embereket ugyanis elsősorban a saját életük, a saját közösségük, városuk ügyei érdeklik. Tudom, hogy ez a tény önmagában még kevés ahhoz, hogy az ember szívesebben váltson jegyet egy rossz mai magyar filmhez, mint egy külföldi szuper-show-hoz, de azt hiszem, azért nem mellékes, hogy saját témáinak földolgozásában a nemzeti filmgyártás előnnyel indul.

 

 3. Kísérletezés és export. A magyar filmművészet kiemelkedő tehetségeinek továbbra is rendszeresen lehetőséget kell kapniuk rá, hogy tartalmi és formai értelemben is kísérletezhessenek, hogy ők valóban védettek legyenek a piactól. Hosszú ideje tapasztalható jelenség, hogy a külföldi fesztiválokon, szakmai bemutatókon sikeres magyar filmek többségének itthon alig akad nézője. Sőt, talán nemcsak itthon látják kevesebben ezeket a filmeket. Gyakran külföldön is csak egy-egy város egy-egy mozijában vetítik őket. De hát esetükben a nézőszám valóban nem lehet mérce. És amikor „export”-ot mondtam, nem milliós dollárbevételekre gondoltam. Inkább arról van szó, milyen „szellemi jelenléte” van egy országnak a világban? És ebből a szempontból érzem fontosnak és szükségesnek ezeket a rétegfilmeket. Magyarország „nem-materiális” exportjának összetevői közül a tömegekre ható élsport szerepe csökkent és minden bizonnyal tovább csökken; a magyar művészet, kultúra és tudomány számtalan nyelvi és gazdasági hátránnyal küszködve szeretné elérni, hogy nemzetközileg jobban számontartsák; ezért a magyar zene és zenei előadóművészet mellett, úgy érzem, elsősorban a magyar film – sokszor a kísérletező magyar film – érheti el egy-egy ország vagy város szellemi elitjét, értelmiségét, véleményvezéreit. Erre az exportra gondolok és ezért tartom fontosnak, hogy a kiemelkedő tehetségek kísérletezzenek.

 Nagy kérdés persze, hány ilyen kísérletező, „közönségfelejtő” művet engedhet meg magának a magyar filmgyártás évente, és hogy kik csinálják, kik csinálhassák ezeket? Ha elfogadható, hogy az ilyen művekre szükség van, talán a szelekciót, a döntési folyamatokat kellene felülvizsgálni. Mert ez az, ami esetlegesnek és tisztázatlannak látszik. Az arányok kérdése. A libamáj és a lekváros kenyér, az orchidea és az orgona viszonya. Egy jó lapszerkesztő pontosan tudja, hogy a lapnál dolgozó újságírók közül ki, mire alkalmas. Vezércikkíróját nem fogja a hírrovathoz küldeni, bűnügyi riporterével nem fog kolumnás esszét íratni. Tudom, hogy mindez a filmgyártásban sokkal-sokkal bonyolultabb, de azért talán mégis lehetne pontosabb, áttekinthetőbb és demokratikusabb mércéket alkalmazni. Valaki azt mondta nekem, hogy Magyarországon száznál több embernek van papírja róla, hogy játékfilmet készíthet. S hogy jövőre talán 15–16 készülhet. Márcsak ezért is szükség lenne a tisztességes versenykiírásra, a játékszabályok pontosabb meghatározására.

 

 4. Végül – s ez talán szokatlan lesz: a magyar progresszió szolgálata. Szeretnék nagyon pontosan fogalmazni. Annál is inkább, mivel nem nehéz elképzelnem, hogy sokan még a gondolatot is visszautasítják: miért szolgálna valamit egy filmművész? És: mi az, hogy „magyar progresszió”? Szeretném hangsúlyozni, amikor erről a szolgálatról beszélek, megint nem egyetlen filmre vagy rendezőre gondolok. Talán arra az összképre, amit a magyar film a nyolcvanas évek Magyarországáról elénk tár.

A filmesek pontosan tudják, hogy ebben az országban izgalmas és sokat igérő folyamatok kezdődtek, s hogy e folyamatok körül – ha nem is mindig a nagyközönség előtt, ha nem is mindig a nagyközönség részvételével – heves viták zajlanak. Hogy akadnak, akik megkérdőjelezik e folyamatok hasznosságát, szükségszerűségét, időnként irányát is.

 Ugyanakkor meg kell kockáztatnom, hogy a magyar filmművészet egésze sokat köszönhet ezeknek a folyamatoknak, a magyar progresszió működésének; hogy sok-sok forgatókönyv, téma és film megvalósulása egyenes következménye e reformfolyamatoknak. Pillanatig sem vitatom, hogy tele vagyunk ellentmondásokkal; hogy sok kérdésben ma már pontosabban azonosítható tényleges érdekek, érdekcsoportok harcainak vagyunk tanúi; hogy a fejlődés új kérdéseket, eddig ismeretlen kihívásokat hordoz; hogy nem kell minden egyes döntést igenelni, minden határozatot azonnal támogatni; hogy egy művésztől ne kérjék számon a politika közvetlen szolgálatát. Mégis: én úgy érzem, bölcs és előrelátó lenne mindezt egyszer úgy is végiggondolni: megengedheti-e magának a magyar film hosszabb távon, hogy művek tucatjai mást sem állítanak elénk – hol tehetségesebben, hol kevésbé tehetségesen – mint a mindennapok ellentmondásaiban, konfliktusaiban fuldokló, megoldhatatlan helyzetekbe kerülő embereket, perspektivikus kiúttalansággal, végletes tanácstalansággal. Ez az összkép ugyanis szerintem nem segíti a magyar filmgyártásra is kedvezően ható folyamatok érvényesülését.

 A szakma nálam sokkal jobban tudja, hogy a magyar film ügyének szüksége van támogatókra. De ezek a támogatók csakis demonstrált kölcsönhatás jegyében lehetnek cselekvőképesek, nekik szükségük van rá, hogy, ha nem is mindennap, ha nem is minden film – de azért a magyar filmgyártás egésze időnként mégis jelezze, hogy a viták közepette hol dinamikusan, hol csordogálóan érvényesülő folyamatokat támogatja, hiszen ez létérdeke. A magyar filmművészet egészéből azért lehessen észrevenni, hogy a változásokban – amelyek természetesen ellentmondásosak, összetettek, sok új és egyelőre megoldatlan gondot és konfliktust is teremtenek és hordoznak – de azért ezekben a változásokban meghatározó erejű pozitívumok is vannak.

 És egészében úgy érzem, hogy – taktikailag és stratégiailag egyaránt – hasznos lenne valamivel többször, valamivel többet látni ezekből a pozitívumokból a mozikban. Ezt vélem a magyar progresszió szolgálatának.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/04 12-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6140