KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/április
KRÓNIKA
• N. N.: Negyven év negyven legjobb magyar filmje A szavazás eredménye
FILMSZEMLE
• Losonczi Ágnes: Szemle után
• N. N.: A Magyar Játékfilmszemle díjai
• Lengyel Péter: Fénytörés
• Baló György: Egy amatőr megjegyzései

• Reményi József Tamás: A poénok legendája Hány az óra, Vekker úr?
• Szabó Miklós: A talpraállás képei Az 1944–1945-ös korforduló a magyar filmhíradóban
• Pünkösti Árpád: Felvétel indul! Csaták háború után
• Báron György: Odüsszeusz filmfelvevővel A fehér városban
• Györffy Miklós: Lobogónk, Küsters mama Küsters mama mennybemenetele
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Máskor, máshol
• Gáti Péter: Hazánk
• Sneé Péter: Montenegro
• Dés Mihály: 39 lépcsőfok
• Ardai Zoltán: Hóhányók és hóvirágok
• Lajta Gábor: A legyőzhetetlen Vutang
• Harmat György: Őrült római vakáció
• Kapecz Zsuzsa: Vera és a férfilátogatók
• Lalík Sándor: Tükröződések
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Műsor – kék fényben
• Csörögi István: Közületi házimozi Képmagnózásunk gyakorlatáról
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: Balázs Béla-kötetek

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Balázs Béla-kötetek

Zalán Vince

 

„1984-ben, hatvan esztendővel a mű első német nyelvű megjelenése után végre a magyar olvasó is megismerheti Balázs Béla alapvető esztétikájának gondolatait.” Ezzel a mondattal fejezi be Nemeskürty István A látható ember új és A film szelleme című mű első magyar nyelvű kiadásához írt tanulmányát. Végre! – mondhatná olvasó és szakember egyaránt, sőt megtoldhatná háromszoros hurrá-val is, ha örömét nem keserítené (kinek, mennyire) a hatvan esztendős késés. De keseríti, kivált, mert míg Balázs Béla irodalmi munkássága az évtizedek során sokszor volt nyílt vagy burkolt viták tárgya (nemegyszer ma is az), addig filmelméleti tevékenységének nagyszerűsége, nemzetközi tekintélye mindig is vitán felül állt. Irodalmi műveinek kiadásai egymást követték, filmkönyvei vagy megvasárolhatatlanok voltak, vagy lefordítatlanok maradtak. Jóllehet a Tanácsköztársaság bukása után emigrációba kényszerült szerző műveinek kiadását a Horthy-korszakban nemigen lehetett remélni, az elmúlt negyven évben azért talán lett volna mód és alkalom megjelentetésükre. Mert elfödhetetlen az ellentmondás: az a szellemi élet, mely európai színvonalú filmművészet megteremtésére képes, ugyanaz a szellemi élet nem vesz tudomást (legfeljebb csak szavakban) világszínvonalú filmteoretikusáról, Balázs Béláról. Igaz, 1948-ban, Szikra-kiadásban megjelenik a Filmkultúra, majd ugyanez a mű A film címmel 1961-ben – ám mindkettő alacsony példányszámban, szinte már megjelenésükkor szaporítva a megkaphatatlan, beszerezhetetlen könyvritkaságok számát. Igaz, 1958-ban, a Bibliotheca kiadó (1900 példányban!) megjelenteti Balázs Béla 1924-ben írt (első) alapvető filmesztétikai munkáját, A látható embert, de a „hozzáragasztott” másik jelentős műből, A film szelleméből, amelyet 1930-ban, Berlinben adtak ki először – ma már kideríthetetlen okokból – hiányzott a szerző gondolatmenetének talán leglényegesebb részeit tartalmazó hat (!) fejezet. Mit mondhatunk ezek után? Azt mindenesetre igen, hogy nem lehet eléggé megbecsülni a Gondolat Kiadó s a könyv gondozóinak vállalkozását: A látható ember és A film szelleme (immáron teljes szövegű) kettős-kötetét. A fiatal nemzedékek tagjai, s talán a korosabbak közül is sokan csak most vehetik kézbe először (!) a filmteoretikus Balázs Béla fő műveit, most ismerkedhetnek meg először a nemzetközi filmszakirodalom két standardművével. Jelentős eseménye tehát a kiadás a hazai filméletnek (s talán nemcsak annak). Így van ez akkor is – nem tudom megállni, hogy szóvá ne tegyem –, ha a jelen kötet, amolyan „javított” kiadás. Annyiban, hogy bármennyire indokolt lett volna is, nem új fordítás, hanem az 1958-as kiadás „igazított” változata. (A film szellemének az első kiadásából hiányzó hat fejezete megjelent már egyszer a Filmtudományi Szemle egyik számában.) Ráadásul – ki tudja miért? – ma már kideríthetetlen, hogy ki fordította az első magyar változatot. Röviden szólva: van új, szép Balázs Béla kötetünk, csak éppen nem tudjuk megmondani ki fordította magyarra!! Nem tekinthetjük ezt jelképesnek? Többszörösen is?

A 84-es Balázs Béla-kötetben a nyelvi „igazítás” (Karcsai Kulcsár István munkája) sokat kigyomlált az 1958-as kiadás pongyolaságaiból, pótolta hiányosságait stb. de talán nem mindig szerencsés kézzel. Csak egyetlen példát említek. A könyv eredeti címe a következő: Der sichtbare Mensch oder die Kultur des Films. Az 58-as kiadáson csak ennyi szerepel: A látható ember; a kiegészített új kiadáson ez áll: A látható ember avagy a filmkultúra. Az „igazítást” nem tartom jónak, mert 1. Filmkultúra címmel, mint már említettem, megjelent egy másik Balázs Béla mű; 2. mert a kor szellemének megfelelően a die Kultur des Films jelentése inkább a film filozófiájának jelentéséhez állt közelebb, mint a filmkultúráéhoz. [A könyv első(!) oldalán egyébként maga Balázs ezt írja: „Éppen ezért könyvemet, a film művészetfilozófiájának első kísérletét… – kiemelés a szerzőtől –; s bizonyára nem véletlen, hogy a 48-ban megjelent Filmkultúra című művének A film művészetfilozófiája alcímet adta.] Harmadszor, mert A látható ember éppen abban különbözik leginkább a kortárs filmteoretikusi munkáktól, hogy filozófiai „fekvésben” tárgyalta a film jelenségét, hogy társadalomtörténeti szerepét méltatta, hogy mint esztétikai munka nem szakadt el a kortársi társadalmi gyakorlattól. (Az 1924 tavaszán megjelent munkát már a következő évben kiadták Moszkvában, s külön kiadásban, Leningrádban.) Az a véleményem, hogy Balázs Bélának ez a munkája éppen ebben példaadó ma is. Merthogy a filmművészetre vonatkozó, konkrét megállapításai közül több elavult már, azt, gondolom, nem kell külön magyarázgatni egy 1922–23-ban írt filmesztétikái munkánál; de épp ily bizonyos, hogy igen kevés filmelméleti munka született az utolsó hatvan évben, mely Balázs Béla könyvéhez hasonló filozófiai kitekintéssel s szemléleti mélységgel foglalkozna a filmmel. Nemeskürty István a kötethez írt utószavában bizonyára ezért is tartotta oly fontosnak, hogy eddigi ismereteinkhez képest bővebben-részletezőbben mutassa be Balázs Béla első filmkönyvének eszmei-esztétikai „hátterét”, filmesztétikai megállapításainak összefüggéseit a szerző költői, bölcseleti gondolatvilágával. A ma olvasója számára A látható ember, ez a kis esztétikai remekmű, nem konkrét megállapításai, nem a némafilm természetét fürkésző szenvedélye által lesz tanulságos, hanem ahogyan a filmről való gondolkodás magas minőségére késztet; ahogyan bebizonyítja: a széles horizontú elméleti gondolkodás mennyire egyszerűen és láttatóan kapcsolható össze az érzékletes művészet élvezetével.

Az új Balázs Béla kötet igazi „csemegéje” természetesen A film szelleme, a szerző kétségtelenül legjobb, mind ez ideig magyar nyelven, egészében hozzáférhetetlen filmesztétikai munkája. Amikor Balázs Béla e kitűnő könyvének kéziratát Berlinben nyomdába adta, már nemcsak jeles filmesztéta, akire nemrég még A látható ember világsikerének fénye vetült, hanem a filmrendezésben is jártas szerző, a szakmát „belülről” ismerő forgatókönyvíró. Ezt – most utólag – tudatos s kívánt szerzői elhatározásnak is vélhetnénk. Éppen ezért nem árt emlékeznünk arra, hogy Berlinben elsősorban mint teoretikust ismerik; így is mutatkozott be: 1926. június 9-én tartja első előadását, A film hagyományai és a film jövője címmel. Másrészt talán érdemes felidéznünk egyik későbbi, kevéssé ismert, kéziratban maradt írásának (Előszó verseim első rádió-előadásához Magyarországon) idevágó részletét: „Emigrációm első éveiben még nem vetődtem nagyon messzire. Még itt voltam a szomszéd Bécsben és még írhattam néha magyarul is. Kitellett belőle egy kis versfüzetecske is. Abból is fog máma olvasni Beregi Oszkár. De magyar maradtam én Bécsben nemcsak abban, amit írtam, hanem abban is, amit nem írtam. Mert az, hogy még nem tudtam németül írni, de mégis írásból kellett megélnem, ha nem akartam éhenhalni, az vitt rá, hogy filmíró legyek. Az ugyanis, még a némafilm ideje volt. Nem kellett teljes drámai dialógusokat írni. A némafilm forgatókönyve volt az egyetlen műfaj, melyben nyelvművészet nélkül is érvényesülhetett az író, ha volt elegendő képszerű fantáziája. Így vezetett magyarságom Németországban a film útjára.” Nos, ha Balázs Béla mint forgatókönyvíró nem is aratott fényes sikereket, e tevékenységének haszna azért megvolt: A film szelleme olyan teoretikus műve, aki teljes mértékben tisztában van a gyakorlattal. A szerző részvétele a kortársi filmkészítés mindennapjaiban – jó értelemben – megérződik elméleti okfejtésein. S ez a „sajátosság” a legjobb kortárs elméletírókhoz – Eizensteinhez, Pudovkinhoz vagy épp Hans Richterhez teszi hasonlatossá. Akiket persze maga Balázs Béla személyesen ismer, ismeri munkáikat, filmjeiket. De ismeri mások alkotásait is, együttesen: a kor legjelentősebb műveinek javát. Ne felejtsük: A film szelleme megírásakor a némafilm művészete épp zenitjén jár. És sorolhatnám tovább e mű kiválóságának magyarázatát. Mivel azonban e recenzió nem alkalmas arra, hogy szakmailag és érdemben részletesen elemezzem jelentőségét, most csak egy, eddig kevéssé figyelembe vett vonását említem. Nevezetesen azt, hogy A film szelleme izgalmas kordokumentum is, melyet joggal tekinthetünk olyan ember intellektuális naplójának, aki a némafilm virágkorában a filmélet első vonalában élt és dolgozott, s akinek írása hű tükre a művészetté lett film kor-állapotának. S akinek szubjektivitása nem csorbította elméleti megállapításainak érvényességét. Ha ma valaki meg akarja tudni, hogy a közelmúlt filmművészetében olyan jelentős „új német film” miért fordult előszeretettel a húszas évek második felének eszméihez, könyveihez, filmjeihez, annak el kell olvasnia A film szellemét; ha valaki tudni szeretné, hogy a 70-es évek második felében, a magyar filmművészetben oly gyakran emlegetett kísérleti film és/vagy dokumentarizmus ellentmondásainak merre vannak a gyökerei – per analógiam – milyen eszmei, társadalomszemléleti és művészeti elképzelésekben találhatók, annak Balázs Béla munkájához kell fordulnia, kivált az abszolút filmről, illetve az új tárgyilagosságról írt részekhez. A film szelleme egyfajta sajátos (szakmai) non-fiction-nak is tekinthető. Nemcsak szakkönyv, de izgalmas szellemi kaland. Ez a ma eleven könyv siker volt megjelenése idején is. Salyámossy Miklós tanulmányában (Magyar irodalom Németországban 79131933) így összegzi az egyik véleményt: „A kritika dicséri a szerző élesszemű észrevételeit, találó példáit, azt, hogy a filmet más művészetektől elhatárolja, nem esik az érthetetlen szakmai nagyképűség hibájába és tárgyalja a film ideológiai, osztályharc meghatározta vonatkozásait is.”

De olvasható kortársi kritika egy ugyancsak tavaly megjelent Balázs Béla kötetben is (A film költészete. Az útkereső Balázs Béla, melyet a Múzsák Közművelődési Kiadó jelentetett meg a Filmtudományi Intézettel közösen), többek közt a Kassák-tanítvány Gró Lajos recenzióját a Nyugat 1931-es évfolyamából. E Balázs Béla kötet javát dokumentumok adják, jóllehet szerepel benne két tanulmány is (Nemes Károly: Balázs Béla filmesztétikai nézetei, Szilágyi Gábor: Balázs Béla időszerűsége). A dokumentumok közül is azok az érdekesek, amelyek A film szelleme utáni Balázs Bélával ismertetik meg az olvasót. A film szelleme ugyanis – nem kis vitákat kavarva – 1935-ben megjelent orosz nyelven is, Moszkvában. (Sajnos a Gondolat Kiadó összeállítása nem tájékoztat részletesen e munka további, német nyelvű kiadását követő sorsáról.) Nos, e vékonyka kötet tartalmazza Balázs Béla válaszát e művét ért korabeli kritikákra – (a kritikákat vajon miért nem?), s Gábor Andorral folytatott polémiáját a film elméletéről, ugyancsak a szovjetunióbeli emigráció éveiből. Ezek a dokumentumok bizonyítják, hogy Balázs Béla a Szovjetunióban is keményen dolgozott filmelméletének teljessé tételén, anélkül, hogy valamiféle normává kívánta volna azt avatni. Sőt, mindig is szemben állt az esztétikai normativizmussal, nemegyszer magára vonva ezért a szubjektivizmus vádját. Külön érdeme ennek az összeállításnak (Karcsai Kulcsár István munkája), hogy tartalmazza Balázs Béla kis „kék füzetét”, utolsó, összefoglaló jellegű filmesztétikai írását, a Filmesztétikai gondolatokat, mely 1948-ban jelent meg, Budapesten. Aki pedig még más Balázs Béla írások iránt is kíváncsi, annak ajánlhatom tájékozódásul a szegedi Somogyi Könyvtár kiadásában megjelent Balázs Béla-bibliográfiát, mely ugyancsak az elmúlt évben jelent meg, s amelyet Gyuris György készített.

A tavalyi év „hozadéka” még a müncheni Hanser, a berlini Henschel és a budapesti Akadémiai Kiadó közös vállalkozásában megjelenő Balázs Béla sorozat – Schriften zum Film – második kötete, Wolfgang Gersch gondozásában, amely A film szellemén kívül tartalmazza a szerző összes, 1926 és 1931 között megjelent filmtárgyú írását. A sorozat kitűnő első és második darabja alapján reménykedéssel várjuk a harmadik – az 1932 és 1949 közötti írásokat bemutató – kötetet. S reménykedünk abban is, hogy ez az alapos és teljességre törekvő sorozat hamarosan magyar nyelven is olvasható lesz, hogy kiadóink nem várják meg vele a szerző születésének 150. vagy épp 200. évfordulóját.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/04 63-64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6157