KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/február
• Németh G. Béla: Az egyetemesség igénye A történelem visszavétele
• Gergely András: A túlélés útjai A történelem visszavétele
• Szabad György: Levél az értékőrzésről A történelem visszavétele
• Szilágyi Ákos: Az Után hősei A történelem visszavétele
• Zsugán István: Egy azonosságzavar története Beszélgetés Szabó Istvánnal
• Székely Gabriella: Baleset Auschwitzban Társasutazás
• Koltai Tamás: Rejtvényezők Valaki figyel
• Reményi József Tamás: A kis naivak Fiatal értelmiség a filmvásznon
• Szántó Péter: Scarlett néne kunyhója Elfújta a szél
• Marx József: A görög szegénylegény Megalexandrosz
• Takács Ferenc: A hír és a kép Dreyfus – filmen
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Fesztiválmakett Figueira da Foz
• Bikácsy Gergely: A szivarkirály meg a gyilkosok Nyon
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: A város hercege
• Koltai Ágnes: A tutaj utasai
• Dániel Ferenc: Aranyoskám
• Greskovits Béla: Remény és támasz
• Ardai Zoltán: Groteszk vadászat
• Vida János: Tienjün-hegyi történet
• Harmat György: UFO Arizonában
• Sneé Péter: Fele-barát-nőm
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Narcissus
• Vadas József: Díszletek között élünk Lakás a tévében
KÖNYV
• Almási Miklós: A mulandóság enciklopédiája
KRÓNIKA
• N. N.: A Filmmúzeum programjából
• N. N.: Mozgó Képek; Filmkultúra
• N. N.: NDK-filmhét

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A történelem visszavétele

Levél az értékőrzésről

Szabad György

A 70-es évek közepétől egyre több magyar film választja témájául az 1848–49-es szabadságharcot követő és az 1867-es kiegyezést megelőző korszakot. Lányi András Segesvár, Bódy Gábor Amerikai anzix, Sára Sándor 80 huszár, Elek Judit Mária-nap, Lugossy László Szirmok, virágok, koszorúk, Haj-dufy Miklós Klapka-légió című filmjei jelezték, hogy a magyar történelmi film új típusa van kialakulóban. Vajon mi magyarázza, hogy épp a 70-es évektől fordul annyi filmrendező érdeklődése a nemzeti történelem oly messzi múltba nyúló sorsfordulói és hősei felé? Erre a kérdésre keresnek feleletet az itt következő írások.

 

Tisztelt Szerkesztőség!

 

Megkísérlem röviden megválaszolni azt a kérdést, mivel magyarázom és hogyan ítélem meg azt a nagy érdeklődést, amit a filmesek a magyar történelem újabbkori s különösképpen az 1848/49-i szabadságküzdelemre mért vereség utáni fejleményei iránt tanúsítanak. Az 1849-et követő önkényuralmi periódus fontos is, érdekes is, de korunkig sokban feltáratlan és a szakemberek szűk körén kívül jórészt ismeretlen maradt. Hozzájárult ehhez, hogy a legújabb időkig igen sommásan, a bonyodalmakat semmitmondókká szimplifikálva tanították történetét iskoláinkban, mint sietősen elintézhető közjátékot 1848/49 és 1867 nagy fordulatai között. A múltba visszanézők közül az okok és következmények értelmezésére, a nagy fordulatok megértésére törekvőket mind kevésbé elégítette ki az 1849 utáni fejleményeknek ez az egymástól olykor csak értékelésbeli előjelekben különböző, hagyományosan leegyszerűsítő tárgyalása. Érdeklődéssel fogadták tehát, ha eljutottak hozzájuk, az utóbbi negyedszázad feltáró munkájának és problémacentrikus vizsgálódásainak eredményeit. Sokan és sokat megértettek abból, milyen nagy volt annak a küzdelemnek a tétje, amelyet ebben a korszakban az egymásnak feszülő politikai erők vívtak a nyílt színen és az önkényuralom kulisszái mögött. Beolvasztás és beolvadás, az önálló államiság helyreállításának, sőt az együttélő népekkel kötendő szövetség révén való megerősítésének, illetve az egymás ellen kijátszott népek feje felett a félalkotmányos fordulatra fanyalodott elnyomó hatalommal való egyezkedésnek hívei csaptak össze ebben a küzdelemsorozatban, amelyben állóháborús szakaszok nagy átkaroló manőverekkel és váratlan rajtaütésekkel váltogatták egymást. Á küzdelmet bonyolította, hogy kisebb-nagyobb mértékben mindegyik irányzatot megosztotta a társadalmi tét, mi őrizendő és őrizhető meg 1848/49 vívmányaiból, kiknek és mennyi jusson megnyirbált örökségéből, az általa megalapozott polgári átalakulás lehetséges útjai közül melyiket járja, járhatja meg Magyarország. – Hogy mindez nem csupán a hivatásos politikusok ügye, a legális és illegális politikai viták témája volt, hanem a lelkek mélyén megvívott küzdelmeké is, azt jól tanúsítja Vörösmarty kései verseitől Arany ballada-során át Madách főműveiig és Vajda János útkereső lírájáig az irodalom éppenúgy, mint a politikummal, a nép és a nemzet sorskérdéseivel – európai mércével mérten – egyedülálló mértékben ekkor telítődő magyar népköltészet.

Mindez önmagában is elég magyarázata lehet annak, hogy az önkényuralom korának problémagazdagsága és a kiegyezés által jórészt fel nem oldott, csak elfedett vagy a mélybe, a tudat mélyére szorított dilemmái felkeltették olyan filmesek figyelmét, akik a múltat nemcsak színes képeskönyvként forgatni, illetve fehérre-feketére leegyszerűsítve szemléltetni kívánják, hanem érteni és értelmezni is akarják. Úgy gondolom, mégsem érhetjük be ennyivel, e rég letűnt történelmi korszak problémái iránti érdeklődés magyarázatát keresve.

Aligha kétséges ugyanis, hogy ebben az érdeklődésben nagy szerepe van az élő nemzedékek saját vagy apáik által közvetített személyes élményeinek, az autokratizmussal vívott küzdelmek legújabbkori történeti tapasztalati anyagának. Olyan nemzedékekhez tartozó filmesek s olyan nemzedékbeli nézők számára készítették ezeket az 1849 utáni önkényuralmi viszonyokkal foglalkozó filmeket, akik közvetlenül vagy közvetve maguk is megszenvedték a politikai elnyomás különböző változatait, az utcai mészárlásokba torkolló fasiszta terrortól a hatalommal való voluntarista visszaélésekig az ötvenes években. Nyilvánvaló, hogy az ilyen, sokszor még belsőleg feldolgozatlan élményanyagot hordozó emberek számára is igen fontos viszonyítási pontokat nyújt egy olyan teljesen lezárt, szinte mindenoldalúan átlátható, sőt bejárható történeti korszak, amelyben egyén és hatalom, a szabadságot már megízlelt nemzet legjava birkózott az önkényuralommal, keresve a kiutat belőle. Filmeseink legjavának érdeméből az önkényuralom kíméletlenségének (80 huszár) és praktikáinak, a társadalmi és egyéni magatartásformáknak (Szirmok, virágok, koszorúk) az ellentétes elkötelezettségnek áttételes konfliktusainak (Mária-nap) felidézését mindinkább sikerül primitív áthallásoktól, historizáló visszavetítésektől mentesítve úgy tenni történelmileg is hitelt érdemlővé, hogy arra a legújabbkori történelmünk próbatevő periódusait megélt néző értőn és megértőn rezonáljon.

Legújabb és legjobb filmjeink távol állnak az olcsó hazafiaskodó érzelemkeltéstől, nincsenek bennük semmi a Föltámadott a tenger álpátoszából, historizáló személyi kultuszából, illetve A kőszívű ember fiai naiv lelkendezéséből. Kemények, szikárak, de értékőrzők és érzelmileg elkötelezők is egyben. Méghozzá legjobbjaik magas művészi fokon azok! Gondolok – többek között – a lefokozásra a 80 huszár végjelenetében, a Szirmok, virágok, köszönik nyitányára és a főhős tűzhalálára, Szendrey Júliának a Nemzeti dalt már és még értetlenül silabizáló kisfiáira a Mária-napban, és a halott Kossuth koporsóját szállító vonat áthaladásakor a sínek mellett felsorakozó falusiak néma gyászának felidézésére az Eszmélésben. Mindez összefügg azzal, hogy ezek a filmek 1848/49-et sem kifényesítve ábrázolják (legfeljebb az egyenruhákon mértéktelenül sok továbbra is, s a vereség napjaiban is érthetetlenül ragyogó a sújtás), de nem is berozsdásítva, hanem úgy, mint újkori történelmünk korántsem koromtalan, ám messzevilágító fényforrását.

Megfellebbezhetetlen a filmekben az önkényt és az elnyomást sújtó ítélet is. Ábrázolása azonban a legjobbakban mindinkább mentesül a hajdani leegyszerűsítésektől. Henrik bácsi – az önkényuralom támasza a Szirmok, virágok, koszorúkban – nemcsak műveltebb és tapasztaltabb a hajolni nem, csak törni tudó Ferencnél, hanem jobban is érvel annál, sőt érvei közt nem egy akad, amit a kiegyezők majd az új rendszer alapelvei közé iktathatnak. Ferenc hajthatatlansága szinte kikényszeríti keménységét, de az érdekeivel azonosított rendszer védelmében már nem is ismer irgalmat. Éppen úgy nem, mint Kornél, aki a hazafiságot –”a birodalom arculatának formálója” szerepében tetszelegve – anakronizmusnak nyilvánítja, ám idegrohamában mégis bevallja, hogy gyötrelmes éjszakákon azokért az eszmékért lelkesedik, amelyeket nappal üldöz.

Kivétel nélkül elítéli valamennyi szóba jövő film az illúziókergetést. A Szirmok, virágok, koszorúk indokoltan ábrázolja vészthozó megszállottként a „forradalomcsináló” Makk ezredest. Az Amerikai anzixhan halálba sodró virtuskodásra vált át a hajdani hősiesség, a Klapka-légióban politikai vétek forrásává válik. Mindez történelmileg nagyon is megokolt, de csak abban az esetben, ha nem valamiféle konkrétizálatlan és differenciálatlan, csak egyéni és rétegérdekekkel motivált megalkuvással és behódolással szembesül, hanem azzal a múlt értékei és a jövő lehetőségei közt hidat teremteni törekvő politikával is, amely egyszerre fordult szembe az önkényuralommal és annak nyílt, majd burkolt továbbélési kísérleteivel s ugyanakkor az esztelen kockázatvállalással is. Ezért is tartom örvendetesnek, hogy a legjava filmek mindinkább megkülönböztetik a kelepce-helyzetből a nemzetnek tényleges kiutat kereső Kossuthot és legjobb társait a felelőtlen kalandoroktól.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/02 09-10. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6186