KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/február
• Németh G. Béla: Az egyetemesség igénye A történelem visszavétele
• Gergely András: A túlélés útjai A történelem visszavétele
• Szabad György: Levél az értékőrzésről A történelem visszavétele
• Szilágyi Ákos: Az Után hősei A történelem visszavétele
• Zsugán István: Egy azonosságzavar története Beszélgetés Szabó Istvánnal
• Székely Gabriella: Baleset Auschwitzban Társasutazás
• Koltai Tamás: Rejtvényezők Valaki figyel
• Reményi József Tamás: A kis naivak Fiatal értelmiség a filmvásznon
• Szántó Péter: Scarlett néne kunyhója Elfújta a szél
• Marx József: A görög szegénylegény Megalexandrosz
• Takács Ferenc: A hír és a kép Dreyfus – filmen
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Fesztiválmakett Figueira da Foz
• Bikácsy Gergely: A szivarkirály meg a gyilkosok Nyon
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: A város hercege
• Koltai Ágnes: A tutaj utasai
• Dániel Ferenc: Aranyoskám
• Greskovits Béla: Remény és támasz
• Ardai Zoltán: Groteszk vadászat
• Vida János: Tienjün-hegyi történet
• Harmat György: UFO Arizonában
• Sneé Péter: Fele-barát-nőm
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Narcissus
• Vadas József: Díszletek között élünk Lakás a tévében
KÖNYV
• Almási Miklós: A mulandóság enciklopédiája
KRÓNIKA
• N. N.: A Filmmúzeum programjából
• N. N.: Mozgó Képek; Filmkultúra
• N. N.: NDK-filmhét

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Nyon

A szivarkirály meg a gyilkosok

Bikácsy Gergely

Kiküldött munkatársunk beszámolója

 

Minden este atombomba robbant a Genfi-tó partján 1984. október közepén, és minden este gyilkosok tucatjai néztek szembe a nézőkkel, beszéltek, fecsegtek, „önigazoltak”. Minden este elnyomott kisebbségek vagy nyomorgó népek panaszától volt hangos a nyoni vetítő. Történelmi és magán-erőszak, ideológiával megokolt gyilkosság vagy elferdült szenvedély magyarázza, itt a halálnak és a kínnak, a nyomornak és a szenvedésnek minden válfaja megjelent, a néző semmitől sem kíméltetett meg.

Tizenhatodszor rendezték meg tavaly ősszel, Genf és Lausanne közt félúton Európa egyik rangos dokumentumfilm-fesztiválját. A szemle nem a filmek színvonala, hanem a filmekből feltáruló világ miatt volt lesújtó. Az ilyen jellegű filmrendezvények nézői tudatosan választják ezt a fajta látványt, s itt, Nyonban, akárcsak Oberhausenben, egy ideig Lille-ben vagy másutt, általában tovább tartanak a film után megrendezett viták, mint maguk a vetítések. Ma, amikor a „hetedik művészet” sokak véleménye szerint Lumière óta a legnagyobb válságba jutott, s a szórakoztató álomgyárak agresszív termékei, úgy látszik, végrehajtják rajta – ki tudja mikor – meghozott halálos ítéletüket, misszió minden művészetre esküt tevő fesztivál, s különösen misszió a dokumentumfilm-szemle, hiszen dokumentumfilm manapság szinte sehol sem látható moziban, talán Schiffer Pál filmje volt az utolsó a Szikra kamaratermében. A nyoni mustra, mint egy jól szerkesztett, társadalomtudományos, ám a művelt nagyközönség számára is „olvasható” folyóirat, két markánsan rajzolódó tárgy, téma köré épült fel. Az egyik: a deviáns magatartás, hóbortosoktól a gyilkosokig; a másik: a faji, vallási, politikai kisebbségek problémái, az enyhe megbélyegzéstől a lemészároltatásig. Mint e végtelen témának mitikus figurája, bizonyos Adolf Hitler szintén minden áldott este ott ágált a vásznon, untig ismert híradórészleten vagy először látott archív-fotón, s egyenesen üdítő volt, hogy egyik nap váratlanul egy Hitlernek öltözött mai alteregó, egy kaiserslauterni félnótás honpolgár „helyettesítette”, meggyőzően, kirobbanó sikerrel.

Elevenítsünk fel néhányat az ötvenkilenc versenyfilmből. (Legelőször, zárójelben: Magyarországot Fehéri Tamás Eskü című munkája képviselte.) Jean-Marie Le Pen, a francia szélsőjobboldal virulens vezére Svájcba látogatott, amikor Stephane Lejeune belga filmje vetítésre került. A Fekete zenekar azért érdekesebb és élőbb, mint a fasizmus szörnyűségeiből lassan nézőuntató közhelygyűjteményt konzerváló átlagdarabok, mert egy élénk riporter frissességével néz körül a helyszínen, Belgiumban, Antwerpenben, ahol a V. M. 0. nevű szélsőjobb rohambrigádok tartanak kiképzést, rendszeresen felvonulnak, s kapcsolataikat ápolják a spanyol Fuerza Nuevával, az olasz MSI-vel, s – amíg lehetett – a hírhedt nürnbergi Hoffmann-brigáddal. Riportfilm ez, értelmes előadásban, méltán kapott díjat. Ami mármost a magángyilkosokat illeti, érdekes amerikai tévéfilmeket gyűjtött csokorba e témára a fesztivál. Bár épp a híres Mailer-regénynek, A hóhér dalának hőse nem szerepelt e darabokban, a magyar napisajtóból is ismerős, sokáig gyilkoló magánbűnözők sajátos kollekciójával ismerkedtünk meg. Bennük az a közös, s ezért is tevékenykedhettek évekig, hogy látszólag semmiben sem különböznek egy jólfésült, csendes átlagpolgártól... ellentétben a meglehetősen feltűnő, s már említett Adolf Hitlertől. A hillside-i fojtogató ügye, Michel Barnes tévériportja például a boldogult emlékezetű bostoni fojtogatóra emlékeztető, részben tudathasadásos Los Angeles-i gyilkos portréját adja. Kenneth Bianchi egy tucat fiatal nőt gyilkolt meg. A tévédarab, mely a pszichiátriai vizsgálatokat hozza közel, bizonyára az orvosszakma értékes oktatófilmje is lehet, de amúgyis nézhető, jól összeállított film. Ismét csak nem túl eredeti Hitler-párhuzam kínoz, amikor Kenneth Bianchi után a lyoni SS-hóhér, Klaus Barbie néz velünk szembe a vászonról. A Suisse Romande televízió rendezője, André Gazut érdekes riportfilmet kerekített nemcsak Barbie hazaszállításáról, hanem felelős francia jogászok egymással vitázó nézetéről (Klaus Barbie: mire való a per?): azok is meggyőzően érvelnek, akik a sajtó s a nyilvánosság teljes kizárását követelnék, azok is, akik nagyobb nyilvánosságot. Viszont, Klaus Barbie-t, akármilyen vert helyzetijén, megbilincselten, halálra váltan, öregecskén látjuk, nem hessegethetjük el az érzést, hogy ellentétben bármilyen bostoni vagy hillside-i fojtogatóval ez az ember – mert ideológia nevében s nem szenvedélytől űzve gyilkolt, szadizmusa csak mellékes – elvetemültebb, riasztóbb, rútabb, mint amazok.

A nyoni fesztivál legtöbb bemutatója a harmadik világ, főleg Afrika valóban riasztó jelenségeire vetett fényt. E művek közül a legjobbak emberi közeibe hozták az egzotikumot: ilyen volt az angol Betty Wolpert műve, a Tsamelo, a jóság vidéke T., a place for goodness) dél-afrikai bennszülöttek négy nemzedékének életét tudta bemutatni egy órában, 1913-tól napjainkig.

Említettem a kisebbségeket: a nyoni szemle idén több alkotást is felvonultatott, mely a homoszexuálisok nem könnyű helyzetét tárta a néző elé. Ezek közül az egyik, a Stonewall előtt, a híres New York-i, homoszexuálisok látogatta mulató, a Stonewall (Kőfal) történetét mesélte el (Greta Schiller és Hobert Rosenberg munkája), egy másik pedig a fesztivál nagydíját kapta. Ez utóbbi, a Harvey Milk ideje (vagy korszaka) (The Times of H. M.) valóban roppant érdekes kordokumentum, Harvey Milk, a hatvannyolcas homoszexuális hippi, háromszor jelöltette magát a következő évtizedben a közigazgatási választásokon, San Franciscóban. 1977-ben megválasztották, s így ő lett az Egyesült Államok történetében az első hivatalban levő politikus, aki önmagát homoszexuálisnak vallotta. Természetesen akadt leszbikusokról szóló dokumentumfilm is, és az abortusztörvényekkel foglalkozó film, nem is egy.

Számomra különdíjas öröm volt a belga Thierry Zeno egészen kiemelkedő stílusérzékkel megalkotott képzőművészeti kisfilmje, a Szent Antal megkísértése, mely a téma képzőművészeti feldolgozásait kíséri végig időrendben, mégsem mechanikus fantáziátlansággal, s különleges volt egy besorolhatatlan darab, a svájci Norbert Wiedmer A szivarkirály című filmje. Akinek a szivar a szenvedélye, bizonyára hallott már Zino Davidoffról. Ez az orosz emigráns a világ szivarbirodalmának nem is királya, de császára. A rendező nem akarta „leleplezni” a milliomost, nem akarta meggyűlöltetni azért, mert a dohányjövedék profitjából él, hagyta beszélni a rokonszenves, közvetlen öregurat, de – talán épp ezért – jobban megmaradnak a nézőben azok a képek is, ahol a kubai dohánymunkásnők robotját látjuk, mind a régi, mind a mai Kubában: a Davidoff-szivar társadalmi rendszerek fölött áll, örök talán. Ez legyen a világ legnagyobb bűne.

S végül egy szokványos témájú, de esztétikai értékét tekintve kimagasló kisfilmről. Adrian Cooper brazil filmje, A kalapgyárban mindent a munkások arcára, mozdulataira, a gépek hangjára bízott: nem a szörnyűség, hanem egy átlagosnál nehezebb, de kibírható munka önmagában rejtőző abszurditása ragadta meg. Felejthetetlen arcok és szemek maradnak meg a nézőben, kicsit a buta gépek is élettel telnek. Akárcsak a műfaj hajdani nagy klasszikusainak esetében: nem a fecsegés, hanem a hallgató mélység képei peregnek a vásznon. Nem szivarozok, és kalapot sem hordok: vajon csak ezért tetszettek?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/02 38-39. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6196