KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/február
• Németh G. Béla: Az egyetemesség igénye A történelem visszavétele
• Gergely András: A túlélés útjai A történelem visszavétele
• Szabad György: Levél az értékőrzésről A történelem visszavétele
• Szilágyi Ákos: Az Után hősei A történelem visszavétele
• Zsugán István: Egy azonosságzavar története Beszélgetés Szabó Istvánnal
• Székely Gabriella: Baleset Auschwitzban Társasutazás
• Koltai Tamás: Rejtvényezők Valaki figyel
• Reményi József Tamás: A kis naivak Fiatal értelmiség a filmvásznon
• Szántó Péter: Scarlett néne kunyhója Elfújta a szél
• Marx József: A görög szegénylegény Megalexandrosz
• Takács Ferenc: A hír és a kép Dreyfus – filmen
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Fesztiválmakett Figueira da Foz
• Bikácsy Gergely: A szivarkirály meg a gyilkosok Nyon
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: A város hercege
• Koltai Ágnes: A tutaj utasai
• Dániel Ferenc: Aranyoskám
• Greskovits Béla: Remény és támasz
• Ardai Zoltán: Groteszk vadászat
• Vida János: Tienjün-hegyi történet
• Harmat György: UFO Arizonában
• Sneé Péter: Fele-barát-nőm
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Narcissus
• Vadas József: Díszletek között élünk Lakás a tévében
KÖNYV
• Almási Miklós: A mulandóság enciklopédiája
KRÓNIKA
• N. N.: A Filmmúzeum programjából
• N. N.: Mozgó Képek; Filmkultúra
• N. N.: NDK-filmhét

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Narcissus

Faragó Vilmos

 

Az embernél nincs csodálatosabb, mondta valaki. Minthogy ember volt, kijelentése legalábbis elfogultság-gyanús. Narcissus belenézett a víztükörbe, s mert a víztükör hallgatott, ő volt kénytelen felkiáltani: „Milyen szép vagyok!” Ki szeressen bennünket, ha nem mi magunk? Narcissus most belenéz a képernyőbe, ahonnan ember néz vissza rá, és Narcissus el van ragadtatva. Szépek vagyunk, érdekesek vagyunk, nincs csodálatosabb nálunk. Bizonyított árvaságunkat a földgolyón még bizonyított rokonságunk a világegyetemben sem tudná enyhíteni, mert hasznunk aligha volna belőle, mi lehetünk csak mércéi önmagunknak: ez van, ezt kell szeretni – ahogy a pesti szleng mondja.

Önszeretet. Lélektudományi tájékozatlanságom azt súgja vakmerőn, hogy a jó televíziós portréműsorok sikerének ez a titka. Beszél a képernyőn valaki, aki olyan érdekes vagy szép vagy okos, amilyenek mi szeretnénk lenni. Nézzük, hallgatjuk, és megtelünk rokonszenvvel iránta. A dolog persze bonyolultabb ennél, mert olyan esetet is tételezhetünk, amikor a siker titka az, hogy a beszélő érdekes vagy szép vagy okos ugyan, de mi még érdekesebbek vagy szebbek vagy okosabbak vagyunk. Nézzük, hallgatjuk és megtelünk rokonszenvvel magunk iránt. A hasonlóság (vágya) éppoly erős hatástényező, mint a különbözés (illúziója). Ezért olyan esetet is tételezhetünk, amikor a siker titka a végletes másság. Hogy miféle emberek vannak. Hogy mennyi változat létezhet belőlünk. Nézzük, hallgatjuk a beszélőt és megtelünk rokonszenvvel fajunk iránt.

És ez még a dolognak csak általános embertudományi oldala. Mert van a dolognak konkrét társadalomtudományi oldala is. Amikor az antropológia a történelmi materializmussal találkozik. Amikor a beszélő homo sapiens a maga osztály-, réteg- vagy foglalkozás-meghatározottságában áll elénk. Amikor determináltságainak egyszeri sors változataként jelenik meg. Akkor szeretjük csak igazán.

Az elmúlt hónapok képernyős portrészereplői közül kettő lopta magát a szívünkbe. Osztály- és ideológia-meghatározottságában is gyönyörűen egyszeri sorsváltozatú, csak itt és most tettenérhető két ember: egy marxista filozófus és egy hercegnő.

 

*

 

Tőkei Ferenccel egy évfolyamon jártam egyetemre. Úgy látszik, mint minden intézményesített alkalmi közösség, az egyetem is kontraszelektál: nem tartozott az évfolyam ismert figurái közé. Hogy valamire is viszi, azt sem sejthettük, hát „még azt, hogy ő viszi a legtöbbre. Ázsiai termelési mód? Szemináriumi dolgozattéma, vizsgatétel – egy a sok között. Tőkei Ferenc ebből alkotott forrásművet, aki a Távol-Kelet bármily friss eseményét megérteni akarja, korsajával e forrást el nem kerülheti.

Napóleonról mesélik: gyerekként bandukolt az ajacciói utcán, csúfolódó kamaszhad szegődött a nyomába, mert pipaszár lábán lecsúszva harmonikázott egyik harisnyája. Napóleon nem húzta be a nyakát, visszafordult és dühödten szétcsapott a csúfolódók közt, akik riadtan szétszaladtak: nincs hatásosabb a váratlan ellentámadásnál. Tőkeinek is volt egy napóleoni pillanata, talán csak én emlékszem már rá. Egyetemista- és sorkatonák sátortábora, 1952 nyarán. Miért bóklásztunk néhányan a tábori sötétben, már nem tudom, de idegen körletbe tévedtünk. A sátrak zegzugaiból aztán elénktorladt egy katonanadrágos, alsótrikós emberalak és ordítva emelte ránk zseblámpáját: kik maguk, mit kódorognak erre, álljanak vigyázzba, ha magukhoz beszélek. Álltunk, nyulak a reflektorfényben, és tudtuk, hogy itt katonatiszti hecc kezdődik: feküdj, föl, békaügetés. De ekkor előlépett közülünk egy vékony, nagyádámcsutkás fiú és katonás méltóságú, váratlan-mély hangon fölszólította a zseblámpást: nevezze meg rendfokozatát. Aztán szabályosan jelentkezett a főhadnagynál az egyetemi század iksz szakasz ipszilon raja nevében és engedélyt kért az idegen körlet elhagyására. Az alsótrikós zseblámpa hökkenten bocsátott utunkra bennünket: nincs hatásosabb fegyver a katonai hecc ellen a katonai rendtartás alkalmazásánál. Megmentőnk pedig eltűnt a sötétben és civilként is eltűnt újra az évfolyam sűrűjében, most pedig ott ült a kamera előtt, megemberesedve, de változatlan szerénységgel és – noha ezt végképp nem akarta – leckét adott valamiből.

Abból, amit a marxista gondolkodás iránti hűségnek nevezhetnénk némi pátosszal. Olyasmiből, amit nem kéne így nevezni, ha magától értetődő volna. Hogy nem az, az Élet és Irodalom egyik kényszerűen megszakadt vitája is dokumentálta tavaly. Egy hivatalossá tett gondolkodás hivatali gondolattalansággá válásának veszélyeiről szólt volna a vita, s talán a veszély elkerülésének módozataira is kilyukad, ha folytatódik. Tőkei Ferenc azzal lopta be az elfogulatlan néző szívébe magát, hogy autonóm emberként képviselt egy – jóllehet hivatalos, de nála hivatalivá nem szegényített – gondolkodást. Amelynek próbája nem az, ki hogyan vizsgázik belőle az esti egyetem steril közegében, hanem az, miként birkózik segítségével a valóság zavaros életközegében. Vagy (hogy katonai történetemnek funkciót kölcsönözzek): miként vágja ki magát segítségével akkor is – sőt, akkor igazán –, ha ismeretlen valóságközegbe, idegen körletbe téved.

 

*

 

Odescalchy Eugénia hercegnővel egy elsüllyedt világ utolsó, telivér képviselője intett búcsút a képernyőn. Belőle is a hűség sugárzott, egy születésétől belénevelt és magatartássá szervesült derűs emberméltóság tette minden szavát, mozdulatát, szemvillanását elragadóvá. Vitray Tamás mikrofonja előtt egy marxi axióma igazolódott, és egy álmarxi cáfolódott. Ahogy a kastélyban ebédelő Illyés Gyula is plebejus-szigorú ítéletet mondott házigazdája osztályáról, de a házigazdát magát nyájas-kedves embernek találta, Eugénia hercegnő arisztokráciája elleni történelmi ítéletünk sem akadályozott bennünket abban, hogy ezt a bájos matrónát megszeressük. Az osztályharag ugyanis egy társadalmi képződménynek szól, nem személyeknek – így a marxi axióma. Az álmarxi axiómával évtizedekig birkózott az esztétika: objektíve rejlik-e pátosz a proletárforradalom ellenfeleinek vereségében, ábrázolható-e ez a vereség azzal az empátiával, amely minden emberi értékveszteségnek kijár. Nem rejlik, nem ábrázolható – így az alosztály-harcos álesztétika, mely évtizedekre kitagadta az irodalomból Bábelt vagy Bulgakovot, s még Solohov Csendes Donjára is csak felsőbb jóváhagyás után talált mentséget.

A példákkal magasra emeltem a mércét, de az az empátia, amellyel beszélgetőpartneréhez közeledett Vitray Tamás, akkor is példaszerű, ha ez esetben egy tévéportréról van szó. A hercegnő kivirult a beszélgetés hevében, s oly természetességgel emlegette családja legitimista múltját, amilyen természetességgel a Népszabadság tévékritikusát dicsérte: „Mindig elolvasom bírálatait, mert találók az ítéletei – mondta –, ugyanazt írja, amit én is gondolok”. Ugyanily természetességgel mesélt arról is, hogy ő bizony jól érzi magát környezetében is, bőrében is – se „legyőzött osztályellenfél” akkor mondta ezt, amikor a győzteseknek is csak azzal illik – egy divat-terror hatására – hencegniök, hogy milyen rossz a közérzetük. Hát hogyne volna értékveszteség, ha ez a tartásos emberméltóság kivesz majd közülünk?

 

*

 

Dehát csakugyan túl magasra emeltem-e a mércét, egy tévéportréról szólva? Nem is olyan bizonyos. Sőt. Vitray Tamás legjobb meséi állják a magas-irodalmi összehasonlítást, s ez önmagában televíziótörténeti érdem; sikerült bebizonyítania, hogy mikrofonnal-kamerával is lehet novellát írni. S annál izgalmasabb, hogy ez az írás in statu nascendi figyelhető meg: a novella a szemünk láttára születik, a novellahős maga építi föl karaktervázát, maga rak új meg új jellemgazdagító elemeket a vázra, maga épít sorstörténetet önnön jelleme mögé, maga fest couleur locale-t, társadalmi környezetet a cselekmény köré. Ám hogy erre az önépítő szerepre vállalkozzék, majd remekül el is játssza – az Vitray érdeme. Nem hiszem, hogy varázseszközei volnának, mesterségbeli tudása van, s bizonyára műhelytitkai vannak, amelyek hősei kiválasztásával kezdődnek, mert aligha igaz, hogy minden riportalanynak, aki jelentkezik, kész novella az élete. És hát van valamije, amit isteni adománynak nevezhetnénk, ha nem önépítéssel jutott volna hozzá maga is – személyisége van. Amihez hozzátartozik a csillapíthatatlan narcissusi kíváncsiság: vajon szép vagyok-e még, ha a víztükör fölé hajolok.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/02 58-59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6205