KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/január
• Zsugán István: Megalakult a Magyar Filmintézet Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal
• Nemeskürty István: A Magyar Filmintézet
• Bikácsy Gergely: Zárt tárgyalás Őszi almanach
• Lukácsy Sándor: A becsület foglya Szirmok, virágok, koszorúk
• Pörös Géza: Eszmék és lelkek csatája Beszélgetés Lugossy Lászlóval
• Koltai Tamás: Spanyol anziksz Yerma
• Fáber András: A Vadember moziba megy Filmerotika
• Szilágyi Ákos: Kis magyar filmszexológia Filmerotika
• Balassa Péter: A látás elrablása Töredékek
• Bikácsy Gergely: Truffaut titkai
• N. N.: François Truffaut filmjei
AZ ÉN FILMEM
• Kardos Ferenc: A szabadság illúziója Négyszáz csapás
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Még és már Mannheim
FORGATÓKÖNYV
• Sára Sándor: Fúga Részletek egy forgatókönyvből
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Lady Chatterly szeretője
• Szkárosi Endre: 1922
• Bérczes László: Magányos farkas
• Szemadám György: A király és a madár
• Hegyi Gyula: Az istenek a fejükre estek
• Harmat György: Farkasok ideje
• Sneé Péter: Találkozás az árnyakkal
• Boros József: A férfiakalnd elmarad
• Ardai Zoltán: Az egyiptomi utas
• Gáti Péter: Defekt
• Barna Imre: Ki kém, ki nem kém
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Felnőtt-mese Különös házasság
POSTA
• Horváth Edit: Radnóti- és Babits-emlékműsor
• Csoma Béla: A MOKÉP Műsorpolitikai osztályvezetőinek válasza
• Tóth Béla: A MOKÉP Műsorpolitikai osztályvezetőinek válasza
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : Az Év Játéka

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal

Megalakult a Magyar Filmintézet

Zsugán István

 

A decemberi Magyar Közlöny adta hírül, hogy 1984. július 1-étől dr. Nemeskürty Istvánt, az irodalomtudományok doktorát bízták meg az eddigi Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum – ezentúl: Magyar Filmintézet – újjászervezésével. (Az igazgatónak az Intézet működési alapelveire, fő feladataira vonatkozó, a Művelődési Minisztérium által is elfogadott programtervezetét mellékelten közöljük.)

Ha nincs ellenére, személyes kérdéssel kezdeném, ez alkalommal sok másirányú, tudományos, közírói tevékenységéről szándékosan „megfeledkezve”. Ön több mint negyedszázadot töltött el stúdióvezetőként; mondjuk így: sajátos produceri menedzseri, „művészedzői” szerepkörben. Ez idő alatt másfél száznál több magyar játékfilm létrejötténél bábáskodott. Nem fájdalmas érzés megválni ettől a feladattól?

– Legyünk pontosak. Huszonhat éve vagyok – nevezze csak így nyugodtan – szocialista producer. Ilyen minőségemben kereken 160 játékfilm elkészüléséhez volt közöm; és amire különösen büszke vagyok: több mint harminc elsőfilmes rendező indult el pályáján az irányításom alatti stúdióban, olyanok, mint például Gaál István, Gábor Pál, Mészáros Márta, Elek Judit, Kézdi-Kovács Zsolt, Dár-day István, Lugossy László, Lányi András, Gothár Péter, Vitézv László, Sós Mária, Koltay Gábor, Péterffy András vagy a még – filmrendezői – bemutatkozás előtt álló Bereményi Géza. Hozzá kell tennem, hogy új feladatom elvállalásával nem szakadtam el egycsapásra a filmgyártástól, hiszen az általam elindított, jelenleg még készülő vállalkozásokat nem lehet cserbenhagynom; mondjuk így: másodállású stúdióvezető maradok, amíg ezeket a filmeket át nem adom. Hosszabb távon természetesen felelőtlenségnek erezném két ilyen feladat párhuzamos vállalását.

S hogy konkrét kérdésére válaszoljak: ez a válás a stúdióvezetőségtől hasonlóan fájdalmas érzés, mint az osztályfőnöké, amikor kedvelt érettségiző diákjait búcsúztatja. De remélem, hogy továbbra is naprakész kapcsolatban maradok a filmszakma eleven, alkotó felével is. E több mint negyedszáz esztendő során nagyon szívemhez nőtt az a csapat, amellyel együtt dolgoztam; nem utolsó sorban a dramaturgok gárdája, akik máig is alig nyilvántartott és méltatlanul alábecsült közlegényei a filmkészítésnek. Pedig nélkülük egyáltalán nem készülhet film: kulcsszerepük van a témaválasztástól kezdve a forgatókönyvírás és a forgatás különböző fázisain át az úgynevezett „végső vágásig”; olyan baráti, „házi” kritikusai egy-egy film alkotócsoportjának, akik döntő módon befolyásolhatják a művészi vállalkozások végeredményét. A Budapest Stúdió dramaturgjai, Karall Luca, Fakan Balázs, Magyar Róza, Vörös Éva, Kelecsényi László, Mészáros Katalin, Bognár Éva, Kapecz Zsuzsa, Pataki Éva – hogy nagyjából az együttműködésünk kezdetének időrendjében soroljam a neveket –, a közönség és a kritika által kevéssé ismert és méltányolt szürke eminenciásai a filmkészítésnek. Közülük néhányan átjöttek most velem a Magyar Filmintézetbe, de maga a csapat bizonyára nagyon hiányozni fog. Többükkel 1959 óta dolgoztam együtt; a legfiatalabbakat tanítottam a Mafilm forgatókönyvírói tanfolyamán, és – hadd hangozzék úgy, ha dicsekvésnek hangzik –: profi dramaturggá képeztem ki őket. A dramaturg az a láthatatlan munkatárs, akinek számos jó ötlete minden jogdíj és anyagi vagy erkölcsi elismerés nélkül épül bele a filmekbe; ma mégis többnyire még a legszűkebb szakma sem illeti őket kellő megbecsüléssel. Ki tartja számon, hogy például Karall Luca Jancsó Miklós jónéhány maradandónak remélhető filmjében volt majdnem egyenrangú alkotó-társ; s ugyanúgy Gaál István valamennyi filmjében? Vagy ki jegyzi meg Fakan Balázs kulcsszerepét Csurka István forgatókönyveinek és számos más sikeres szórakoztató filmnek a megszületésében?... Az elmondottak fényében nyilván nem véletlen, hogy a stúdiók közül éppen a Budapestben becsülték meg leginkább a dramaturgokat. Ha tehát azt kérdezte, mi a legfájdalmasabb számomra az elválásban: a búcsú ettől a dramaturgcsapattól.

Áttérve most már az ön új feladatára (s a mellékelten olvasható programtervezetének ismeretében), alighanem hasznos volna, ha részletesebben beszélnénk néhány megoldandó kérdésről. Kezdjük talán a Magyar Filmintézet létalapját képező archívummal, a Magyar Filmtárral...

– Élőszóban valószínűleg indulatosabb leszek, mint a hivatalos ügyiratban. Nos: Magyarországon nincs joghatályos törvény a filmek úgynevezett „köteles példányára”, vagyis arra, aminek értelmében az Országos Széchényi Könyvtárnak minden sajtóterméket kötelező elküldeni megőrzésre. Amíg ilyen törvény vagy rendelet nem születik, addig a Magyar Filmtár legelemibb létfeltételei sincsenek megteremtve, és napról-napra, minden percben pótolhatatlan kultúrkincsek mennek veszendőbe. Mert a Művelődési Minisztérium irányítása alá tartozó vállalatok több-kevesebb pontossággal megküldik az archívumnak a – sajnos, csak úgynevezett – „köteles kópiákat” (tehát a magyar játék-, dokumentum-, ismeretterjesztő, animációs filmekéit); de már a MOKÉP által forgalmazott filmek kópiagyűjtése is gondot okoz; a Főiskolán készülő vizsgafilmek gyűjtése-archiválása nem eléggé rendszeres; s a Magyar Televízióval gyakorlatilag semmi szervezett kapcsolata sincs a Filmtárnak. Ez pedig nemcsak a Televíziónak vagy a Magyar Filmtárnak okoz fölmérhetetlen károkat és veszteségeket, hanem a magyar társadalom egészének is. S ha hozzátesszük, hogy mekkora mennyiségű film készül a különböző úgynevezett „tárca-stúdiókban”, az oktatási, közművelődési intézményekben, sőt vállalatoknál és téeszeknél – amelyekre mind-mind nem vonatkozik a „köteles példány” megküldése, tehát a megőrzés elemi kötelezettsége –, igazán nem túlzás felelőtlen pazarlásról beszélni. Mert vegyünk csak egy – látszólag – szélsőséges példát: a reklám-filmekét. Néhány évtized múltán azok is alapvető és máshonnan megszerezhetetlen információkat hordoznak egy-egy korszakról; nem is beszélve az egyetemeken, kutatóintézményekben készülő tudományos filmekről.

Vagy például azt végiggondolta-e valaki, micsoda pótolhatatlan korlenyomat-halmaz kallódik el az amatőrfilmeken?... Ám mielőtt a teljességről álmodoznánk, maradjunk a legsürgősebb – reális – feladatoknál: olyan törvényre vagy rendeletre van szükség, amelynek értelmében minden, az állam által bármilyen formában finanszírozott film költségvetésébe eleve bele kell tervezni a „köteles példány” elkészítését. A Magyar Filmtárnak ugyanolyan működési feltételeket kell teremteni, mint – például – az Országos Széchényi Könyvtárnak.

Hadd vessem közbe: éppen a napokban hangzott el egy rádióriportban, hogy a Néprajzi Múzeum gyűjti egyebek között az amatőr filmeket is; sőt alkalmanként anyagi segítséget igyekszik nyújtani a napjainkban készülő legérdekesebb néprajzi tárgyit amatőrfilmek átjátszásához vagy (technikailag tökéletesebb) újraforgatásához. Milyen a Magyar Filmintézet kapcsolata a többi közművelődési intézménnyel, a többi közgyűjteménnyel?

– Javítandó. Minden ilyen intézménnyel szoros kapcsolatot, együttműködést kívánunk kiépíteni. A Petőfi Irodalmi Múzeum például – tudtommal – becses filmfelvételeket őriz nagy íróinkról. A Magyar Filmintézetnek, hivatalosan, nincs tudomása róla. Állandó katalógus-cserék, naprakész kapcsolatok révén kell együttműködnünk valamennyi kulturális és tudományos intézménnyel.

És az anyagi, technikai feltételek? Egyáltalán milyen állapotban van a Magyar Filmarchívum? És mi a helyzet a néhány éve világszerte nagy vihart keltett kópia-romlások, egyebek között a színes negatívok kifakulása, átszíneződése ügyében?

– Sokfelé ágazó, mondhatni „csomag-kérdés” ez. Ami alapvető: hogy megfelelő tárolási feltételek szükségesek. Ezek ma jócskán hiányosak; hogy mást ne mondjak, különösen a színes nyersanyagon levő filmek megőrzése csakis állandó hőmérsékletű és páratartalmú helyiségekben lehetséges. Ha kinéz az ablakon, látja, hogy folynak a raktárbővítés építkezései. Mielőbb meg kellene azonban teremteni a pótolhatatlan kulturális kincsek megőrzésének korszerű feltételeit, például videoszalagra, videolemezre történő átírás útján. De maradjunk a pillanatnyi realitásoknál. Ahhoz, hogy egy archiválásra kerülő filmet katalogizálni, leírni lehessen, az archivátornak meg kell néznie, alkalmasint többször is, vágó- vagy úgynevezett megtekintő-asztalon. Ehhez minimum annyi megtekintő-asztalra lenne (és lesz) szükség, ahány filmtáros dolgozik, lévén ez elemi munkaeszköze. Pillanatnyilag összesen talán három ilyen munkaasztal van az Intézetben. így aztán előfordulhat, hogy pótolhatatlan kópiák mennek tönkre napról napra, mert minden vetítés csak tovább ront a törzsanyag állapotán.

Ezért állott elő az a helyzet, hogy ha például egy hazai filmkritikus, történész vagy esztéta újra meg szeretné nézni a régen látott műveket, amelyekről írni készül, gyakorlatilag alig nyílik rá módja?

– Nem garázdálkodhatunk felelőtlenül közkincsekkel; márpedig a Filmtárban őrzött, gyakran egyetlen példányban meglévő kópiák – azok. A Magyar Filmtár ugyanolyan pótolhatatlan kulturális értékeket őriz, mint a Nemzeti Múzeum, a Széchényi Könyvtár, a Szépművészeti Múzeum. Következésképpen: ugyanúgy közpénzekből kell előteremteni a fönnmaradásához, az értékek megőrzéséhez nélkülözhetetlen feltételeket. S az igazgató nem tehet mást, mint hogy állandóan fölhívja a figyelmet erre a – nem félek tőle, hogy túl nagy szó – össznemzeti feladatra. Nem szabad megvárni, hogy a Filmtárból is ellopjanak – képletesen szólva – egy Esterházy Madonnát (vagy tönkremenjen). Jelenleg a Magyar Filmintézet úgynevezett „maradványérdekeltségű” intézmény...

Bocsánat, micsoda?

– Szóval ez a gyönyörű kifejezés annyit jelent, hogy önfenntartó. Márpedig ilyen normatíva a világ egyetlen országának egyetlen nemzeti közgyűjteményére sem lehet érvényes. Az ésszerű mértékű bevétel elérésére természetesen nekünk is törekednünk kell – törekszünk is –, de ez nem mehet a Magyar Filmtár (a pótolhatatlan közkincsek megőrzésének) rovására.

Ha jól sejtem, máris a Filmmúzeum mármint az Intézet saját mozijának problémájánál vagyunk. Tudtommal ennek az egyetlen mozinak bevétele tartja (vagy tartotta?) el az egész Filmintézetet...

– A Filmmúzeum. Ahogyan a Nemzeti Galéria vagy a Szépművészeti Múzeum kötelességének tartja, hogy rendszeresen bemutassa a közönségnek az általa őrzött közkincseket, a Magyar Filmintézetnek is nyitottnak kell lennie a társadalom felé: valóban közismertté kell tennie féltve őrzött értékeit. Januártól a Filmmúzeumban elkezdjük vetíteni, pontos időrendben, az összes magyar filmet, az ugyanakkor készült híradók és rövidfilmek kíséretével. Szóval: nyilvános moziműsorra tűzzük a teljes magyar filmtörténetet...

Ha közbeszólhatok: mi lesz az olyasféle nagysikerű műsorokkal, mint például mostanában az Elfújta a szél?

– ... Délelőttönként két előadásban folytatódnak; de erről majd később. Létre kívánunk hozni egy speciális némafilm-mozit, mozi-zongoristával. A némafilmek az egyetemes emberi kultúra kincsei – ma gyakorlatilag halott, a nagyközönség számára ismeretlen kincsek... Az Intézet tudományos tevékenységének közművelődési hasznát fontos mértékben a könyvkiadásban gyümölcsöztetheti. Meg kell írni és ki kell adni egy egységes, pontos és részletes Magyar Filmtörténetet. E munka első lépcsőfoka gyanánt elkezdődött az utolsó évtizedek – a stúdiórendszer létrejöttétől, 1963-tól máig terjedő időszak – alapos feldolgozása. Meg kell írni a magyar filmesztétikát; első mozzanatként ki kell adni az alapvető magyar filmesztétikai antológiát; szóval hazánk klasszikus filmesztétái – gyakorlatilag alig hozzáférhető – legjobb munkáinak gyűjteményét. Három gyűjteményes kötet lesz ez-a kezdetektől máig... Már nyomdában van egy másik kötet: 40 év 100 magyar filmje, amelynek minden sorát az Intézet munkatársai írták; a filmcímek alatt olvasható az összes filmográfiai adat, a film pontos leírása, a jellemző kortárs kritikák szemelvénye és a szerző mai szempontú, utólagos értékítélete. (Az eddig említett kiadványok különböző kiadókkal együttműködve készülnek – később törekednünk kell önálló könyvkiadói tevékenységre.) Folytatom. A Filmkultúra, a Magyar Filmintézet folyóirata januártól havonta jelenik meg, megváltozott külsővel, s fokozottabban építve az Intézetben folyó tudományos munkára. Fölösleges, hogy botcsinálta versenytársa legyen éppen az eltérő rendeltetésű Filmvilágnak (versenyezzen vele természetesen színvonalban!); de nyilvánvalóan más profilt kell mutatnia: középpontban a magyar filmre vonatkozó, s a filmtörténeti és esztétikai kutatások eredményeire támaszkodó publikációkkal... Utol kell érnünk magunkat a pontos, részletes filmográfiák publikálásában is. S a Magyar Filmtárnak fontos feladata, hogy megszerezzen és feldolgozzon minden – mondjuk így – „film-hungarikát”; nemcsak az itthon készült magyar filmekről szóló külföldi publikációkat, hanem minden magyar vonatkozású anyagot, beleértve az innen elszármazott rendezők, forgatókönyvírók, sőt színészek külföldön készült filmjeinek példányait. S különösen érdemes odafigyelnünk arra is, hogyan tükröződik Magyarország a külföldi filmekben: minden magyar vonatkozású, témájú munkát be kell szereznünk és feldolgoznunk; nem utolsósorban megismernünk, elemeznünk azt például, hogy szomszédaink filmjeiben milyen tükör tárul elénk; mi az ő véleményük rólunk.

Impozáns program. De hadd vessek itt közbe valamit, ön természetesen összehasonlíthatatlanul jobban ismeri nálam a külföldi Filmintézetek munkáját, mégis elmondom: amikor néhány éve Jancsó Miklós-filmográfiát készültünk közölni a Filmvilágban, A Jancsó filmjeiről írt cikk-jegyzékből a budapesti Filmtudományi Intézetben kétségbeejtően hiányosat találtunk; néhány hónappal később alkalmam adódott meggyőződni arról, hogy a római Centro Sperimentale-ban legalább háromszor annyi adatot, „cédulát” lelhetni rendezőnkről... Vagy egy másik, szintén esetleges és talán extrém példa: a lisszaboni Gulbenkian Múzeum könyvtárában, a ”Film” feliratú szekcióban ötletszerűen lapozgatni kezdtem a katalógust a „Huszárik Zoltán” címszónál... és sokkal több, részletesebb adatot találtam munkásságáról, mint előző héten itthon a Filmtudományiban...

– Ne is folytassa, jöjjön át velem ide a szomszédos szobába, az új katalógusokhoz... Tűrhetetlen állapot, hogy bárhol másutt pontosabb és részletesebb adattár létezzen a magyar film egészéről vagy bármily részletéről, mint nálunk. Alapvető feladat, hogy ezt az adatbázist létrehozzuk és folyamatosan naprakész állapotban tartsuk, a lehető teljesség (tökéletesen soha el nem érhető, de állandóan eleven) szándékával és igényével. Ez, nyilván tudja, óriási munka. Idő, pénz, hozzáértő szakemberek dolga. Ez a munka, amint látja, folyik, és előbb-utóbb el kell érnünk legalább azt a színvonalat, amit példáiban is említett. Mert hozzátehetem, amit a mellékelt statútumban is megfogalmaztam: naprakész adattárat – („adatbank”) – csak gépi adatfeldolgozással tudunk működtetni. Ennek létrehozása haladéktalanul sürgős feladat.

Az eddig érintetteken kívül a Magyar Filmintézetnek nem mellékes feladata a filmklub-mozgalom szervezése, irányítása, egyáltalán: filmekkel történő ellátása...

– Filmklub-mozgalmon, gondolom, mindketten azt értjük, hogy olyan emberi kisközösségek – filmrajongók – gyülekezetei, akiknek tagjai előre kiválasztott filmek megtekintésére rendszeresen összegyűlnek, azokat megvitatják, értelmezik, a szó legnemesebb értelmében elsajátítják a bennük rejlő értékeket... Ilyen filmklub-mozgalom e pillanatban Magyarországon nincsen. Jelenleg az Intézet filmállományából a megyei mozivállalatok rendeznek különféle vetítés-sorozatokat, hol előadó-vitavezetővel, hol anélkül; hol jó előadóval, hol rosszal. Ez képtelen, tarthatatlan állapot; változtatni kell rajta.

Hogyan?

– Nem tudom; e tárgykör alapos megvitatására és részletes programjának kidolgozására még nem volt érkezésem. De hogy változtatni, az alapokról újrakezdeni kell az egészet, az biztos.

Ha már filmkultúránk neuralgikus ügyeinél tartunk: hadd említsek egy egészen más természetűt: a Filmlexikonét. 1964-ben jelent meg sok heves és (szerintem) túlnyomórészt jogos bírálat kíséretében az úgynevezett „Filmlexikon”; majd 1971-ben

gyakorlatilag minden érdemi átdolgozás, időszerűsítés és javítás nélkül „Új Filmlexikon” címmel, ugyanaz a sommásan szólva alig használható, pedig hát nagyon hiányzó kézikönyv. Külföldön szinte mindenütt a Filmintézetek alapfeladatai közé tartozik a lexikonkészítés. Önök nem tervezik egy valóban tudományos megalapozottságú kézikönyv összeállítását?

– Az Akadémiai Kiadónak van egy önálló Lexikonszerkesztősége. Nem kívánunk azzal párhuzamos tevékenységet folytatni. Az ön által említett Filmlexikon mindkét kiadása ott jelent meg; ha javított, bővített, időszerűsített, netán alapvetően átdolgozott Filmlexikont kívánnak közreadni, s ehhez igényt tartanak a Magyar Filmintézet közreműködésére, mi természetesen minden tőlünk telhető segítséget megadunk.

És a filmoktatás? Jó két évtizeddel ezelőtt Magyarország az elsők között volt a világon, ahol ilyen típusú stúdiumot bevezettek a középiskolákban. Azóta, úgy tetszik, az egész kezdeményezés hamvába holt...

– Sajnos, ez tény. Az Intézet sürgős és döntő feladatának tartom a filmoktatásba való bekapcsolódást – mind úgynevezett „hivatalos” iskolai szinten, mind az iskolán kívüli népművelésben. Az Iskolatelevízió ilyen tárgyú műsoraiból ismert Gyürey Verát sikerült megnyernünk arra, hogy elvállalja ezt a rendkívül bonyolult feladatot, irányítsa a Magyar Filmintézet Oktatási Osztályát. Tevékenységi köre az iskolán belüli és kívüli oktatáson, az Iskolatelevízióval történő együttműködésen át egy új, használható tankönyv létrehozásáig stb. terjed... Alig néhány hete ugrott fejest ebbe a mélyvízbe; koncepciójáról, terveiről majd némi idő elteltével érdemes megkérdezni... S ha már személyi kérdéseknél tartunk: elmondhatom, hogy igazgatóhelyettesnek Veress Józsefet, a Tudományos Osztály vezetésére Gyertyán Ervint sikerült megnyernünk; s alaptörekvésünk, hogy szeretnénk minden, a filmet szerető, a filmhez értő, a filmről író, a film iránt érdeklődő embert az Intézet munkájának vonzáskörébe gyűjteni.

Az Ön által vázolt elvekkel szívből egyetértve, hadd okvetetlenkedjem még néhány talán részletkérdésnek tetsző, de tárgyszerű kérdéssel. Milyen állapotban van jelenleg az Intézet kópia-állománya? Mi a helyzet a, színüket vesztő színesfilmekkel, amelyek ügye néhány éve világszerte is vihart kavart?

– Erre a kérdésre ma még nem tudok felelősséggel válaszolni. Folyik a kópia-állomány (egyebek között műszaki állapotának) felmérése, az alapos katalogizálás. A műszaki-technikai körülményekre jellemző, hogy még mindig jócskán van nitrofilmállományunk! (Egy szakfolyóirat olvasóinak nyilván nem kell részleteznem, hogy ez micsoda kőkorszakbeli állapot.) El kell érni, hogy a Magyar Filmintézet úgy működjék, ahogy egy korszerű könyvtár. Tehát a kutatók számára lehetővé kell tenni, hogy – a pótolhatatlan állomány károsodása nélkül! – hozzáférhessenek az itt őrzött filmekhez (a már említett videó-berendezések stb. révén). Ezért is tervezzük, a nagy, országos hatáskörű könyvtárakhoz hasonlóan, „kutató”-, ”látogató”-jegyek bevezetését. Mert ne felejtsük el: egy régi könyvritkaság – kizárólag olvasótermi – kikölcsönzése viszonylag kevéssé költséges; egy régi film megtekintése jóval többe kerül, legyen, az érdeklődő tudományos kutató, történész, kritikus vagy diák.

Ha már itt tartunk: a világ számos országában van rendszeres, szervezett filmkritikus-képzés. Nálunk, Balázs Béla hazájában, sose volt, s ma sincs...

– Talán egy későbbi, következő lépésben majd erről is gondolkodunk; most felelőtlenség volna egyszerre mindenbe belekapni. Ha a megoldandó problémákat kívánja csokorba szedni, fölsorolhatnék még vagy kéttucatnyit, de ésszerűbbnek vélem, ha nem kapkodunk. Mert – és erről még nem esett szó –, el kell érnünk, hogy a külföldön rendezett magyar filmhetek műsorába is beleszólásunk legyen. Jelenleg – s évtizedek óta – ezeket is a Hungarofilm szervezi, igen lelkesen, sok leleménnyel és rengeteg eredménnyel; de lévén kereskedelmi vállalat, elemi érdeke, hogy kereskedelmi, üzleti hasznot tűzzön ki célul. Márpedig filmkultúránk jelenléte a világ köztudatában nem lehet az anyagi sikernek vagy kudarcnak alárendelve. A külföldi Filmintézetekkel meglévő kapcsolatainkat, együttműködésünket is bővítenünk kell annak érdekében, hogy a művek legjava eljusson tőlünk – bárhová; és bárhonnan – hozzánk.

Ha már itt tartunk: a Filmintézetnek eddig is volt joga és lehetősége bizonyos számú film megvásárlására, amit csak a Filmmúzeumban, illetve a filmklubokban forgalmazott. Ez a lehetőség elvben alapja lehetne az úgynevezett „alternatív” vagyis nem feltétlenül tömegsikerre pályázó forgalmazási hálózat kiépülésének; esetenként a filmátvétel mulasztásai korrekciójának. (Amint történt ez néhány Pasolini-mű stb. esetében.) Milyenek a jövő tervei vagy lehetőségei ezügyben?

– Van némi – szerény – anyagi keretünk évenként az ilyen jellegű filmbeszerzésre. Ebből az alapból vehettük meg például az Elfújta a szél vetítési jogát; vagy ugyanilyen módon kerülhet majd valamikor az 1985-ös év folyamán a Filmmúzeum műsorára Ferreri A nagy zabálás, illetve Nicholas Ray Johnny Guitar című alkotása. Az ország közismert gazdasági, devizális helyzetében azonban e keret lényeges bővítésére pillanatnyilag nincs reális remény. De bővítenünk kell a külföldi filmintézetekkel meglévő kapcsolatunkat olymódon is, hogy a kópia-cserék létező rendszerének lehetőségeit jobban kihasználjuk: minél több hazai filmértéket adjunk cserébe minél több külföldi értékért. S ezt a cserét – lévén kis ország – többnyire nekünk kell minél aktívabban kezdeményeznünk.

Befejezésül hadd kockáztassak meg egy talán utópisztikus kérdést. Több külföldi filmintézet (mint például a svéd, az angol stb.) aktív szerepet játszik a filmkészítésben is: pénzügyi alapja van bizonyos, üzletileg kevés haszonnal kecsegtető, de kulturális értéknek ígérkező filmvállalkozások támogatására. A Magyar Filmintézetnek nincsenek hasonló tervei?

– Távlatilag igen. De mi nem a játékfilmkészítésben szeretnénk közreműködni (egyébként is: a magyar filmgyártásban kialakult hagyományai, módszerei vannak az értékesnek ígérkező művészi vállalkozások szubvencionálásának); hanem olyan felvételeket szeretnénk készíteni, amelyeket jelenleg senki sem: rögzíteni a magyar társadalom fontos eseményeit. Ezt a feladatot a Filmhíradó nem végzi el, s a tévéhíradóról is csak hisszük, hogy igen. (Félreértések elkerülése végett: nem a protokoll-eseményekre gondolok. Mellesleg a tévéhíradó anyagának jelentős hányadát is utóbb egyszerűen letörlik.) Meg kellene örökíteni társadalmunk köznapi tevékenységét; a szakmunkásétól a diákén, a könyvtárosén, a traktorosén át a kisiparoséig. Gondoljuk csak végig, mekkora – pénzben ki-fejezhetetlen – értéket jelentene, ha filmszalagon megnézhetnénk, hogyan dolgozott a középkorban egy varga vagy egy szerszámkészítő mester... Avagy volna (pedig technikailag lehetne!) filmünk Ady, József Attila – és a névsort vég nélkül folytathatnám – mindennapjairól... Annyi mindent lehetne és kellene – módszeresen! – földolgozni, megörökíteni utódaink számára, hogy bele se kezdek a fölsorolásba. Ezt a munkát, legelső lépésként, már elkezdtük: a hozzánk mégiscsak legközelebb álló filmalkotókról készített felvételekkel... A Magyar Filmintézet ezúttal szóba sem került további elvi lehetőségeinek, feladatainak száma pedig – úgyszólván végtelen.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/01 02-06. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6211