KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/október
POSTA
• Bese Károly: Hozzászólás egy kritikához
• Szemadám György: Válasz Bese Károly filmbarátnak

• Almási Miklós: Leltárhiány Átváltozás
• Ágh Attila: Tudunk-e szavakkal politizálni? Jegyzetek Dárday István és Szalai Györgyi filmjéhez
• Csepeli György: Múlt vagy jövő? Földi paradicsom
• Bácskai Tamás: A Hitel hitele
• Pünkösti Árpád: Hol volt, hol nem lesz? Egy film folytatása
• Zalán Vince: Az otthontalanság mestere A dolgok állása
• Bikácsy Gergely: Napló háború után Démonok a kertben
• Molnár Gál Péter: Shakespeare fűzőben Szentivánéji szexkomédia
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Filmek menedéke Karlovy Vary
AZ ÉN FILMEM
• Szomjas György: Az ipari világ népmeséje Volt egyszer egy Vadnyugat

• Báron György: Fény az ablaküvegen Bo Widerberg-sorozat a televízióban
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: Királygyilkosság
• Harmat György: A békák királyt választanak
• Ardai Zoltán: Emlékeim a régi Pekingről
• Gáti Péter: Holnemvolt
• Csantavéri Júlia: Grog
• Ardai Zoltán: Karate lengyel módra
• Sneé Péter: Boldogságkeresők
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Nyári visszapillantó
• Friderikusz Sándor: Csókolom, Szépenjól bácsi! Beszélgetés Pomezanski Györggyel a Felkínálom című tévéműsorról
VITA
• Kálmán András: Magyar kábel
• Nagypál Endre: Magyar kábel
• Varga Csaba: Ne féljünk a társadalmasítástól!

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Egy film folytatása

Hol volt, hol nem lesz?

Pünkösti Árpád

 

A gaz felverte a fóliák közét, a tartóvasak mint meggörbült macskacsontvázak merednek az égre: rendetlenség, pusztulás mindenütt.

Ez lett a földi paradicsomból? Itt látta Schifferék kamerája a reményzöld és szívpiros primőröket? Talán már nem is laknak itt Kerekesék! De föltűnik a filmből ismert arc, a feleség.

Kérdem tőle, mi történt a film befejezése óta.

– Mindig előre tartunk – mondja keserűn az asszony.

– Miben?

– A bajban.

 

„Nincs szakértelmem semmihez”

 

Kerekes János kiokít, hogy a „tájkép” normális: a fólia elöregedett, letépdesték, a paradicsom pedig lement. Láthatja azért az arcomon, hogy a rozsda, a rendetlenség, a gyom nem tetszik, mert hozzáteszi:

– Nem így kéne kinézni mindennek! – és legyint. – A film úgy végződött, hogy volt a paprika. Átfűtöttük az egész telet, s nem lett belőle semmi, csak 350 ezer forint veszteség. El lehetne annyival is intézni, hogy az úristen tudja, mi történt. Kicsit mentegetőzöm: novemberben bejött a nagy hideg, fűtöttünk, fűtöttünk, s feljött a fonalféreg. Sokat ígért a paprika, mindig szép volt, de termés nem lett rajta. Mire akkora lett volna, lehányta. Ötszázezret elfutottunk, 150 ezret árultunk. Aztán beraktuk a paradicsomot. Amíg embermagasságú nem lett, addig gyönyörű volt, de úgy járt ebben az elfertőzött talajban, mint a paprika.

– Megvan a megfelelő szakértelme ehhez a munkához?

– Nekem nincs szakértelmem semmihez. A szakértelem ott kezdődik, hogy az ember hozzáfog valamihez. Azt tudtuk, hogy fonálféreg van, csak azt nem tudtuk, hogy ekkora bajt tud csinálni.

Tetőzi mindezt, hogy egyéni termelők nem kaphatnak talajfertőtlenítő szert, pedig ők még kevésbé tudják felszedni a sátorfájukat és más helyre menni, mint a nagyüzemek. Másik föld nincs, ebben a telepben fekszik a pénz, a csövek. Ez esetben talán szerencse is, hogy Magyarország Magyarország, így Kerekes János csak meg tudta szerezni a vegyszert.

– Miért épp fóliázásra adta a fejét?

– Amikor Szentesre kerültünk, kicsi volt a föld, s kellett valamit kezdeni, hogy pénz legyen belőle. Hozzáfogtunk a szabadföldi kertészkedéshez, amihez annyit értettünk, mint tyúk az ábécéhez. A következő évben már volt öt pici fóliánk, amiben csak hajolva lehetett járni. Hű, ha ebből harminc lenne! Utána favázas fóliát csináltam, ha jött a szél, mindenütt megkezdte. A következő évben már vasvázast csináltunk, mert többet akartunk.

– És hol vétették el?

– Amikor ide beköltöztünk, elég lett volna csak a belső tanyát megvenni, de nem tudtam, hogy fűtve akkora területből is meg lehet élni. Vettem két tanyát, hogy legyen terület termelni. Nem annyira rossz a fóliázás ma sem, csak borzasztó idegölő a téli termelés, az ember reszket, mint a falevél: jaj, jön a vihar, jaj, áramszünet lesz, mert akkor egy negyedóra alatt mindene odavan.

– Abba tudná szívfájdalom nélkül hagyni?

– Abba. Megöregedtünk. Nem annyira az ötven esztendő, mint inkább a sok kudarcos év. Ha értelme lenne, lehet, hogy lelkesen csinálnám. Hiába van itt annyi pénz, hogy sok, tudjuk, hogy nem a miénk. Nincs értéke a pénznek, ott hentereg, ahová letesszük, addig törődünk csak vele, amíg megszámoljuk, hogy valamelyik adóst ki tudjuk fizetni. Nem rakosgatjuk, nincs pénzfelelős. Az asszony nagy bánata volt, hogy huszonvalahány évig nem volt pénz a kezében.

– Ila – már elnézést, hogy én is így szólítom –, most miért nem kezeli a pénzt? Hogy van az, hogy János nem fél a kölcsöntől, maga pedig fél?

– Talán mert biztos magában, én meg azért félek, mert a mostoha-apámnál nem volt divat az adósság, mindig olyan kalappal köszönt, amilyen volt.

– És a tervezést ki végzi, ki vezeti a milliós füzetet, János?

– A szerencse. Tudatosan ezt már nem lehet csinálni.

– Mennyi pénzük mehetett el itt nyolc év alatt kamatra?

– Három-négy millió.

– Nem túlzás ez?

– Minden évben megvan az egy millió hatszázezer adósság, ebből harminc százalék a kamat: 350–400 ezer forint egy évben.

– Ezen a telepen – szólal meg Kerekes János –, ha minden jó, körülbelül négyszázezer forint a tiszta haszon, ennyi a kamat is. Évről évre ottmaradunk hát, ahol voltunk, ha nem jön közbe, mint tavaly is, a paprika háromszázezret meghaladó bukfence.

– És lesz félmillió az induláshoz?

– Lesz?

– Én kérdem.

– Az egyik filmkritika azt írta: „Kerekes vár a szerencsére.” Mást csinálni nem lehet. Hiába gondolkodnék előre, csak belebolondulnék. Baj, hogy Magyarországon nem lehet felvenni egy nagyobb összeget normális kamatra, több évre. Ha a banktól induláskor kaptam volna százezret, akkor most esetleg nem két milliónyi adósságunk lenne, hanem annyi saját pénzünk.

– És mi lenne, ha az adósság nyereséggé válna?

– Kéne legalább két nap, hogy a gondolkodásom átálljon, hogy újra tudnék tervezni. Most nem tudok. Tespedt lettem, leragadtam a mához, a holnapra nem szabad gondolni, mert nem tudom, hogy lesz-e pénzünk, vagy sem. Így nem tudok rá felelni, hogy mi lenne, ha... Miért csapnám be magam, amikor évek alatt legyűrtem magamban, hogy előre gondolkodjak? Esetleg álmomban tervezgetek.

– Mit szokott álmodni?

– Álmomban még van szép is, de mire felébredek, elfelejtem, nem tudom, ini az.

 

 

„Megvan az ellentét”

 

– János, maga mellett az édesanyja és a felesége volt a főszereplője a filmnek. Hármójuk közül kinek a legnehezebb?

– Mindenki úgy érzi, hogy neki. Én is. Csak én szégyenkeztem, amikor pénzért kellett menni. A tetejében nem Ila akarta, nem anyus akarta, hanem én akartam ezt az egészet.

– Magának, Ila, mi a véleménye?

Az asszony csak áll lehajtott fejjel és hallgat.

– Neki talán a legrosszabb – folytatja János –, ráment az egész élete ezekre a leszorult évekre. Anyusnak meg az fáj, hogy világra hozott egy ilyen embert.

– Azért ebben a borzalmas szorításban is jobban élnek, mint a vándorévek alatt? – - terelném csöndesebb vizekre a beszélgetést.

– Persze – hagyja helyben a férfi. – Amikor villanyos házba jöttünk, az volt az öröm, hogy majd éjszaka is tudunk dolgozni, mert mindig szerettük volna kikötni a Napot, hogy ne tudjon lemenni. Aztán csak a legelején használtuk ki a villanyt, a telep építgetésekor, az egyre kilátástalanabb években elment a kedv, megöregedtünk vagy ellustultunk. Amikor decemberben megkezdődik a palántanevelés, akkor egybeszakad az éccaka a nappallal, de amint nincs, ami hajtsa az embert, egyből leállunk.

– A maguké szerelmi házasság volt?

– Úgy gondoltuk – feleli sokértelműen a szóvivő férj. – De a szerelmi házasságból is elég két hónap, utána már mindegyik menne a maga útján.

– Maguk is mennének?

– Mentünk is, de én nem vagyok vándormadár. Kétféle ember van: az egyik, amelyik otthagy, a másik, amelyiket otthagynak. Én őtet még nem hagytam itt. Ő meg sokszor olyan jelszóval ment el tőlem, hogy ilyen rongy emberrel nem lehet élni. Lehet, hogy igaza van, az ő felfogása szerint nem erre a világra való vagyok.

– Fordítva is így van! – szólal meg nagy nehezen az asszony.

– Nem, mert én nem hagytalak el egyszer sem!

– Óh istenem, de nagy szenzáció: nem volt annyi bátorságod, hogy elmenj! Maradtál, mert otthonod volt, mindig nyeregben voltál. Mit kell ezt forszírozni, az istennyilát!

– Az igazság, hogy együtt van a család, sosem engedtem meg, hogy veszek legyen. – így mondja János: veszek. – Ebben hajthatatlan vagyok. Eszi egymást mindenki, de csöndben, megvan az ellentét, csak nincs hang adva neki.

 

 

„Iszonyatos a helyzet”

 

Kerekesék huszonöt esztendős fia, János – aki hetedikes korában kapta az első új nadrágot – már végzett Szegeden, az egyetemen, és az állattani tanszéken tudományos segédmunkatárs. Mint két leánytestvérének, neki is megígérte az apa a 200 ezer forintos „hozományt”, de párjával, Évával együtt megmondták, nem kérik.

– Hogy ítéled meg a helyzetet? – kérdem tőle.

– Ezzel a berendezéssel, ilyen körülmények között képtelenség kifizetni az adósságot, ahhoz apunak is harminc évvel fiatalabbnak kellene lennie. Mondtam neki, hogy vezesse be a tápoldatos nevelést. Megértem, hogy nem meri. Sok mindent másként kellene csinálni: befektetés nélküli dolgokba fogni, kitölteni a hat hónapos holt időszakot, jobban megfogni a kisebb pénzeket.

– Elképzelhető, hogy te leszel a mentőöv? Hazajössz?

– Öt évig viaskodtam, mi legyen. Ha apu beteg lesz, ha valami baj történik, akkor jönni kell. Évát nem kényszeríthetem, hogy jöjjön velem ebbe a robotba. Akkor mi lesz a kettőnk életével? Minden álmom az volt, hogy biológus legyek, és most amikor sikerült, hátra arc, bele a bizonytalanba? Ésszel egy határig jut csak el az ember, aztán jön a lelkiismeret és a sors. „Mit jelent egy ember?” – kérdi Éva, mert ő sem érti, hogy öt-hét év alatt itt mindent rendbe lehetne hozni. De utána mi lenne velem? Hogy térnék vissza, és hová? Furcsa, hogy az ember akkor képtelen mit csinálni, amikor minden rajta múlik. Apu megtiltotta, hogy eszembe jusson hazajönni. De ez nem mentség, a tilalom feloldható. Iszonyatos helyzet, az adósságot ki kell fizetni. Tudom, hogy negatív örökség is létezik, hogy potenciálisan én vagyok az egyetlen, aki még tehetne valamit. Haza kellene jönnöm, mert ha nem hiszem azt, hogy ki lehet fizetni, akkor minél később jövök, annál rosszabb lesz a helyzet. Milyen áron kések? És milyen áron jövök? A sors dönti el, mi lesz.

 

 

„Szabadlábon van még?”

 

Kerekesék már nemcsak a piac, a hitelezők, a fonálféreg szeszélyeinek vannak kiszolgáltatva, hanem nekünk is, akik kívülről avatkozunk bele a család életébe.

– Hűségesen várjuk, hogy az adósság ki legyen fizetve – együtt csináltuk, fizessük ki együtt –, de mivel az sosem lesz kifizetve, előfordulhat, hogy együtt öregszünk meg. Nem a beavatkozás rontja meg életünket, azok a sebek fel vannak szakadva minden nap. A gazdasági szégyen az igazi, hogy ez a család képtelen előre haladni, oszt mégis volt pofája a tévékamera elé állni.

Megszólal Ila is: – Az emberek azt mondták a piacon: „Szabadlábon van még? Korábban keljen fel, akkor jut szőnyegre is! Inkább takarított volna ki, minthogy a képernyőre áll!”

– Egy ideig alig mertünk kimenni a kövesútra is, olyan iszonyatos szégyen ez. Nem azt bántam meg, hogy a film megszületett, hanem, hogy én megszülettem. A film vagy az írás nem változtat a helyzetünkön. A családi probléma meg nem szégyen, az mindenütt van, jól járna mindenki, ha az ellentétekkel együtt is sok ilyen összetartó család lenne.

Búcsúzom. Kerekes Jánossal kezet rázunk, s útravalóul mosolyogva mondja:

– Szóval, kíváncsiak az emberek, mint a mesében, várják a folytatást, azt hiszik, szárnyalni fogunk?

Bízzunk benne, higgyük ezt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/10 12-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6294