KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/október
POSTA
• Bese Károly: Hozzászólás egy kritikához
• Szemadám György: Válasz Bese Károly filmbarátnak

• Almási Miklós: Leltárhiány Átváltozás
• Ágh Attila: Tudunk-e szavakkal politizálni? Jegyzetek Dárday István és Szalai Györgyi filmjéhez
• Csepeli György: Múlt vagy jövő? Földi paradicsom
• Bácskai Tamás: A Hitel hitele
• Pünkösti Árpád: Hol volt, hol nem lesz? Egy film folytatása
• Zalán Vince: Az otthontalanság mestere A dolgok állása
• Bikácsy Gergely: Napló háború után Démonok a kertben
• Molnár Gál Péter: Shakespeare fűzőben Szentivánéji szexkomédia
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Filmek menedéke Karlovy Vary
AZ ÉN FILMEM
• Szomjas György: Az ipari világ népmeséje Volt egyszer egy Vadnyugat

• Báron György: Fény az ablaküvegen Bo Widerberg-sorozat a televízióban
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: Királygyilkosság
• Harmat György: A békák királyt választanak
• Ardai Zoltán: Emlékeim a régi Pekingről
• Gáti Péter: Holnemvolt
• Csantavéri Júlia: Grog
• Ardai Zoltán: Karate lengyel módra
• Sneé Péter: Boldogságkeresők
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Nyári visszapillantó
• Friderikusz Sándor: Csókolom, Szépenjól bácsi! Beszélgetés Pomezanski Györggyel a Felkínálom című tévéműsorról
VITA
• Kálmán András: Magyar kábel
• Nagypál Endre: Magyar kábel
• Varga Csaba: Ne féljünk a társadalmasítástól!

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Szentivánéji szexkomédia

Shakespeare fűzőben

Molnár Gál Péter

 

Ilyennek formálta volna meg a Szentivánéji álmot Shakespeare Vilmos, ha kollokvált volna Freudból, valamint a bécsi doktor követőiből és bírálóiból. Athénből New York lett. Az athén melletti erdőből New York-környéki nyaraló. Az áthatolhatatlan erdő itt is az emberi lélek őserdeje. A nemiség ösvényei és útvesztői. Nem fák és bokrok között tévednek el a szereplők. Inkább önmagukban. A Shakespeare-körülírta szerepek egyszerre jelentkeznek mindannyiunkban: Woody Allen fölváltva kézművesi Puck, Zuboly Miklós takács, balga szerelmes ifjú és weekend-ház fölött országló tündérkirály, aki nem kiterjesztett szárnnyal suhan a mezők fölött, hanem maga tákolta repülőszerkezetén pedálozik a háztető fölött és rendre belepottyan a kacsaúsztatóba. José Ferrer – az egykori Toulouse-Lautrec – nagyképű, idős professzort alakít, aki németül énekli önelégülten Mendelssohn dalait egy vacsora végeztével: ő Oberonnak látszik a szerepek hierarchiájában, egyszersmind Vackor és Philostrat és Lisander is, az ifjú szerelmesek egyike. Woody Allen azzal, hogy szétoldja a szerepek körvonalait és tulajdonságaikat váltakozva osztja föl szereplői között: a személyiség fölbomlásáról tudósít önkéntelenül is. (Miként Ruszt József a zalaegerszegi Tragédia-előadásban: egyszerre tekinti önmagát és nézőit Lucifernek és Ádámnak; jelezve: nem vagyunk önmagunk; minden lehetőséget egyidőben, egyszerre tartalmazunk.) Értelmiségi állapot, tagadhatatlan, önfelbomlásig kételkedni, a cselekvésképtelenségig sok lehetőségűnek lenni.

Woody Allen komédiái értelmiségi balettek. Egy társadalmi fajzat érzelmes bírálata és kesernyés öngúnyolása.

Korábbi filmjeihez hasonlóan a Szentivánéji szexkomédia is a Manhattan-városrész embereit jeleníti meg. Ez alkalommal a korzettdivat idején. Az első Ford-autók, a T-modellek korában.

Woody Allen értelmiségijei mindent tudnak doktor Johnsonról és Boswellről csakúgy, mint Raffaellóról. Csak önmagukról tudnak keveset. Szitává elemezték magukat: minden szereplő olyan, mintha rendszeresen járna analízisba valamelyik divatos pszichiáter díványára. Mégis, amikor váratlanul szemükbe néz valaki: egycsapásra széthullik kultúrával összemázolt életük. Kizökkennek magukból. Váratlan esztelenségeket cselekszenek. Egyetlen nedvesen csillogó szempár (érzelemtől vagy trachomától-é?) megkérdőjelezi személyiségüket. A kihívás romba dönti kínosgondú fölépítettségüket.

A legtündéribb a filmben, hogy nincsenek benne tündérek. Kapcsolatteremtésre ügyetlen emberek tündérbalettje ez. A varázslatok mágia nélkül szerveződnek. Nincs szükség Cupido nyilától megsebzett virágra. Hívják a lányok égő szerelemnek, aminek Alvó szemekre csöppenő leve / Nőt, férfit őrjöngő szerelemre gyújt / Az ébren elsőbb látta lény iránt. Nem kell csoda. A csoda maga hajlíthatóságunk. Az emberi gyengeség és bizonytalanság. Törékeny ingatagságunk. És az az őserdőnyi zűrzavar, ahogy eltévedünk test és lélek dualizmusában.

Woody Allen istene: a Szex.

Vallása – ennek megfelelően – a pánszexualitás.

Amit az Erzsébet-kornak jelentett az ókor, az a manhattaniaknak Viktória királynő uralkodásának ideje.

Mellvért helyett fűző. Vadászkürt helyett zongora meg tölcséres fonográf.

Van a film legvégén egy költőinek szánt tündérjáték, egy látomásos trükksorozat. Ez kínos és ügyetlen. Amikor azonban a film szextől megvert szextettje szakadatlanul orrabukik tudatalattijában: az elbűvölően ijesztő.

Ha dobozolni kellene Woody Allent, belepréselni film-filológiailag skatulyájába, végigvezethető volna az amerikai filmvígjáték elkorcsosuló érzékennyé válása. Az a történelmi folyamat, amint az erőteljes népszórakoztató komédiákból, népmeséi igazságszolgáltatásokból árnyalt ínyencség válik. Az út Mack Sennett-től Woody Allenig a nagy röhögésektől a finom mosolyig vezet. A szilaj cselekvéstől a nekikeseredett beszélhetnékig. Az elfojtott sérülésektől a kielemzett sérülésekig, amikor bajaink ismeretében ugyanolyan keveset tudunk önmagunk felől, mint egy automobil után görkorcsolyázó kiszolgáltatott bohóc, csak már nem tudunk görkorcsolyázni.

Beszédkényszeresek Woody Allen értelmiségijei. Cselekvés helyett beszélnek. A beszédet fedőszervnek használják. Beszélnek, hogy kifürkészhetetlenek legyenek. És annyit beszélnek, hogy önmaguk számára is kiismerhetetlenekké válnak.

Ez persze már nem Shakespeare. Woody Allen sokkal közelebb áll a nagy oroszhoz, Csehovhoz. Hiába cégérezte ki erre a filmjére Shakespeare nevét, többel adósa Csehovnak, amit lepleznek képsorai is: ezek a fénytől fátyolos poétikus látomások, valamint egy vissza-visszatérő beállítása, amelyben szereplői szakadatlan önelemzésben vannak, csak éppen kimennek a színről: üres szobában halljuk párbeszédeiket. Már nem is egymáshoz szólnak. Csak önmaguknak beszélnek. Már nincs is drámai cselekvés, csupán „szó, szó, szó” – ahogy a dán királyfi mondja. Hogy Woody Allen hol helyezhető el a filmtörténelemben, nem tudom. Lehet, hogy nem a filmkomédia-történelem legmulatságosabb filmcsináló színésze-írója, de mindenképpen a legintelligensebb az eddigiek között.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/10 20-21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6297