KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/szeptember
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: A kubai film Magyarországon
POSTA
• Vida János: Nevekről

• Balázs Béla: Gondolat-montázsok Einzeinstein és Balázs Béla
• N. N.: Angyali üdvözlet
• Spiró György: Élet-balett Angyali üdvözlet
• Balassa Péter: Élet-balett Angyali üdvözlet
• Németh G. Béla: Élet-balett Angyali üdvözlet
• Nagy Péter: Élet-balett Angyali üdvözlet
• Paál István: Élet-balett Angyali üdvözlet
• Kornis Mihály: Élet-balett Angyali üdvözlet
• Lukácsy Sándor: Élet-balett Angyali üdvözlet
• Hubay Miklós: Élet-balett Angyali üdvözlet
• Reményi József Tamás: A halálon innen Mária-nap
• Takács Ferenc: Úr és Szolga Joseph Losey portréjához
• N. N.: Joseph Losey-ről a Filmvilágban
• Barna Imre: Háttérkatasztrófa Nashville
• Lajta Gábor: Kép és képzelet A Jedi visszatér
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Úton a bizonytalanba Cannes

• Gereben Ágnes: A tervek megváltoztak Babel, a filmes
LÁTTUK MÉG
• Hegedűs Zoltán: Szerződés
• Koltai Ágnes: Egy tiszta nő
• Báron György: Ámok
• Sneé Péter: Szüret
• Szkárosi Endre: Halálcsapda
• Ardai Zoltán: Az ember, aki lezárta a várost
• Gáti Péter: A gonosz lady
TELEVÍZÓ
• Berend T. Iván: Egy év a mérlegen Jegyzetek a veszprémi tévéfesztiválról
• Faragó Vilmos: „Puha” humor
KÖNYV
• Csala Károly: Filmszolfézs kezdőknek és haladóknak

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mária-nap

A halálon innen

Reményi József Tamás

 

1866. szeptember 8. Ezen a Mária-napon játszódik Elek Judit filmje, az emlékezetes Martinovics-játék után ismét valós történelmi figurákat idézve fel. Dramaturgi aggállyal kiválasztott időpont, az önkényuralom végjátékában. Petőfi maradékai a kiegyezés küszöbén; Petőfi maradékai Szendrey Mária halálának előestéjén, alig egy-két esztendővel Szendrey Júlia, majd Petőfi Zoltán korai pusztulása előtt. Egy nemzedék, amely elvonszolta magát 1867-ig – megtizedelve és megnyomorítva, a lélek és öntudat ezernyi torzulásával. A szerencsések megérik, hogy újfent buzgólkodhassanak az egykor félbemaradt nemzeti reformokon, tervezzék a főváros új arculatát vagy megírják 48 dicső történetét. Szerencsések? Viszonylagos minősítés. A Mária-nap alkotói azokat a közös sérüléseket keresték és tapintják hőseikben, amelyek az egzisztenciát, tekintélyt szerző túlélőket éppúgy jellemzik, mint az elhalókat.

Kik gyűlnek tehát egybe a családi ünnepen, a Rózsa-hegyi villába? Az öreg Szendrey Ignác, Júlia a második házasságából származó fiaival s férjével, Horvát Árpád történésszel. A fiatalabbik Szendrey-lány, Mária és férje, Gyulai Pál, szintén gyerekestől. S végül Petőfi öccse, István. Fizikai mivoltában ugyan nem, valamennyiük gondjaként azonban ott van köztük az – orvosi és emberi értelemben egyaránt – kezelhetetlen fiú, Petőfi Zoltán is. Háromszor ülnek asztalhoz a nap folyamán, mondhatjuk úgy is: három „tárgyalás” zajlik le. Ezek a film szerkezetének fő pillérei. Fölépítésüket, szimmetriájukat a köréjük elhelyezett közjátékokkal hasonló alkotói pedantéria jellemzi, mint az időpont kiválasztását.

Az első, délelőtti tárgyalás témája: mi legyen Júliával? Aki súlyos beteg, és keserves házaséletet él Árpád mellett. Az ünnepi ebédet szétdúló második disputa kérdése: mi legyen Zoltánnal? Akinek viselt dolgaival gyámja, Petőfi István torkig van már, és akit istápolni, sőt szeretni kellene. Döntések születnek délelőtt is, délben is, de megoldásra, a gyötrelmes helyzetekből kikerülésre nincs esély. És egy pillanatra sem tűnik úgy, mintha a résztvevők valóban lehetőségeket latolgatnának: a beszélgetés mindannyiuk számára csupán indulatkifejtés, inger a keserűség kiöklendésére. (Nem véletlenszerű mozzanat a film záróképein a megbetegedett Mária hosszasan fényképezett öklendezése, mint az eltorzult emberi megszólalás metaforája.) Láthatólag ezerszer lefolytatott, meddő viták után nincs már annak jelentősége, hogy Júliának hol kellene laknia, s hogy Zoltán fölött ki gyámkodjék. A kérdés valójában az: mi legyen, mi lesz mindannyiuk életével? Mi értelme maradt ‘48 felől nézve, s van-e funkciója az egyelőre körvonalazhatatlan jövendő felől tekintve? Ezt a homályos, de személyiségüket alapvetően meghatározó szorongást kell a családi kupaktanács aktuális teendői mögé rejteni. De úgy is fogalmazhatunk: Petőfi Sándor özvegyének és fiának személyében saját örökségükkel nem tudnak mit kezdeni.

A film alkotóinak is ez az áttétel kínálkozott a művészi ábrázolás eszközéül, ha el akarták kerülni a lapos didaxist. De még inkább kínálkozott az igazán filmes-filmszerű megoldás: a szavak mögött (és helyett) leleplező miliőrajz kidolgozása, az árulkodó gesztusok látványrendszere. Ezért a két napközbeni vitát, amelyeknek még mintha lett volna tárgyuk, követi a harmadik, estéli asztal köré ülés, amely már a formális társalgási struktúrát is nélkülözi. Közös magányban üldögélnek, akárha virrasztanának, újságot lapozgat az egyik, csöndes italozásban merül alá a másik. Az egyetlen „téma”, amely percekre felvillanyozza őket, egy rablógyilkosság ügye. Azért gyilkolt-e a tettes, hogy ne maradjon tanú, vagy ellenkezőleg: rabolt is, hogy oktalan indulatát és tettét utóbb racionalizálja? Ezt az első pillantásra abszurd feltételezést Árpád fogalmazza meg, s az öreg Szendrey Ignácon kívül – akit gyakorlatiassága éppoly rezzenetlenül a korérzeten kívül tarthatott már 48-ban is, mint most utóbb – mindenki ráérez a jelentőségére. Ez a képes beszéd a film egyik kulcsmozzanata; egy nemzedék szétesettségét, belső anarchiáját és céltalanság-érzését példázza, amelyet a mindennapi élet konkrét cselekvései csupán elfödnek (úgy-ahogy). Az úgynevezett „normális korokban” a lélek irányíthatatlan mozgásai fodrozzák a céltudatos tevékenységet, itt azonban fordított a helyzet.

Sajnos ez az esti jelenet, amelynek éppen fáradtságában, megereszkedettségében nagy jelentősége lenne, művészileg igen erőtlen. Unalma nem csehovi „unalom”, a dialógusok szövege, ritmusa (illetve aritmiája) alig-alig alkalmas a hisztérikus feszültség és az ernyedt tehetetlenség ellentmondásának ábrázolására. Az operatőr, Novák Emil stílusérzéke tárgy nélkül marad: ami nincs kitalálva, azt hiába fényképezi briliánsán. És ez a jelenség már a filmegész gyöngeségeihez vezet.

Novák Emil nemcsak a belső felvételeken nyújtott kitűnő teljesítményt, képei a kerti, mezei jelenetekben is vibráló szépségűek. (A Felhőjáték után röviddel a Mária-nap a második figyelemreméltó munkája.) De ahogyan az esti enyészet látványa kívül maradt a valójában ábrázolni kívánt folyamatokon, úgy a forgatókönyv többi ötlete is ritkán öltött testet; lefényképezett szándék lett belőlük. A forgatókönyvíró, Pethő György (az idén kötetben is megjelentetett) dokumentumgyűjteménye talán félrevezette a rendezőt: úgy érezhette, elegendő adatot, tényt, érzelmi zűrzavart sikerült kibányászni a kézirattárban lelt levelekből, naplókból ahhoz, hogy élet járja át a rekonstrukciót. Nem így történt. Az a tény, hogy Pál még mindig szerelmes Júliába, s Mária ezért féltékeny a nővérére; az a tény, hogy István szüntelenül és reménytelenül Máriát sóvárogja – önmagában csupán közhelyes szituációt vázol. E szerelmi sokszögnek talán attól kéne érdekessé és beszédessé válnia, hogy ez a Pál történetesen Gyulai Pál, ez a Júlia éppenséggel Szendrey Júlia? S viszont: a történeti figurák ezektől a primer érzelmi jegyektől válnának hús-vér alakokká? A motívumoknak ez az egymásrautaltsága az ábrázolásban szinte semmit sem eredményez: az erre épülő kamarajelenetek sora érdektelenné, s gyakran bizony szenvelgővé válik. Amikor viszont – a magánszférát feldúsítandó – más jellegű információk tűnnek föl (lásd például Gyulai Kemény Zsigmond-kommentárját), stílustörés lesz belőle. Jól érzékelhető a bátortalanság, amely e csekély számú kísérletet beállításban, színészvezetésben jellemzi.

A film más típusú rétege expreszszív képekben hivatott megérzékíteni a hősök testi-lelki kielégítetlenségét. Különösebben eredeti vagy legalább leleményes ábrázolásmóddal azonban itt sem találkozhatunk. Az erdei szeretkezés Júliát sokkoló látványa, a kalickából kiszabadult madár egyre ingerültebb üldözése, a mezei fogócskázás – mind-mind a filmtörténet mára már kiüresedett megoldása. (A Martinovicsról készített tévéfilm pusztán azzal is erőteljesebb, elmélyültebb vállalkozás volt, hogy következetesen, szigorúan egyetlen metszetét adta tárgyának. A Mária-nap esetében a mozimérték is a kamarajelleg ellenében hat: a képernyőn ez a film is jobban él majd.)

Mi az oka e sémákba futó bizonytalanságoknak? A Mária-nap legszebb, legigazabb jelenete adja meg a választ. Attila és kis-Árpád, Júlia új házasságban született fiai a mama levelesládájában kutakodnak. Annak az embernek a nyomát keresik, aki az apjuk lehetett volna; annak a szerelemnek a tanújelére lelnek, amely számukra is megérezhetően erősebb, fontosabb volt, mint szüleik kínos viszonya. A múlt felé tapogatóznak tehát, amelyet senki sem közvetít nekik. Az ő rácsodálkozásukból, fogékonyságukvól, félelmükből, hogy e tiltott kíváncsiskodásért kikapnának, ijesztő fény vetül a felnőttek tehetetlenségére, a 48-as eszmék „hordozóinak” tragédiájára. A két kisfiú révén az alkotók megtalálták azt a külső pontot, ahonnan mesterkélt pszichologizálás és jelképbarkácsolás nélkül egyszer csak látni kezdjük a kort, amelyben Petőfi Zoltánnak Petőfi Sándorként illenék „funkcionálnia”, Júliának a nemzet özvegyét kellene alakítania, s Gyulai Pálnak múzeumőrként kell oltalmaznia a szellemi ereklyéket. És amelyben jobb híján mindenki verseket ír.

E portrégyűjteményben Júliát – egészen kivételes rendezői találat! – Handel Edit játssza. Száraz, fanyar arc, nemes profillal. Az egyik pillanatban elkínzott beteg, a másikban remegő bőrű kanca. Annyira szuverén egyéniség, hogy föl sem merül bennünk az eredeti kép: a dagerrotípia Júliáról, arca jobb felén a jellem szélütésével.

Handel Edit gyönyörűen beszél – pedig a ő „legamatőrebb” színész a mezőnyben: balettmester. A többiek artikulációjával és főként összjátékával már több problémánk lehet (erről beszélt Elek Judit egy vele készült interjúban; Filmvilág, 1984. június). Hozzá kell azonban tenni, hogy oly mértékben megíratlan szerepet, mint amilyen például Horvát Árpádé, nem kérhetünk számon a színésztől.

A Mária-nap torzó maradt, sokadszor szolgálva azzal a tanulsággal, hogy a dokumentumokra épülő fikció megtévesztőén hálás műfaj. Ám a történelemben a személyiség hétköznapját fölkutatni mindig vonzó feladat marad, s még egy-egy torzóban is izgatottan bukkanhatunk rá saját magatartásunk tükörképére.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/09 14-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6324