KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/szeptember
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: A kubai film Magyarországon
POSTA
• Vida János: Nevekről

• Balázs Béla: Gondolat-montázsok Einzeinstein és Balázs Béla
• N. N.: Angyali üdvözlet
• Spiró György: Élet-balett Angyali üdvözlet
• Balassa Péter: Élet-balett Angyali üdvözlet
• Németh G. Béla: Élet-balett Angyali üdvözlet
• Nagy Péter: Élet-balett Angyali üdvözlet
• Paál István: Élet-balett Angyali üdvözlet
• Kornis Mihály: Élet-balett Angyali üdvözlet
• Lukácsy Sándor: Élet-balett Angyali üdvözlet
• Hubay Miklós: Élet-balett Angyali üdvözlet
• Reményi József Tamás: A halálon innen Mária-nap
• Takács Ferenc: Úr és Szolga Joseph Losey portréjához
• N. N.: Joseph Losey-ről a Filmvilágban
• Barna Imre: Háttérkatasztrófa Nashville
• Lajta Gábor: Kép és képzelet A Jedi visszatér
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Úton a bizonytalanba Cannes

• Gereben Ágnes: A tervek megváltoztak Babel, a filmes
LÁTTUK MÉG
• Hegedűs Zoltán: Szerződés
• Koltai Ágnes: Egy tiszta nő
• Báron György: Ámok
• Sneé Péter: Szüret
• Szkárosi Endre: Halálcsapda
• Ardai Zoltán: Az ember, aki lezárta a várost
• Gáti Péter: A gonosz lady
TELEVÍZÓ
• Berend T. Iván: Egy év a mérlegen Jegyzetek a veszprémi tévéfesztiválról
• Faragó Vilmos: „Puha” humor
KÖNYV
• Csala Károly: Filmszolfézs kezdőknek és haladóknak

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Jegyzetek a veszprémi tévéfesztiválról

Egy év a mérlegen

Berend T. Iván

 

Ritka alkalom, hogy egy-egy év művészi és szórakoztató tévés produkcióiról (bár válogatásra alapozott, mégis) úgyszólván teljes, átfogó képet nyerjen az ember. Mégpedig egyetlen hétre tömörítve az egész éven át sugárzott programok végignézését. Mivel az év során csak két-három tévéjátékot láttam, számomra a veszprémi találkozón sugárzott versenyprogram produkciói lényegében újak voltak. Mi több, nemcsak friss szemmel, de valamiféle szakmai érdeklődéssel teljesítettem a zsűri tagjaira bízott, nem könnyű napi penzumokat. Olyasmit éreztem ugyanis, mint amikor – kutatási céllal – a hatvanas évek elején a levéltári állagok mellett elolvastam a Szabad Nép ötvenes évek eleji évfolyamait is. Ami napi újságolvasásként unalmas és kényelmetlen volt, az utólag és töményen letehetetlenül izgalmas kortörténeti forrássá vált.

A most végignézett drámai játékokat 1983 folyamán, a zenés-szórakoztató produkciókat 1982–83-ban sugározta a televízió. Bár a távolság még nem nagy, már egy korszak kultúrtörténeti dokumentum-töredékeként figyelhettem a drámai művek dialógusait, a zenés játékok dalait, s ebben az összefüggésben az is jelentést és értelmet nyert, amiben ezt egyébként aligha fedeztem volna fel. Vajon egy későbbi kor kutatója, amikor az 1980-as évek elejének magyar társadalmi, történeti folyamatait vizsgálja majd, s a tízmillió ember mindennapi szórakozásában meghatározó szerepet játszó televízió programjait is felidézi forrásként, milyen tanulságokat vonhat le kutatása számára?

A legáltalánosabb, legátfogóbb benyomás napról-napra erősebben bontakozott ki: a huszonegy versenydarab – talán kettő kivételével – úgyszólván „kortalan”, „időtlen”, helyhez nem kapcsolható témákkal mintha mindenhol, mindenkor készülhetett volna.

A nyolcvanas évek első felének Magyarországa. Nem lehet tudni, hogyan ítéli majd meg ezeket az éveket a történelem. Mi, benne élők, elkerülhetetlenül érezzük a történelem levegőjét. A nagy változásokat, tartós folyamatok megtörését, átalakulását, újraorientáló erőfeszítéseket, gazdasági feszültségeket, idegességet és bizonytalanságot. Új, érdekes társadalmi jelenségek bukkannak fel, s váltanak ki szélsőségesen ellentétes társadalmi visszhangot. Harmad évszázados megszokottságok és már-már sztereotippá merevedő elgondolások kérdőjeleződnek meg, a gazdasági tevékenységtől az elméletig. Izgalmas, sorsfordulós korszak. De mindebből lényegében semmi sem jelenik meg a képernyőn pergő képeken. A mához, részben közvetett módon, csak két-három darab szól, még ha egyértelműen ide számítom a római korban játszódó Kegyencet is, amely a morál és a politika kapcsolatának örök érvényű dilemmáit feszegeti, s amelynek hősei arról beszélnek és azt szenvedik, hogy meddig lehet, szabad és érdemes elmenni a kompromisszumokban. Természetesen ideszámítom az ötvenes évek első feléről a magyar aranycsapat nevezetes veresége köré épített szatírát, hiszen a történeti félmúlt természetszerűen a jelen része. E darabok közvetett jelen-érdeklődése mellett csak egyetlen alkotás, a Piac fordult közvetlenül is a mához, hogy tárgyszerűen, szociológiai mélységgel és rendkívüli tényismerettel szóljon egy marginálisnak ítélhető jelenség, a kisszerű piaci maffia kapcsán, általánosabb érvényű kérdésekről. (És ezt nem rontja el, bár zavarja, hogy a Dürrenmattól ismert öreg hölgy ismét, ez esetben nagyon nem kívánatosan, meglátogat bennünket.)

De talán tévedés ez az egész eddigi fejtegetés. Az 1982 és 1983-as évek televíziós drámái és zenés játékai ugyanis paradox módon, „kifordítva” jelzik születésük korának gondjait és feszültségeit. Lehetetlen ugyanis nem felismerni a produkciók együttes végignézése során, milyen (tudatos vagy tudattalan) igyekezettel fordulnak a századelő hamis operettvilágához, hogyan árasztanak el egy határozottan letűnt kor sanzonjai és kupléi által hordozott nosztalgiájával, mennyire „kortalanok”, sőt néha porosak a klasszikus irodalmi művek televíziós adaptációi, vagyis a drámai és zenésszórakoztató játékok legtöbb készítője milyen görcsös igyekezettel néz „máshová”. (A film története tanúsítja, hogy nehéz, feszültségekkel teli korokban mennyire jellegzetes volt az önáltató operett-idill reagálása.)

Egy-egy televíziós játék véletlenszerű megoldási gyengeségei is összefüggő jellegzetességekké sűrűsödtek az egyhetes programban. E tömény tévézés során most különlegesen éreztem, hogy a legtöbb televíziójáték túlzottan hosszadalmas, rendkívül lassú tempójú. Esetenként a ritmus és feszültség hiánya lankasztott, mi több, az unalom is elfogott. Az erőteljesebb vágás rengeteget segíthetett volna, s egy-két esetben 20–30 százalékos rövidítés a lassan vánszorgó történetből feszes, izgalmas produkciót varázsolhatott volna. A leírt oldalak egy részének utólagos feláldozása – kihúzása, saját példámból is tudom, nem egyszerű. Eleinte, a munka elkészülte után, mintha saját magát csonkítaná meg az ember minden áthúzott mondattal. S mégis ez az önkorlátozás a mesterségbeli tudás nélkülözhetetlen feltétele. Azt hiszem, ez ugyanígy igaz a film vagy a televíziójáték esetében is.

Máskor, leggyakrabban a zenés-szórakoztató produkciók esetében, csináltság, keresettség, művészkedő modorosság bosszantott. (A veszprémi tévétalálkozón nem szerepelt, de az elmúlt év jellegzetes, sok részes televíziós sorozata kapcsán ugyanezt a jelenséget már szóvá tették a kritikák.)

Mintha, s ez esetben is leginkább a zenés-szórakoztató műfajban, valamiféle tudatosan vállalt ósdiság is jelentkezett volna, a teljesen hagyományos utak követése, a régről ismert fogások és beállítások sztereotípiáinak megszokottsága, talán ezzel is nosztalgiakeltő hatásokra törekedve.

A program ötödik napján került sorra a Németh László munkája alapján készült Papucshős. Ezt a televíziójátékot korábban már láttam, s emlékeimben nem soroltam a legjobbak közé. Most nagy meglepetés ért: a nehéz veretű irodalmi szöveg, a párbeszédek magvassága és szellemessége megsokszorozódva hatott, a végignézett televíziójátékok nagyobb része után most hirtelen megütött a művészet ereje.

Nem tudom megítélni, hogy milyen volt a tévére alkalmazás és tévészerű megvalósítás értéke. Ez a szakmai bírálatra tartozik. (Az bizonyos, hogy a színészi játék nagyon tetszett.) Németh László keserű szavait hallgatva mindenesetre újra tudatosodott bennem a televízió hatalmas ereje, művészi nevelő hivatása. Sokan kötelezőnek tartják a fanyalgást vagy arisztokratikus lekezelést, esetenként még televíziós átokról, kultúrasekélyesítő-romboló hatásokról is beszélnek. Nem ok nélkül. Ez is a televízió lehetséges hatásai közé tartozik. De rendkívül igaztalan és hamis csak ezt látni a televízióban. A Magyar Televízió (és ez egyáltalán nem általános és természetes a televíziók esetében) felvállalta, küldetése részének tekinti az egyetemes és magyar irodalom klasszikusainak eredeti adaptációját. Kultúraterjesztő misszió ez, amely milliókhoz juttatja el a magas művészetet, kelti fel a televízión kívüli művelődés (s bizonyítottan az olvasás) igényét.

A végignézett zenés szórakoztató játékok általában nem vágtak ízlésembe. Jó részüket mégis úgy fogtam fel, hogy ezekkel is egyfajta szórakoztató küldetésre vállalkozik a televízió.

Nem felejthetjük el ugyanis egy percig sem, hogy ma gyakorlatilag mindenkihez eljut már a televízió. Tíz millió ember igényét és ízlésvilágát természetesen nem lehet egységesen kielégíteni. De tagadni sem lehet, hogy bizony sok millióan igénylik a hagyományos operettet, a régi kuplék világát, a magasabb művészet régióit nem érintő zenés-táncos-bolondozásos szórakozást, s ha ez a műfaj egyik-másik korosztályt, vagy réteget jobban érdekli, mint a másikat, mi több, ha egyes korosztályok vagy rétegek egyenesen idegenkednek is tőle, a televíziónak kötelessége előfizetőinek minden csoportjára gondolni. Ne feledjük, hogy ez a műfaj amúgy sem Bartók zenéjétől vagy Thomas Mann olvasásától von el embereket. Nem veszélyeztet vagy rombol ilyen értékeket. Lehetőséget adhat azonban a valamelyest értékesebb alkotásokhoz való fokozatos közelítésre. Ez pedig akkor is fontos szórakoztató küldetés, ha nem helyezkedünk az olyan naiv-romantikus utópiák talajára, miszerint az Osztrigás Mici első állomás lehet Mozarthoz. Végül hibás lenne valamiféle szigorú értékhierarchiában gondolkodva fanyalogni, hiszen például a hihetetlen dallamgazdagság értékei ezekben a szórakoztató zenékben is rendkívül nagyok, s érdemes sokak figyelmébe ajánlani, hogyan értékelte például Zerkovitz zenéjét Kodály Zoltán.

Közel két tucat televíziós játék végignézése különösen ráirányította a figyelmet arra, mennyire gazdagok vagyunk kiváló színészi egyéniségekben. Kállai Ferenc úgyszólván teljesen eszköztelen és mégis (vagy éppen ezért) fergeteges szatíra-figurája a Vereségben, Haumann Péter vérbő, chaplini komédiázása a Sybill kormányzójaként és magával ragadó kamara-drámai alakítása a Papucshősben, Páger Antal atmoszférateremtő ereje a Vásszá Zseleznovában, a fiatal O. Szabó István természetes azonosulása László-Bencsik Sándor valóságból kivágott Bari Jánosával, vagy Almási Éva erkölcsi értékek mércéjét kifejezni képes szemvillanása, merev maga elé nézése a Kegyencben, s oly sok egyéb kiváló teljesítmény a formálódó televíziós művészet valóságos aranyfedezete. (Ha gazdálkodnak vele, s ha kiváló művészt nem a csináltság világába vezetnek, nem modorosságait erősítik fel, vagy épp modorosságra ösztönzik, ha őserejü drámaiművésznőt, aki egyben ragyogóan énekel és fergeteges komika is, nem életfilozófiai fejtegetésekre késztetnek – ami miért is lenne erős oldala.) De nem kevésbé önálló teljesítmény a már megszokott kiváló fényképezés, a nemzetközi rangú operatőri munka, amely még kevésbé sikerült alkotásokat is széppé tesz, s amely szuverén esztétikai érték. (Figyelünk-e erre eléggé? Milyen érdekes lenne megvizsgálni – ha lehetséges lenne –, hogy az 1960–80-as évtizedek magas operatőri színvonala mennyire formálta képi szemléletünket, vizuális igényességünket.) Ezek mellett egy-egy jól sikerült dramaturgiai munka, s nem utolsósorban originális televíziós rendezői teljesítmény is felhívta magára a figyelmet.

Sok részletérték, de vajon összeáll-e egyetlen egységbe, vajon születik-e (és létezik-e) új televíziós művészet? A kérdés ugyanolyan természetességgel fogalmazódott meg bennem, mint amennyire természetes, hogy nem vagyok felkészült és hivatott a válaszra. Inkább csak párhuzamok jutnak eszembe. Milyen hosszan kereste igazi önmagát, új lehetőségeit és önállóságát a filmművészet. Mennyire megmaradt eleinte illusztrált irodalomnak, lefényképezett színháznak. Azt sem feledhetjük el, hogy az első autók kísértetiesen másolták a lovasfogatokat, homokfutókat, s az első rakétafegyver, von Braun hírhedt V–1-ese még úgy festett, mint egy kicsiny repülőgép. Miért ne lenne magától értetődő, hogy a televíziós játék eleinte többnyire nem más, mint képernyőn sugárzott film. Csakhogy ezt otthon karosszékből nézik, kiszaladnak a fridzsiderhez, szólnak egymáshoz. A tévéjáték előtt és után is sugároznak valamit, vagyis akarva-akaratlanul minden munka hosszabb program önálló részévé válik. Mindez, és nyilván sok egyéb körülmény is, előbb-utóbb önálló utakra szorítja-csábítja a televíziót. És ha nem is gyakran, de mintha ebből is felvillant volna már valami. Lehet, hogy még évtizedeket igényel felnőtté válása, de talán már születőben van az önálló televíziós művészet.

Ha esténként a tévé elől felkelve, sokan okkal mormogják is magukban elégedetlenül a pesties kiszólást: ez van, ennek kell örülni, a sok értékes részteljesítmény és egy új műfaj vajúdásai láttán azt is hozzá lehet tenni: ez van, ennek lehet örülni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/09 59-61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6338