KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/július
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Két filmhét

• Zsugán István: Koturnus nélkül Beszélgetés Kovács Andrással A vörös grófnő című filmről
• Zalán Vince: Mindennapi agressziók Új nyugatnémet filmekről
• Szemadám György: Hejhó? Hófehér
• Hegedűs Zoltán: Gyilkosság egy francia szemével Holdtölte Texasban
• Dés Mihály: Isten hozott, Brazília! Bye, bye Brasil
• Pošová Kateřina: Horror és humor Prágai beszélgetés Juraj Herz-cel
• Ciment Michel: Filmművészet helyett filmek? Gyorsmérleg a francia moziról
• Beke László: Andy Warhol hipersztár Pop art töredékek
• Karcsai Kulcsár István: A zseniális szerepjátszó Eric von Stroheim
• N. N.: Eric von Stroheim filmrendezései
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Sztárok bűvöletében
• Báron György: Kicsi és pici
• Koltai Ágnes: Utószinkron
• Karafiáth Judit: Gyónás gyilkosság után
• Farkas Miklós: A piszkos tizenkettő
• Dániel Ferenc: A Sárkány közbelép
• Sarodi Tibor: Egész nap esik
• Lajta Gábor: A tó szelleme
• Harmat György: A beszélő köntös
• Szentistványi Rita: A kicsi kocsi újra száguld
TELEVÍZÓ
• Koltai Ágnes: Rejtőzködő arcok Miskolc
• N. N.: A 24. Miskolci Tévéfesztivál díjnyertesei
• Faragó Vilmos: Lehet-e oratóriumot írni Auschwitzról? KZ-Oratórium
KÖNYV
• Bán Zsófia: Mozi-fenegyerekek

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Eric von Stroheim

A zseniális szerepjátszó

Karcsai Kulcsár István

Neve: Erich Oswald Hans Carl Stroheim von Nordenwall. Lexikonok, who’s who kötetek, életrajzok foglalkoztak kibontakozó pályája során Erich von Stroheim múltjával, Musil és Joseph Roth világát idéző családjával. A derék filmesek persze csak a legrövidebb szócskát jegyezték meg a hosszú névből, és háta mögött tömören csak „Von”-nak nevezték Stroheimet, talán nem is minden él nélkül.

 

Legenda nélkül talán nem is létezett még igazi nagy alkotó. Csakhogy előbb általában a művek születnek meg, a pálya kezd kibontakozni és a művész életében vagy halálában, de mindenesetre a már elvégzett munkássághoz kapcsolódva alakul ki a mítosz.

Egy 1960-ban publikált életrajz, Bob Bergut munkája, Stroheimmel folytatott beszélgetéseket közöl. Az anyagot a rendező és színész utolsó éveinek tanúja, élettársa, Denise Vernac nézte át. Ebben a kötetben olvasható Stroheim helyreigazítása arról, hogy apja a dragonyosoknál szolgált volna mint ezredes, anyja pedig Erzsébet királynő közvetlen kíséretéhez tartozott. Erről szó sincs – így Stroheim –, apám valójában hadtestparancsnok volt a gyalogságnál, anyám pedig mindössze az Erzsébet-rend tulajdonosa, hiszen a császárnő akkor már régen halott volt. (Erzsébet királynét 1898-ban gyilkolták meg, tehát éppenséggel kíséretéhez tartozhatott volna az 1885-ben született Stroheim anyja, de ez az elszólás senkinek nem tűnt fel.) Stroheim ezután beszél a Moehrisch Weisskirchen-i kadétiskoláról, ahová járt, a bécsújhelyi katonai akadémiáról, melynek növendéke volt, sőt, arról is, hogy rövid ideig a vezérkari tiszteket képző hadiakadémiára vezényelték, mígnem egy végzetes lovasbaleset arra kényszerítette, hogy elhagyja a hadsereget és Amerikába emigráljon, így vált eggyé – fantasztikus legendáját mindhalálig, sőt azon túl is őrizve –, színész és szerep. Mert Stroheim élete mindvégig szerepjátszás volt, magas fokon.

A Sight and Sound 1961/62-es téli számában a Stroheim életével sokat foglalkozó belga kritikus, Denis Marion közli kutatásainak eredményét. Ezek szerint Erich Oswald Stroheim 1885. szeptember 22-én látta meg a napvilágot Bécsben. Apja, Benno Stroheim lengyel-zsidó kereskedő, Gleiwitzben (ma Gliwice) született, Sziléziában. Anyja Johanna Bondy, prágai lány. 1884-ben házasodtak össze Benno Stroheimmel. A fiatal Stroheim valóban szolgált a Monarchia hadseregében, egyszerű közlegényként, mígnem valamilyen szolgálati vétség miatt dezertált és már 1906-ban emigrált Amerikába. 1906 és 1914 közötti tevékenysége meglehetősen homályos. Szolgált a lovashadseregben, volt tányérmosogató, lovász, csónakmegőrző és mint maga mondta, egyszer „légypapírt adott el egy olyan városban, ahol egyetlen légy sem volt.” Azután feketére festve néger szerepekben statisztált filmekben, kaszkadőr feladatokat vállalt (bordáját is törte egy nagy ugrásnál), majd váratlanul felbukkant a legenda, megszületett a síron túl is tartó nagy szerep.

A filmcsinálás titkait nem kisebb mester, mint D. W. Griffith mellett leshette el, aki a Türelmetlenségnél maga mellé vette asszisztensnek a filmben egyébként kisebb szerepeket is játszó Stroheimet. Dolgozott ilyen minőségben Allen Dwan mellett is ebben az időben és annak Panthea című filmjében szintén játszott is. Rendőrtisztet alakít, olyan kis szerepet, hogy neve nincs is kiírva a főcímen. Mégis, szinte lejátssza a sztárt, Norma Talmadge-t, akinek túlzott arcjátékával, kéztördelésével szemben az egyenruhában oly magabiztosan viselkedő Stroheim rendkívül hitelesnek tűnik. „Stroheim nem belép a szobába, hanem bevonul” – írja róla később egyik rendezője, James Cruze. Ezzel a lenyűgöző magabiztossággal teremti meg azután a kardcsörtető német arisztokrata tiszt figuráját Wesley Ruggles For France című filmjében. Itt már összeállnak az egész pályára jellemző mozzanatok, a merev nyak, borotvált koponya, félelmetes tarkó, monokli, gunyoros tekintet, fitymáló szájtartás. Az első világháború idején vagyunk. A film propaganda-ereje ekkor már nyilvánvaló. Stroheim gyűlöletes német tisztjei egyre többször bukkannak fel a vásznon. Ám egyre inkább a film egésze érdekli. 1918-ban még egyszer asszisztens a nagy D. W. mellett A világ szívei című filmben, de ugyanebben az évben jelentkezik első önálló alkotásával, a Vak férjekkel.

 

 

Nagy filmjei... és nagy csődjei

 

A Vak férjek, bár még sok vonatkozásban Griffith hatása alatt készül és nem mentes az első önálló rendezés bizonytalanságaitól, lényegében tartalmazza mindazokat a motívumokat, melyek Stroheim filmjeire egy évtizedes rendezői munkássága során oly jellemzőek lesznek. Házasságtörési dráma, Tirolban játszódik, gáláns osztrák főhadnagy környékez meg egy itt üdülő amerikai nőt. A férj rájön a dologra, melodramatikus fordulatok után a csábító szakadékba zuhan. A főhadnagyot persze Stroheim játssza és végleg megteremti azt a gyűlöletes, mégis rendkívül vonzó figurát, melynek furcsa kettőssége pályája valamennyi alakítását végigkíséri.

A Vak férjek első kísérlet a sajátos stroheimi hangleütésre, egyben egy trilógia első darabja, melyet a Szeszélyes asszonyok követ 1921-ben és a maradandó remekműnek bizonyuló Kapzsiság (Gyilkos arany néven ismert magyarul) zár. Ezekben az egyre hosszabb filmjeiben Stroheim mit sem törődve konvenciókkal, kialakult szokásokkal, értékrendekkel, az emberi természet rejtett, elfojtott, legmélyebb rétegeihez nyúl. Kíméletlenül megmutatja az alantas emberi indulatokat, a végzetesen eltorzuló szerelmet, a degenerált, perverz ösztönök mindig robbanásra kész világát. A társadalmi környezet ugyanakkor, mint a Monarchiáról forgatott filmjeiben, itt is pontosan meghatározott. Az amerikai „jó kislány” típusa (Lillian Gish; Mary Pickford formálja meg Griffith-nél) Stroheimnél korlátolt, szánalmas bábu, az igazi szerelmet csak rámenős európai szélhámosok karjában ismerheti meg. Ami egyben „az amerikai út” mindig mosolygó, derűs kispolgári férfihőseinek is egyértelmű kritikája.

A Vak férjek váratlanul jó anyagi eredményének hatására Carl Laemmle, a mindeható producer szabad kezet ad Stroheimnek a Szeszélyes asszonyok elkészítéséhez. A rendező él az alkalommal, fényűző, pazarló díszletekben egy év alatt nyolcvanezer méter filmet forgat el. Az Universal cég, kínjában, megpróbál erényt formálni a pazarlásból, legalábbis a reklám terén. „Az első film, amely egymillió dollárba került” – hirdeti a fényreklám New Yorkban a Broadway és a 44. utca sarkán, és állandóan változó számok közlik a járókelőkkel, hogy addig a napig mennyibe került a film. (Az egymillió persze a dollár akkori árfolyamán értendő) Stroheim nevében az S betű kétszer át volt húzva a fényreklámon, mint a dollár jele.

A Monte-Carlóban játszódó történet szélhámos főhőse (természetesen Stroheim) orosz arisztokratának adja ki magát, így követi el sorozatos szélhámosságait és persze hódításait, melyek során az amerikai nagykövet feleségének bizalmát is megnyeri. Kalandok és aljasságok sora után végül egy megerőszakolt lány apja megöli és holttestét a csatornába dobja. Stroheim erotomán, fölényes gazfickót formál a szerepből, akinek gazságait erőteljes, igazi férfiassága egyenlíti ki. Szája szélét érzékien nyalogatva zsebtükréből lesi meg az amerikai nő vetkőzését. Elmélyülten manikűrözi körmét, miközben egy szegény kis szobalányt, mellesleg a szeretőjét, fosztja meg kis vagyonától. Stroheim, a rendező pedig rendkívül nagyvonalú és vonzó környezetet teremt. A monte-carlói kaszinót, a kikötőt egyaránt a stúdióban építették fel. A háttér mindig a cselekmény és az adott jelenet hiteles kiegészítője.

Az amerikai kritika szerint a Szeszélyes asszonyok sértés volt az amerikai eszmékkel és a nőkkel szemben. Még vadabb megfogalmazásokat is leírtak: „Miért hallgat a cenzúra? Ez árulás Amerika ellen!...” „Megölöm azt az embert, aki lehetővé tette, hogy ezt a filmet gyermekeim megnézzék!” A közönség, lehet, hogy éppen az ilyenfajta megnyilatkozások hatására, nézte a filmet. Nézték Európában is, többek között egy ifjú keramikus és újságíró-gyakornok, akit Jean Renoirnak hívtak és aki ekkor határozta el, hogy ezentúl ő is filmeket készít. Egy másik fiatalember pedig szobája falára tűzte és évekig ott őrizte a film egyik jelenetfotóját. Az ő neve Eizenstein volt.

A Gyilkos arany (Kapzsiság), melyet 1923-ban forgatott Stroheim, a rendező legjelentősebb alkotása. Az egyetemes filmtörténet egyik remekművének minősítette már 1931-ben az addig készült legjobb filmeket válogató szakmai zsűri és 1958-ban a nevezetes brüsszeli értékelés, mely minden idők tizenkét legjobb filmjeinek egyikeként tartja számon Stroheim munkáját. Korábbi filmkészítő gyakorlatával ellentétben Stroheim ezúttal nem saját ötletére támaszkodott, hanem egy ismert irodalmi művet, Frank Norris Mac Teague című regényét vette alapul. Ő maga nem játszott a filmben. Helyszín az Egyesült Államok, a szereplők amerikai kispolgárok. Mac Teague, robusztus erejű durva fickó, egykori bányász, most – diploma nélkül persze – fogorvos San Franciscóban. Beleszeret páciensébe, Trinába, akiről eddigi vőlegénye nagylelkűen lemond. Összeházasodnak, de a nő lassan meggyűlöli brutális férjét. Mikor egy nyeremény révén nagy összeghez jut, fösvénnyé lesz, megalázza időközben egyre lejjebb kerülő, iszákossá váló férjét. A férj megöli feleségét, elmenekül annak vagyonával. A volt vőlegény üldözőbe veszi, utoléri a Halál-völgyben, elfogja, de végül mindketten ott pusztulnak a sós sivatagban, a vágyott aranypénzhalmok mellett.

Stroheim nagy ambícióval készítette a filmet. Kilenc hónapig forgatott, egy évig dolgozott a film összeállításán. A kész film első változatának vetítési ideje mintegy tíz óra hosszáig tartott. A gyártó Goldwyn cég a film készítésének ideje alatt egyesült két másik vállalattal, létrejött a Metro-Goldwyn-Mayer; nagyhatalmú urai, Stroheim régi ellenségei, Louis B. Mayer és a fiatal Irving Thalberg természetesen hallani sem akartak a hosszú filmről. Stroheim rövidített a filmen, majd jóbarátját, a neves rendezőt Rex Ingramot kérte meg újabb rövidítésekre. De az MGM urai a megkurtított változattal sem voltak megelégedve és egy névtelen vágóval két órásra nyíratták a filmet. Stroheim megtagadta és soha nem volt hajlandó megnézni filmjét, mely most már így maradt az utókorra, a kivágott részeket és az eredeti negatívot ugyanis nem őrizték meg.

A film így is meghökkentő remekmű. Stroheim az emberi kapcsolatok, kínok és gyűlöletek legmélyére száll. Az esküvő vendégei a módosabb polgárokat majmoló szánalmas karikatúrák. A szertartás alatt a szoba ablakán át látható, amint egy temetési menet vonul el. A nászéjszaka nem más, mint brutális megerőszakolás. Az asszony meggyűlöli férjét, amint pénzhez jut, ez az utálat is növeli kapzsiságát, teljesen lecsúszott férjét gyanús szagú mócsingokkal eteti. A gyilkos férjet üldözőbe vevő volt vőlegény kicsinyessége, közönségessége is nyilvánvalóvá válik. A film végletesen naturalista jelenetei mégsem válnak öncélúvá, még a befejező szörnyű sivatagi küzdelem sem. Mindvégig hiteles pszichológiával bontakoznak ki a jellemek. A hősnő őrültséggé fajuló zsugorisága szinte klinikai pontossággal bontakozik ki, mint egy betegség. Módszereiben a film a két és fél évtized múlva jelentkező neorealizmus értékeit vetíti előre. Az egész film csak külső felvételekből áll, mindent eredeti helyszíneken forgattak, többek között San Franciscói lakásokban. A színészek smink nélkül álltak a felvevőgép elé. Az egyes jelenetek hatását a felvevőgép mozgatása helyett a mélységélesség fokozza, a térnek ezt a kitágító hatását is csak jó két évtized múlva használják ki a rendezők és operatőrök. Végül is el kell fogadnunk számos kritikus és filmtörténész véleményét, hogy nagy filmek talán addig is voltak, de a Gyilkos arany (Kapzsiság) az első modern film.

A fiatal éveit Bécsben töltő Stroheim, ma már tudjuk, soha nem kerülhetett kapcsolatba a tisztikarral, a nemességgel, még kevésbé az arisztokráciával. A vágyálom és a képzelet azonban gyakran hitelesebb a valóságnál, vagy legalábbis sűrítettebb világot képes ábrázolni. Az évtizedet, melyben Stroheim rendezőként alkot, végigkíséri ez a téma. A Körhinta, a Víg özvegy, a Nászinduló, a Nászút, a Kelly királynő mind ennek a motívumnak, a háború előtti európai arisztokrácia, közelebbről a Monarchia vezető körei dekadenciájának, züllésének újabb és újabb variációja. A Körhinta, a Nászinduló és a Nászút kifejezetten a Habsburg-udvarban játszódik, a Víg özvegy és a Kelly királynő képzeletbeli országokban, de ezekben is világosan felismerhető a Monarchia szelleme. Az édes-bús, legendás, nosztalgikus Monarchia-kép ekkor is erősen élt a köztudatban. A századeleji valcerező, kurizáló, kedves románcokat szövögető békebeli béke világa. Stroheim, gyakran éles gúnnyal, ennek a világnak a mélyére hatol. A felszín mögött megmutatja a morális széthullást, a perverziót, a dekadenciát. Alakjai nemcsak lelkileg sérültek, jórészük külsőleg is hibás, torz, sánta, béna, életképtelen.

Ennek a ciklusnak motívumai gyakran rendkívül hasonlóak. Némi túlzással azt mondhatnánk, hogy egy-egy film részlete felcserélhető a másikkal. Az alapmotívum az „alacsony származású” polgárlány és a léha nemesifjú szerelme, ami persze kudarccal végződik, legtöbbször tragédiába fullad. A szórt fényben felbukkanó bájos lányalakok Griffith sztárjaira emlékeztetnek, de lényük és sorsuk erősen rokon az osztrák irodalom és főleg a színház hasonló, napjainkig élő hősnőivel.

Stroheimnek ezeket a filmjeit még inkább üldözte a producerek személyében jelentkező végzet, mint egyéb alkotásait. A Víg özvegy indulásakor tettlegességig fajult vitája Louis B. Mayerrel. A Körhintát a forgatási idő kétharmadánál elveszi tőle Irving Thalberg, az akkor 23 éves producer, és egy jelentéktelen rendezőre bízza a film befejezését. A Nászinduló eredetileg egyetlen filmnek készült, később metszették ki belőle a Nászutat, rövid előjátékot tákolva hozzá az előző film néhány jelenetéből. A méltatlan munkát Joseph von Sternberg végezte el, amit Stroheim soha nem bocsájtott meg neki. A Kelly királynő a hangosfilm megjelenése miatt örökre befejezetlen maradt.

Stroheim élete ezután következő majd három évtizedében már nem rendezhetett. Egyetlen hangosfilm-kísérletét 1933-ban meg sem valósíthatta, munka közben elvették tőle a filmet, más címen, más rendezővel forgatták újra. „Megölte az emberi butaság huszonöt évvel a halála előtt” mondta róla René Clair. A „fenegyerek” végül is túlbecsülte erejét. Helyesebben nem gondolt arra a kézenfekvő tényre, hogy más a művészet és más a mozi. Hollywoodban, ahol a műfajt a „show business” egyik nagyon lényeges ágának tartják, megpróbálta felvenni a harcot a producerekkel. Közben nem vette észre, hogy nem egyes emberek, hanem egy iparág jellege juttatja csődbe legérdekesebb terveit.

 

 

A filmszínész

 

„Az ember, akit gyűlölni szeretnél” – harsogta a hírverés jelmondata Stroheimről. Valójában mégsem válik gyűlöletessé sem a színész (akit a közönség gyakran azonosít az általa megformált szereppel), sem a játszott figura. Mégpedig két okból. Egyrészt Stroheim azzal a fölényes nagyvonalúsággal formálta meg alakjait, olyan tulajdonságokkal ruházta fel őket, ami például Shakespeare III. Richárdjának sajátja. Nevezetesen az, hogy gonoszságában is mindig van valami fölényes okosság, férfias keserűség, erő. Az a sodró lendület, mely Richárdnál egészen a ravatal mellett gyászoló nő meghódításáig vezet. A másik tényező pedig, hogy Stroheim, egy kissé mindig távolságot tartó játékstílusával véleményezi az alakot, melyet megformál. A realista színjátszás persze rég kiátkozta ezt a módszert, míg ki nem derült, hogy „elidegenítve” is lehet játszani. Gondolom, Stroheim igencsak keveset foglalkozott színjáték-elmélettel. Egyszerűen a zseni jogán formálta úgy alakjait, hogy minden külső póz, rossz akcentus (hangosfilmjein mindig valami trükköt eszeltek ki, mert sem angolul, sem franciául nem beszélt tökéletesen) ellenére különösen megformált figurái mindig a film középpontjába kerültek, megragadták és elgondolkoztatták a nézőt.

Ezt a fajta játékstílust már a némafilm-korszakban kialakította, de színészi lényege mégis a hangosfilmen teljesedett ki, miután életének ebben a korszakában már csak színész lehetett. Az igazán nagy filmek sajnos jórészt elkerülték, pedig ekkoriban, a harmincas évek derekán francia színész lett, és ez az időszak a lírai realizmus kora, a remekbe sikerült alkotások születésének ideje. Sajnos, jórészt csak bűnügyi filmek intrikus figurái jutottak számára.

Három szerepe alappillére színjátszó művészetének. Az első von Raufenstein lovag Jean Renoir A nagy ábránd című, az első világháború idején játszódó filmtörténeti értékű művében. Stroheim társalkotója volt ebben a filmben a rendezőnek, ha nem szerepel is ilyen minőségben semmiféle listán. Jelenetek sorát ő javasolta Renoirnak, aki örömmel fogadta az ötleteket, egészen a forgatókönyv dramaturgiai felépítéséig. És hát a szerepet, az ortopéd nyakvédőt hordó, beteg gerincű, mereven katonás tartású porosz tisztet is ő teremtette meg. Ez az alakítás egyenértékű bármilyen tanulmánnyal vagy irodalmi művel erről a korról és erről az embertípusról. A katonás tartás mögött megbúvó szentimentalizmusról, majd a szükséges pillanatban ennek az érzelmességnek szertefoszlásáról, a gyilkosságra kész hidegvérű mozdulatig mindent elmond erről az alkatról Stroheim. A Haláltáncban (rendező: Marcel Cravanne) a strindbergi dráma légkörében ugyanezek a mozzanatok bukkannak fel, a magánélet szférájában. Stroheim régi mondanivalója, a férfi–nő kapcsolat egyik nem is ritka vetülete, a gyűlölet összezártsága, a rejtett indulatok gyilkos feltörése formálódik remekbe a kapitány szerepében. Több mint negyedszázad után először és sajnos utoljára nyílt alkalma arra, hogy a film születésének folyamatában ne csak mint színész vegyen részt. A forgatókönyv írásában és a film vágásában is szerepe volt ennél a munkánál. És végül a legmélyebb vallomás, önéletrajzi mozzanatokkal az egykori nagy némafilmrendező figurája, aki most csak lakáj és sofőr a szintén csak a múltjából élő egykori nagy filmcsillag mellett, akit éppen Gloria Swanson alakít! Billy Wilder „hommage”-a Stroheimnek a Sunset Boulevard, a híres hollywoodi „alkony sugárút” nevét többértelműen is idéző film.

 

 

Epilógus

 

1957. május 12-én franciaországi házában, 72 éves korában meghalt Erich von Stroheim. Néhány héttel korábban mellére tűzték a Becsületrendet. Az életben és filmekben játszott szerepek, annyi sok kellék-érdemrend után végre egy igazi kitüntetés, melyet az ember és a művész már régen megérdemelt. Ekkor már hónapok óta bénán, mozdulatlanságra kárhoztatva feküdt ágyában. Úgy szól a legenda, hogy ezekben a percekben minden erejét összeszedve tisztelgésre emelte karját. Abban az időben egy fénykép-sorozat járta be a világsajtót, számos filmújságban megjelent. Ennek bizonysága szerint kicsorduló könnyeit sem tudta letörölni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/07 37-41. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6377