KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/április
POSTA
• Modor Ádám: A gumimegváltó Olvasói levél
• Oszoli Tamás: A gumimegváltó Olvasói levél
• A szerkesztőség : A gumimegváltó Válasz az olvasói levelekre
FILMSZEMLE
• Bársony Éva: Fegyelem és forma Beszélgetés Mihály Andrással a társadalmi zsűri elnökével
• N. N.: A játékfilmszemle díjai
• Hanák Péter: Önismeret ’83 Cukorral vagy cukor nélkül?
• Kardos G. György: Csak művészet... Egy laikus zsűritag megjegyzései
• Almási Miklós: Világképek hiánygazdasága

• Györffy Miklós: Lassú hazatérés Budapesti beszélgetés WSim Wenders-szel
• Almási Miklós: László-napi tűzijáték Gyertek el a névnapomra
• Reményi József Tamás: Mesés esélyek Boszorkányszombat
• Lukácsy Sándor: Kis piros svájcisapka, tanulságokkal Az óriás
• Zalán Vince: A vesztes oldalán? Veronika Voss vágyakozása
• Grunwalsky Ferenc: Kifulladásig Beszélgetés Halász Mihályról
• Szomjas György: Kifulladásig Beszélgetés Halász Mihályról
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Nőrablás
• Csantavéri Júlia: Nimfa a lápvilágban
• Harmat György: Ördögfajzat
• Kapecz Zsuzsa: Patakfia és a Nap
• Vanicsek Péter: Kisapák és nagyapák
• Fazekas Eszter: Bizonyítási eljárás
• Ardai Zoltán: Fehér mágia
• Farkas András: Sabine, 7 éves
• Zoltán Katalin: Kincs, ami nincs
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Arcképcsarnok
• Hegyi Gyula: Esténként a felügyelő A tévékrimiről
• Varga Csaba: Tömegkommunikációs reform? A kábeltelevíziózásról
KÖNYV
• Hollós János: Profán esztétikák felé

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Boszorkányszombat

Mesés esélyek

Reményi József Tamás

Mostanában talán a szokásosnál is gyakrabban tesszük föl magunknak a kérdést: végül is milyen áron teljesülhetnek vágyaink: S a választ minden elképzelhető terepen keresgetjük. Ilyenkor még a mesék világát sem kerülheti el „a rendelkezésre álló erők” újrafölmérésének igénye. Vajon minő tartalékai vannak a Gonosz Mostohának? Hogyan változtak a Királyfi esélyei? Korszerűsödtek-e a Farkas munkamódszerei, s vajon Piroska tudati fejlődése kellő mértékű? Egyáltalán: kiállja-e az idők próbáját egy olyan konstrukció, amelyet hajdan a Grimm-testvérek gondos mérlegeléssel kialakítottak? A Boszorkányszombat alkotóitól igenlő választ kapunk, ám az nincs híjával a kesernyés iróniának.

A nagy próba, amelyen a konstrukció áll vagy bukik, Csipkerózsika életre hívásának közismert feladata. Sikerül-e még felébreszteni annak rendje és módja szerint. A mesevilág valamennyi figurája, a nép, a Grimmek adta nép összmesei bálra sereglik az Elvarázsolt Kastélyba, ahol az est fénypontja lesz majd a megváltó szép pillanat. Maguk Grimm-papáék is odaigyekeznek, együgyű nyugalomban a maguk gyönyörűségére. Nekik nem lehet tennivalójuk Csipkerózsikával sem: ami gyerekszobai felolvasásokban annyiszor lezajlott már gond nélkül, nyilván ismét végbemegy. Csakhogy az égen – baljós jelek – éjfekete boszorkányok gyülekeznek. A délceg Királyfi útközben fogságba esik, s a Gonosz Mostoha zsarnoki komédiát készít elő ál-Csipkerózsikával és ál-Királyfival. Szegény Grimm-testvérek bárgyú statisztákként kezdenek botladozni a maguk teremtette világban, amely mindinkább csak színleg azonos az eredetivel. Hiszen a Kastélyba érkező mesehősöket az ünnepi bizalom jelszavával valójában lefegyverzik, a méltóságosan gonosz Farkas valójában csak szorgalmas pribék, s még a hűséges Törpék is esendő férfiak. Hogyan lehet ezen a zűrzavaron úrrá lenni? Az eltorzult mese nyilvánvalóan igazításra szorul. Igen ám, de ki jogosult a beavatkozásra? S milyen mértékű lehet az?

Kézenfekvő lenne, hogy a szülőatyák találjanak ki valamit. Ők azonban mereven, betű szerint ragaszkodnak az egykori fordulatokhoz. Ha képesek lennének is felmérni, hogy éppen meséik állhatatos igazságaihoz szükségeltetik bizonyos rugalmasság, teremteni vagy legalább mentő ötletre lelni már nem tudnak. Vacakolnak, totojáznak, aggódva kontrázzák mások kísérleteit.

Segítséget remélhetnénk a százéves átok ideje alatt felcseperedett Fiúk legújabb nemzedékétől is. A Fiúktól, akik képzeletben annyiszor megcsókolták már Csipkerózsikát, s akik annyi kalandra elszántak. Úgy tetszik, most ütött a tettek órája, váratlanul szerephez jutottak ők is, örök álmodozók. Csakhogy nincsenek beavatva a mesék titkaiba! Jó szándékuk kétségtelen, mégis könnyűszerrel megbénítja őket a Gonosz Mostoha odavetett mondata: „Mi bajod, ugyanaz történik, mint amit te akartál: megváltozik a mese vége”. S a felkészületlenül fogadott élmény, a változások számukra ellenőrizhetetlen viszonyrendszere ugyanúgy mellékszereplőkként bocsátja útjukra e Fiúkat történetünk végén, mint ahogyan bevezette őket. Tapasztalatokban gazdagabb, továbbra is reményekre jogosult – mellékszereplőkként.

A modus vivendi nem lehet más, mint hogy színre lépnek azok, akiknek a mesevilág a legféltettebb ügyük. Rendet tesznek a gyerekek. A maguk kezébe veszik meséik sorsát. Mikor ama birnami erdőhöz hasonlatosan megindul a fák-bokrok vértezetébe öltözött gyerekhad, hogy megostromolja a kacsalábon forgó Kastélyt, nem lehet kétségünk a „harc” kimenetele felől. A mesék ártatlan fogyasztóinak puszta jelenléte helyreállítja az arányokat: a mese ismét működőképes. Ők nem spekulálnak mindazon, ami a film készítőit (szereplőit) odáig foglalkoztatta: egyszerűen visszakövetelik a maguk Piroskáját, Héttörpéjét, Malackáját. És persze Farkasát is. S ha a film készítői következetesek, rá kell jönniük, hogy a moziban ülő gyerekek ugyanígy vannak ezzel.

Mert a Boszorkányszombat szelleme nem mesei szellem, hanem a hatvanas évek irodalmi parabola-divatjának szellemessége, és a műfaja sem a meséé, sokkal inkább az operetté, abban a formájában, ahogyan azt az újabb magyar színház egyik sikerdramaturgiája kikísérletezte: sematikus figurák és motívumok újraélesztése groteszk többletjelentéssel. Minket, felnőtteket ez (szinte kizárólag a spekuláció szintjén) el-elszórakoztat, a már reflexszerű ráismerés, behelyettesítés, elvonatkoztatás és dedukció keresztrejtvényével, de minthogy a filmvásznon csupán jelzik-használják, nem pedig megélik a mesei helyzeteket, félő, hogy a Boszorkányszombat a közönség egyik rétegét, így a gyerekeket sem ragadja magával igazán. Felnőttek és gyermekek nézői magatartása inkább csak a helyenkénti unalomban találkozik (például a pozitív hősök süllyesztőbe kerülésének vagy a Grimm-fivérek bírósági tárgyalásának terjengős, dramaturgiailag teljességgel megoldhatatlan képsorainál), holott az alkotók szándéka szerint szülőknek-gyerekeknek együtt kéne körmöt rágniuk egy (végső soron) közös ügy megoldásáért.

Örülhetnénk, hogy végre olyan magyar mesefilmet látunk, amelyben szórakoztató, apró gegek teremtenek miliőt, Kardos István forgatókönyve azonban (Vámos Miklós dramaturgiai segédletével) meglehetősen monoton poénláncra épül, amelyben a nagy (hangsúlyozott) poénok mellett a kicsiknek már nem marad meg a funkciójuk – sorminta (ráadásul ritmustalan sorminta) lesz belőlük. Elmerülhetnénk a Kende János fényképezte csodás látványban, amely önmagában ugyancsak üresjárat nélküli; gyönyörködhetnénk a nálunk sosemvolt szép színekben, kitűnő színészek játékában. Ha egy jelenetben mégsem a bírói pulpitus fölött ormótlankodó óriást féljük-nevetjük a Gonosz Mostoha bűvkörében, hanem a mesterkélten mennydörgő Helyei Lászlót látjuk egy láda mögött kucorogva Udvaros Dorottya egykedvű asszisztálásával, akkor valami látványom, színen és színészen kívüli okra kell gyanakodnunk. Őszintén: nagy lehetőséget szalasztottak el Rózsa János és munkatársai, hiszen a masinériát mozgató ötlet csiklandozó logikája és publicisztikus bája még ilyen felibe-harmadába maradtan is magára vonhatja majd sokak érdeklődését.

Bátrabban és mélyebben nyúlni az emberi szenvedélyekhez és szenvedésekhez – csak ez kelthet életre egy „modern” mesefilmet is. A Boszorkányszombat készítői túlságosan rábízták magukat arra, hogy nézőik pontosan ismerik már az elébük sorakozó figurákat. „Tudjuk, mily nemes lélek a délceg Királyfi, nincs más teendőnk, mint rács mögött mutatni, és íme, előttünk egy életdarab” – vélhették. Egy vázlattal azonban nem azonosulhatnak a gyerekek. És tegyük hozzá gyorsan: amit hiányolunk, az sem zárná ki az ironikus-szarkasztikus hangvétel lehetőségét! Sőt. Van rá példa a filmben. Amikor helyreáll a mesék rendje, az általános üdvrivalgásban ott toporog Jancsi és Juliska. Nem képesek oly zökkenőmentesen örömre váltani, mint a többiek. A közelmúlt emlékeitől nem szabadulhatnak egyetlen gesztussal. „Már a sütőlapáton voltunk. Nem tudjuk a lapátot elfelejteni” – mondják az értetlenkedők. Tétova kettősük groteszk fintor a fináléban.

Sorsok egy poénban.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/04 26-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6455