KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/január
POSTA
• Schéry András: A tangó társastánc

• Lukácsy Sándor: Történelmi handabanda Hanyatt-homlok
• Koltai Tamás: Tschikosch film Hosszú vágta
• Koltai Ágnes: Pesti Taigetosz
• Márton László: A Gumimegváltó E. T. (A Földönkívüli)
• Matos Lajos: A valószínűtlen lehetséges A tudományos-fantasztikus filmről
• Ágh Attila: Indiai történelem – kezdőknek Gandhi
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: A maiak és Pasolini Mannheim

• Fáber András: Költő kamerával Jean Cocteau és a film
• N. N.: Jean Cocteau filmjei
• Deák Tamás: Álomfejtés Antonioni és Cocteau
• Karcsai Kulcsár István: Színes tintákról álmodott Emlékezés Ranódy Lászlóra
LÁTTUK MÉG
• Zsilka László: A zöld kabát
• Harmat György: Donald kacsa és a többiek
• Kapecz Zsuzsa: Gallipoli
• Varga András: Hé, élet!
• Peredi Ágnes: D. B. Cooper üldözése
• Csantavéri Júlia: Két fiú gitárral
• Ardai Zoltán: Bockerer
• Jakubovits Anna: A barátod akarok lenni
• Lalík Sándor: A matróz, a kozák és a hamiskártyás
• Greskovits Béla: Vabank
• Gáti Péter: Kína-szindróma
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Magyar Általános Szórakoztató
• Szilágyi János: Mondják a másokét Beszélgetések tévébemondókkal
KRÓNIKA
• N. N.: Szijj Miklós (1936–1983)
• N. N.: Fifilina József (1926–1983)
KÖNYV
• Lajta Gábor: A jövő népművészete

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Hosszú vágta

Tschikosch film

Koltai Tamás

 

A Hosszú vágta menetközben változott ifjúsági kalandfilmmé. Amikor forgatni kezdték, még nem volt az. Gondolkozom, hogyan lesz valamiből, ami egyszerűen filmnek indult, „ifjúsági” és „kaland”. Nem mintha e két jelző bármelyikét pejoratívnak tartanám; ellenkezőleg, sokakkal együtt úgy érzem, hogy szükség van fiataloknak szóló, jó mozira. De erről az utólag fölcímkézett műfaji megjelölésről határozottan az az érzésem, hogy valamiért szabadkozik. Mint ahogy a forgatás idején a rendező, Gábor Pál is szabadkozni látszott abban az emlékezetes televíziós interjúban, amelyben jobbára a várható üzleti haszonról beszélt. Nyilatkozatokat, persze, illetlenség a rendező fejére olvasni, különösen akkor, amikor már látható a kész termék. Mégis felötlött bennem, mivel nem ez az első eset, hogy szükségünk van-e félpénzen (külföldi tőkedotációval), félszívvel forgatott magyar filmekre. Arányban van-e a művészi hozadék azzal a package-eladásból származó anyagi haszonnal, amit a gyártó- és forgalmazótárs viszonylag kis ráfordítással behoz önmagának – és nekünk. Nekünk? Nem tudom, csak kérdezem.

Gyerek és állat a moziban fél siker. A Hosszú vágtában mindkettő van. Miki, a hortobágyi kisbojtár és Aranka, a félvér kanca. Ők ketten mentik meg 1944-ben a fiatal amerikai repülőt, akinek a gépét a németek lelövik Debrecen légterében. John W. Bradyt, a wyomingi farmert – a találatot kapott bombázógép egyetlen túlélőjét – kézről kézre adják hortobágyi csikósok, debreceni orvos, tanítónő és vasutas, amíg sikerül átcsempészniük a jugoszláv partizánokhoz. Figyelembe véve a Hortobágy helyrajzi viszonyait, nincs könnyű dolguk. A leginkább szívünkhöz férkőzött három főszereplő – a gyerek, a ló és a katona – közül csak az utóbbi kettő éli túl a kalandot.

Egy kalandfilmtől nem várható el sem szociológiai, sem mélylélektani hitelesség. Elég a western-séma. Ebben a „hortobágyi western”-ben is átsiklanánk afölött, hogy vannak Jók és vannak Gonoszok, s a háborúviselt Magyarországon az előbbieket a pusztai csikósok, az utóbbiakat a németek képviselik. Nem volna semmi baj, ha csak a történelemről tanultakon kellene aprócskát igazítanunk – amúgy sem túlságosan meggyőző az az ismert költői föltételezés, hogy az ellenálláshoz a hegyek a legszükségesebbek –, s minthogy a filmen nem ellenállókról, csupán a bajbajutotton segítő emberi tisztességről van szó, a szabad lelkű pusztai lovasok rokonszenve a tengerentúli farmer iránt nem szorul különösebb magyarázatra. Azon már fennakadhatnánk, hogy csak az SS és a Gestapo üldöz, s hozzá akkora apparátussal, mintha ezen a lelőtt amerikai pilótán és a tőle szerezhető információkon fordulhatna meg 1944 őszén a második világháború kimenetele, miközben a szovjet csapatok „a film közben” átlépik az országhatárt. Azt pedig végképp nem gondolhatjuk komolyan, hogy a németeknek nincs együttműködő „partnere”.

Mindamellett valószínű, hogy nem a filmes vendégudvariasság működik itt a forgatókönyvíró William W. Lewis részéről, hanem a kalandfilm dramaturgiája az, ami rosszul működik. Ha volna csak egyetlen magyar anyanyelvű is Brady kapitány üldözői között, fölöslegessé válna kutyalelövés, tanyafölégetés, motorkerékpár-osztagos fölvonulás, autós üldözés, géppisztoly kontra karikás ostor csata – vagyis az egész látványos hajcihő. De ha, mondjuk, intellektuális küllemű SS-őrnagyok eszébe jutna, hogy a hetyke csikósok közül talán nem mindenki beszél magyarul, a filmben szereplő tolmács is elegendő volna az üldözés lezárásához. Hacsak a csikósok elszánt szolidaritása nem terjedne addig, hogy mindannyian némaságot fogadnának. Számításba véve gyors karakterbeli fejlődésüket attól a pillanattól kezdve, amikor megjegyzik, hogy „ezek (tudniillik az amerikaiak) bombáznak minket”, a hősiesség ilyen példája sem lenne épp meglepő.

Nem jókedvemben ironizálok. Meglehetősen kedvetlen vagyok. Szeretném kalandfilmnek nézni a Hosszú vágtát, de csak képtelenségek sorozatát látom. Nem értem, miért kell kis cédulácskával konspirálni, miközben az elbújtatandó üldözött pusztaszéltében – és filmhossziglan – nyargalászik kezessé szelídített lován mindenki szeme láttára. Nem értem, miért kell – ugyancsak konspirációs okokból – Brady kapitánynak Berlitz-példamondatokon magyarul tanulnia. Nem értem továbbá, miért szükséges (hacsak nem a szerződés kikötése miatt) amerikai gyermekszínésznek játszania a magyar kisbojtárt, aki ráadásul szerepe szerint angolul tanul, ennélfogva Kelly Reno olyan amerikaiasan töri az angolt (és időnként magyar szinkronhangja is a magyart), hogy néha már nem is tudom, ki amerikai, ki magyar, és egyáltalán fiú vagyok-e vagy lány.

Lehet, hogy ez csak engem zavar, mert a filmen mindenki irigylésre méltóan poliglott – német őrnagy, magyar orvos, tanárnő, nyilván a váltóőr is, aki a ruháját odaadja Bradynak. (Vagy a kapitány tanult meg ilyen jól magyarul a Berlitz-példamondatokból.)

Ragályi Elemér szépen fényképezett pusztája fölött egyébként is a nemzetköziség szelleme lebeg. Magyar ménest futtat amerikai farmer, amerikai-magyar kisbojtár Wyomingról álmodik, Charles Gross country zenéje száll a Hortobágyon, a legmagyarabb csikóst Dzsoko Roszics, a legnémetebb SS-tisztet Bács Ferenc játssza.

Azon töprengek, hogy kritika helyett elég volna egy idézet Brady kapitány (John Savage) nyelvleckéjéből: „Látom a lovat. A ló szép.” Körülbelül ennyi marad meg a filmből.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/01 08. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6533