KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/november
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Lengyel filmhét
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Vicsorgó Arany Oroszlánok Velence
SZOVJET FILMEK FESZTIVÁLJA
• Veress József: Az egyensúly keresése Magánélet

• Spiró György: A befejezetlen dráma Nyikita Mihalkov filmjei a televízióban
• Báron György: A „speciális visszaesés” Könnyű testi sértés
• Koltai Tamás: Megérkezett a revizor? Délibábok országa
• Kovács István: Történelmi misztériumjáték Beszélgetés Kardos Ferenccel
• Fábri Zoltán: Emlékezés Nádasdy László (1929–1983)
• Nemes Nagy Ágnes: Lovag-ábránd Excalibur
• Fogarassy Miklós: Utazások egy katonai szükségállapot mélyére Az út
• Barna Imre: Az utolsó t... Az utolsó tangó Párizsban
• Gyárfás Endre: Bölénynyúzók A vadnyugat népköltészete és a westernfilm
LÁTTUK MÉG
• Székely András: Az idő urai
• Koltai Ágnes: Portrék korhű keretben
• Takács Ferenc: A francia hadnagy szeretője
• Kapecz Zsuzsa: Rita asszony menyasszony
• Deli Bálint Attila: Az álarcos lovas legendája
• Zoltán Katalin: Röpke éjszaka
• Greskovits Béla: Csillaghullás
VIDEÓ
• Mihály Éva: Képmagnózgatásaink... Kerekasztal-beszélgetés a videó kulturális felhasználásáról
KÖNYV
• Koltai Ágnes: Kis magyar lexikonográfia

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Excalibur

Lovag-ábránd

Nemes Nagy Ágnes

 

Amikor meghallottam a film eredeti címét, valami megmoccant a fejemben. Valami emlék, távoli, homályos, alig követhető. Excalibur mi is lehet az? Talán egy kard neve vagy egy lóé? Nemcsak az emlék volt homályos, hanem maga a dolog is, amire vonatkozott, ködös, legendás, gyönyörű. És csakugyan – mint kiderült – az Excalibur egy kard neve, Artus király kardjáé, a középkori csodafegyveré. Elvégre kardok és lovak ugyanolyan egyéniségek a lovagi történetekben, mint maguk a lovagok. Most már sorra tolakodnak be az emlékezetembe a híresebb kardok, Rolandé, amelynek neve – hja, persze – Durandal, az Apollinaire-románc hét kardja, amelyek közül az első színezüst és havazó téli égbolt, a negyedik zöld-arany folyó, a hetedik voltaképpen lány és halott rózsa. Mennyi költészet, mennyi szimbólum, ki hinné róluk, hogy valaha csakugyan ölő fegyverek voltak?

 

 

Nagylegenda, nagyvállalkozás

 

Nem csekély dologra vállalkozik ez a film: az emberiség második számú nagylegendájának bemutatására. Az első természetesen a görög mítosz, a déli, a napsütéses; európai kultúránk alapja, drámák, tudományok, repülőgép-anyahajók, biztosító intézetek névadója és asszociációs bázisa. Alapvető mivoltát mindig is ismertük és felhasználtuk – szinte kihagyás nélkül – egész európai történelmünk során. Istenem, micsoda meglepetés lehetett, amikor kiderült, amikor lépésről lépésre felderengett, hogy van egy másik nagylegenda is európaiságunk alapjaiba beleépítve, egy mondavilág, amelynek földrajzi tájolása ellentétes: észak-északnyugati, tengere hideg, hajszíne szőke, égboltja borús. Mivel a legendakör ős-szüleit, a keltákat sikerült hamarabb kiirtani, mintsem beléptek volna a szorosabban vett történelembe, a regék eleve adott titokzatosságához hozzájárult egy (majdnem) kihalt nép titokzatossága.

De ne felejtsük: a görögöket is sikerült legalább kétezer évre kiiktatni a történelmi folyamatból, rabszolgaságba, majd a kipusztulás szélére sodorni. Két legnagyobb legendakörünk létrehozója, ős-történelmi tudatunk, gondolkodásmódunk, szimbolikus vonatkozási rendszereink fő kialakítója tehát két majdnem-megszűnt kis-nép, a történelmi lét peremvidékén. Talán jobban szeretjük így, mi, akik még élünk, odakuporodni az ősök – vagyis halottak – lábához, merengő és ravasz tanulékonysággal hallgatni ősi tudásuk szavait, költészetüket, régvolt dicsőségüket – amelyet gondosan elpusztítottunk. Nem is tudom, mit kell hangsúlyozni inkább ebben a jellegzetes viszonylatban, farizeusan őszinte könnyeinket a múlt fölött, saját, örökös agresszióink részleges bűnbánatát, a „gyászkönnyet” a sírra, hol nemzet süllyed el – vagy ellenkezőleg, a múlt bámulatos vitalitását. Azt, hogy csakugyan él, hat, betölt és meghatároz minket a múltunk, továbbá állandóan nógat, tippeket ad, alakít. A futurológusok mondják: minél jobban ismerjük a minél távolabbi múltat, annál valószínűbbek a jövőről rajzolt körvonalaink, illetve átrendezési esélyeink. A jövő kanalát csak a múlt nyelével tudjuk megemelni.

Nem kételkedem benne: az ír rendező (John Boorman) szándékai közt ott volt a „régi dicsőség” nemzeti sugallata is, amikor saját népének ír-kelta őseposzát filmre vitte. De szükségszerűen ott kellett lennie egy még nagyobb szándéknak, az emberiség-eposz ábrázolásának is. Hiszen az északi legandakör annyira kiterjedt, elemei annyira összekeveredtek, elő- és utóélete olyan bonyolult, hogy filológusok ezrei foglalkoznak viking, angolszász, germán, francia (sőt a Nibelung-éneken át hun) és egyéb ágazataival. Valósággal szívdobogást kaptam a filmtéma hallatára; micsoda lehetőségek! Amivel tele van az egész világ, amiből művek és remekművek zuhataga született a lovagi epikától Wagnerig, a menhirek kőoszlopaitól a romantikáig, Tennysonig, Yeatsig, Arany János ossziáni borongásától a megelőző filmekig, az mind a rendező rendelkezésére áll. Ott élnek benne a mesefigurák, gyerekkora és gyerekkorunk hősei, motívumai, Lancelot, Ginevra királyné, Merlin, kerekasztal, Grál-kehely; azt emel ki belőlük, amit akar, onnan közelíti meg őket, ahonnan neki tetszik. Egy ír film Artus királyról!

 

 

Ami lehetne

 

No persze, ez a gazdagság nyomasztó is. Égetően szükségeltetik hozzá a kiválasztás képessége. Úgy látszik, van a filmművészetben egy bizonyos tendencia, amely szereti a minél monumentálisabb tárgyat, Pompeji pusztulásától a Csillagok háborújáig, ebben – a téma nagyságában – vélve fölfedezni a nagyság egyik kritériumát. Veszélyes eszme. Nemcsak a dilettantizmus szele fúj belőle, hanem jól tudjuk, nem egyszer a milliós költségvetések áhítatos tiszteletéé is. A grandiózus vacak – úgy látszik, különösen kísérti ez a lehetőség a század ifjú művészetét, a filmtörténet kezdetétől kezdve. Nem mintha nem tűnne fel ez a mennyiségi csáberő időről időre a régi művészi ágazatokban is, de ritkábban és még efemerebb sikerrel. Tiltsuk be tehát a nagy világtémákat? Nevetséges. Talán csak azt a falánk infantilizmust kellene mérsékelni, amely úgy szeret sürgölődni körülöttük. Hiszen ezer és ezer módja van bármely ős-tárgy megközelítésének, ha nem így volna, nem született volna belőlük annyi remekmű (is). Vajon milyen megközelítési módot választ az ír rendező?

Mivel „rendező”, bizonyára rendezni kívánja óriási anyagát, van valamely eszméje, szándéka, célja, amelynek fonalára fel kívánja fűzni az elemek sorát, s amely bizonyára több az „isten-veled-szép-sötét-lovagkor” emóciójánál. Annál is inkább, mert az a mese-középkor, ahová bele szoktuk képzelni az északi legendát, már a feljegyzések, feldolgozások ideje, hogy voltaképpen meddig nyúlik vissza a rege-kör, teljesen bizonytalan. Az is lehet, hogy a rendező alapeszméje fogalmi nyelven nem közölhető, nem lehet egy, vagy akár több kerek mondatba foglalni és letenni a kerekasztalra. Közölhető viszont a képeken át, azokba van belegyökerezve, azokon át nyilvánul meg. Az emberi beszéd közegét megkerülve, lehet, hogy a film eszméje (rendező-elve, látomása stb.) a vásznon futó képtől egyenesen a néző retinájáig ér, alakok, mozgások, sztorik, zászlók és ködös hajnalok jeleivel közölve mondanivalóját.

De könnyen lehet az is, hogy a filmalkotó előtt egy stilizációs mód jelenik meg, amellyel, amelynek fokán ezt a lovag-ábrándot el lehet mesélni. Hogy valami nagyon magától értetődőt mondjak: bele lehetne képzelni a regét vagy rege-elemeket a középkori kódex-illusztrációkba, megnyitva előttünk az iniciálék piros-arany, piciny-óriás világát. Ez a lehetséges képzőművészeti ihletés szolgálhatná a kívülállás, a „távolság” vonzó erejét és a még vonzóbb esztétikai azonosulást, a legteljesebb illúziót. Nem is beszélve az állókép megelevenedésének ősi szenzációjáról, amely olyannyira rokon egy mesebeli feltámadás élményével.

A film azonban egyik lehetőséget sem választja. Sem az elsőt, sem a harmadikat, sem a századikat. Hanem?

 

 

Ami van

 

Ki kell végre mondanom – bármennyire vonakodva teszem is –, hogy az Excalibur mindenekelőtt a kosztümös kalandfilm lehetőségét választotta a kimeríthetetlen témakörből. Vonakodva mondom, mintegy leplezve csalódásomat, elvégre mindenki onnan merít kalandot, ahol talál, elvégre a jó kalandfilmnek híve vagyok, közszükségleti cikknek tartom. Sőt, akár azt is mondhatom, hogy szép ez a film a maga módján. Hatáselemei gazdagok, áradók, színesek, beváltak. Fáklyák az éjszakában, villogó páncélok, sziklavárak, bajvívások szabadban és teremben, szárazon és folyóvízben, csótárok, pompás ruhák (elhiszem: korhűek), s ami fontosabb: napfoltos erdei tisztások, nagy, hideg tavak, menhirek és dolmenek, ködök, lovak, vidékek (ezekből több is lehetne). Hajlandó vagyok belátni, hogy az sem könnyű: összefüggő, többé-kevésbé logikus történetet kerekíteni a legendakör beláthatatlan szövevényéből, ellentmondó kanyaraiból, felsorakoztatni a motívumokat: varázskard, varázsló, félistenkirály, házasságtörés, hűség, Grál, hit, halotti bárka. Már puszta jelenlétük maga a költészet. Hajlandó vagyok belátni: akár azt sem bánnám, ha a mi Árpád-házunk legendáriumából csinálnánk ilyen motívumsűrítő dalia-filmet für die reifere Jugend – nem ártana az nekünk.

Csak… csak csodálkozom egy kicsit. Hiányérzeteimet takargatva. Ezt és ennyit sikerült kiszedni, összegereblyézni a világ-legendából? A produkció egyébként küzd az ifjúsági jelleg ellen, szexszel és vérrel küzd természetesen. Nem biztos, hogy meggyőződéssel és sikeresen küzd, inkább csak ezt sem akarja kihagyni az eladhatóság feltételei közül. Szép, meztelen hölgy és páncélos lovag duettjét látva a közönség finoman feszeng; senki sem bírja elhárítani a gondolatot, hogy istenkém, milyen kényelmetlen lehet egy ilyen vaskollekcióval (-ban) szerelmeskedni. A rengeteg piros festék pedig nemcsak a lovagokból folyik, hanem – belátom – a téma természetéből. De hát ezek csak részletek, jobbak-rosszabbak. Az alapprobléma – mint minden mese-, legenda-, romantika-filmnél – a kétdimenziós történet és háromdimenziós megjelenítése között feszül. Félreértés ne essék, a két dimenzió ebben az esetben több, mint a három. A két dimenzió egyike ugyanis a legenda, a másika az örök emberi képzelet. Vegyük például a zárójelenetet. Megy a bárka a tengeren, viszi a halott Artus királyt. Évezred óta megy-megy az a bárka nyugat felé, bele a bukó napba, az emberiség fantáziájában. Jaj! De más ám az, ami a mi fejünkben megy-megy, vitorlázik a bukó napba, mint ami a filmvásznon megy és vitorlázik. Ez itt a vásznon valódi vitorla, valódi tengeri naplemente, garantáltan háromdimenziós hatású. Bármely utazási, tengeri filmnek becsületére válna. Csakhát amit odabent hordunk, az a naplemente – ugyebár – kép is meg nem is, van is, meg nincs is, a maga kényesen áttetsző halál-szimbólumi síkján mozdíthatatlanul. Nem mondom: nehéz lefotózni, de volt már példa ilyesmire a filmművészetben. Ez az Artus király-film, így, ahogy van, lehetne egy Walter Scott-regény feldolgozása is, vagy Dumas-é vagy akár báró Jósika Miklósé. Az emberiség-eposzból, a nagylegendából kis legendát csinál, a maradandóból némileg esetlegeset. Ami túlságosan nagy vállalkozásából létrejön, az jól megcsinált kaland-mese, az európai kelta-szerelemnek pedig várakozást keltő rész-anyaga. Keltsünk több keltát! És talán másféle keltát is.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/11 30-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6590