KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/november
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Lengyel filmhét
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Vicsorgó Arany Oroszlánok Velence
SZOVJET FILMEK FESZTIVÁLJA
• Veress József: Az egyensúly keresése Magánélet

• Spiró György: A befejezetlen dráma Nyikita Mihalkov filmjei a televízióban
• Báron György: A „speciális visszaesés” Könnyű testi sértés
• Koltai Tamás: Megérkezett a revizor? Délibábok országa
• Kovács István: Történelmi misztériumjáték Beszélgetés Kardos Ferenccel
• Fábri Zoltán: Emlékezés Nádasdy László (1929–1983)
• Nemes Nagy Ágnes: Lovag-ábránd Excalibur
• Fogarassy Miklós: Utazások egy katonai szükségállapot mélyére Az út
• Barna Imre: Az utolsó t... Az utolsó tangó Párizsban
• Gyárfás Endre: Bölénynyúzók A vadnyugat népköltészete és a westernfilm
LÁTTUK MÉG
• Székely András: Az idő urai
• Koltai Ágnes: Portrék korhű keretben
• Takács Ferenc: A francia hadnagy szeretője
• Kapecz Zsuzsa: Rita asszony menyasszony
• Deli Bálint Attila: Az álarcos lovas legendája
• Zoltán Katalin: Röpke éjszaka
• Greskovits Béla: Csillaghullás
VIDEÓ
• Mihály Éva: Képmagnózgatásaink... Kerekasztal-beszélgetés a videó kulturális felhasználásáról
KÖNYV
• Koltai Ágnes: Kis magyar lexikonográfia

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Portrék korhű keretben

Koltai Ágnes

 

Az akadémikus cím mögött Lakatos Iván két képzőművészeti rövidfilmje rejtezik, a Mednyánszky Lászlóról szóló Lapok egy csavargó naplójából és a Zichy Mihály életét és munkásságát bemutató Levelek Pétervárról. A portrék nem elég érzékletesek ahhoz, hogy „megfogják” a festészettel épp csak barátkozó nézőt, és nem elég korhűek (amennyiben a korhűségen nemcsak a múlt eseményeinek felsorolását értjük) ahhoz, hogy híven tükrözzék egy meghatározott időszakban a művészet és társadalom bonyolult, rejtett kapcsolatát.

A régi híradófelvételek az 1912-es „vérvörös csütörtök”-ről, vagy a harcba induló katonák legfeljebb a történelem viharos napjait idézhetik fel, de nem egy ember, egy érzékeny művész szorongását, feltámadó lelkiismeretét. A császár mégoly érdekes, a háborúra éhes politikusok cinizmusáról árulkodó, Népeimhez! címzett nyílt levelének felhasználása puszta illusztráció marad. „Mindent megfontoltam, mindent meggondoltam” – cseng ismerősen fülünknek; Ferenc József, a pompázatos millenáris ünnepség, a nyomorgó tömeg természetesen az asszociációk sorát indíthatja meg, ám amit látunk-hallunk, tankönyvbe illő igazságok.

De ide illett volna az is, hogy miként élte meg Mednyánszky, a „boldog békeidők” polgára a „minden egész eltörött” traumáját. (Egyébként a filmben sokat idézett naplójából bizonyára ki is olvasható.) Mednyánszky naplójában a világmegváltó, moralizáló gondolatok művészetfilozófiai és festészeti, színdinamikai fejtegetésekkel keverednek, így a Levelek egy csavargó naplójából arról is szólhatott volna, hogy az egyszerű, tiszta színeket kedvelő festő miért csak élete vége felé fedezte fel az árnyalatok, a színkeverés vizuális hatását, s miért nem bízott többé a naturalizmus és a realizmus erejében.

Szomorkásra, búsmagyarra sikeredtek a korhű keretbe vont portrék. Mednyánszky keblére ölelte a világot (de az érzéketlen volt szeretete iránt), Zichyt a féltékeny kortársak elüldözték a cári udvarból, a franciák nem értették meg zsenijét, s itthon sem lelt hazára, pedig a Lermontov és Petőfi verseit illusztráló festőnek igazán romantikus hévvel vert a szíve. Hogy nem értették meg a franciák? Fénykorában, a cár udvari festőjeként, Théophile Gautier elismerését is kivívta – „monstre de génie”-nek, szörnytehetségnek nevezte, s ebben még Berger, a párizsi világkiállítás igazgatója sem kételkedett, amikor politikai okokból nem engedte kiállítani képét. Szeretett hazáját sem a családi perpatvarok miatt hagyta el; nem jó szemmel nézték a cárnak tett szolgálatait, s hogy Bécsben, tanítója, Waldmüller városában sem talált megnyugvást, bizonyítja tán: az irodalom ihlette romantika akkor már csak a fagyos orosz télhez szokott lelkeket melengethette fel. Végül is ki volt Zichy Mihály? A pénz szavára hallgató ügyes mester, vagy valóban szörnytehetség? Ezzel a kérdéssel magunkra hagy Lakatos Iván filmje.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/11 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6595