KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/február
• Zalán Vince: „Éjlakó lelkeknek a fény” Örök mozi
• Csala Károly: Tóth János mozija Interjú két részben
• N. N.: Örök mozi Összeállítás Tóth János rövidfilmjeiből
• Koltai Tamás: Korunk hőse a játszótéren Talpra, Győző!
• Kovács András Bálint: Hátrányos helyzetben A pártfogolt
• Zsugán István: Krónika a Don-kanyarról Beszélgetés Sára Sándorral
• Molnár Gál Péter: A Kelekótya Angyal Jacques Tati utolsó halála
• N. N.: Jacques Tati filmjei
• Bikácsy Gergely: A pilóta felesége
• András László: Tánc és tragédia
• Rubanova Irina: Változatosságra törekedve Szovjet film, 1982
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Akit Bulldózernek hívtak
• Hollós László: Szerelem Montrealban
• Ardai Zoltán: Ez volt a jazz
• Zoltán Katalin: Bulldogok és cseresznyék
• Deli Bálint Attila: Szemben a világgal
• Harmat György: Egy zsaru bőréért
• Harmat György: A banda fogságában
• Csala Károly: Mise Macedóniában Csak harmadát láttuk
• Ardai Zoltán: A Kolónia
• Peredi Ágnes: Éjszakai lovasok
• Lajta Gábor: Kamaszkor
• Schubert Gusztáv: Üldözés a sztyeppén
• Deli Bálint Attila: A lator
VIDEÓ
• Pogány Csaba: Kazetták, készülékek, jogszabályok
• Lipovecz Iván: A videopiac, a videogyártás kérdőjelei az NSzK-ban
TELEVÍZÓ
• Bársony Éva: Tudósok a kettesen A közművelődési műsorokról
• Gambetti Giacomo: A kínai kaland Filmsorozat Marco Polóról
KÖNYV
• Hegedűs Zoltán: A hagyma és a liliom
KRÓNIKA
• N. N.: Francia filmhét
• N. N.: Bolykovszky Béla halálára

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Szovjet film, 1982

Változatosságra törekedve

Rubanova Irina

Moszkvai tudósítónk beszámolója

 

Napjainkban a Szovjetunió filmtermésének mennyisége nem bővül, és nem is csökken: továbbra is évi 130– 135 film között mozog. Amikor e sorokat írom, az 1982-re keltezett filmek közül még nem mindet forgalmazták. Meg kell jegyeznünk, hogy a film munkálatainak befejezése – amely általában a Központi Filmszínházban tartott premierrel zárul – és országos bemutatása közötti időszak a mi gyakorlatunkban sokszor meglehetősen hosszúra nyúlik. A tekintélyes, olykor igen nagy kópiaszám (előfordul 2000 is, általában pedig 500 és 1000 között) elkészítéséhez időre van szükség. Ebben a tudósításban csak azokról a filmekről esik szó, amelyeket már a közönségnek is bemutattak, amelyekre a szaksajtó és a tömegsajtó már reagált, és amelyeket e sorok írója valamilyen szempontból figyelemre méltónak tart.

 

 

A népszerű mozi 1982-ben

 

Hogyan jellemezhetjük legáltalánosabb vonásait tekintve az elmúlt évet? Mit mondhatunk az új évad kezdetéről? Különböznek-e a korábbiaktól? És ha igen, akkor miben? Történtek-e felfedezések? Voltak-e jelentős események? Nem is olyan könnyű teljes határozottsággal felelni ezekre a kérdésekre.

Az 1982-es év különbségeket is mutat az 1981-eshez képest, meg hasonlít is hozzá, folytatja is. Remekműveket ugyan nem láttunk, de néhány komoly, kétségtelen újdonságokkal szolgáló mű megjelent a filmvásznon. Vitatkoztak és vitatkoznak róluk, s fontosak mind a társadalom, mind a filmművészeti fejlődés szempontjából. Jelentkeztek-e új tehetségek? Káprázatos, különleges „berobbanások” nem voltak ugyan, de néhány fiatal filmes bizalomkeltő munkával jelentkezett, nevüket megjegyezték, érdekes műveket várhatunk tőlük a jövőben.

Azt mondanám, hogy 1982-ben az átlagos filmtermés felzárkózott ahhoz a gondolati színvonalhoz és a rendezési kultúrának ahhoz a szintjéhez, amelyet a vezető filmek képviselnek, azok, amelyek alapján soknemzetiségű filmművészetünk állapotát meg szokták ítélni. A program jellegű tervezésben érzékelhetően a változatosságra törekszenek. A változatosság különféle vonatkozásokban figyelhető meg: a legkülönfélébb életanyagot dolgozzák fel, főszereplőik alakjában társadalmi és történelmi szempontból roppant sokféle típust jelenítenek meg, különös figyelmet fordítanak a műfaji gazdagságra, valamint az alkotói stílusok különféleségére, vagyis az alkotói egyéniségekre. 1982-ben az összes filmes nemzedék számos híres rendezője mutatta be új műveit. Szergej Geraszimov az orosz történelem átalakítójának, I. Péternek ifjúkoráról szóló két nagy filmmel szerepelt (Péter ifjúsága és Dicső dolgok kezdetén), Julij Rajzman egy tőle, de egész filmművészetünktől is szokatlan filmmel, a Magánélettel keltette fel a közönség és a kritika érdeklődését; erről a filmről később még szólunk. Ők a szovjet rendezés nagy öregjei. Szergej Bondarcsuk (Vörös harangok), Revaz Csheidze (A föld fia), Georgij Danyelija (Hulltak a könnyek), Tatyjana Lioznova (Karnevál), Igor Talankin (Csillaghullás) a következő nemzedékhez tartoznak. Utánuk a 45–50 évesek: Gleb Panfilov (Valentyina), Elem Klimov (Búcsú), Ilja Averbah (Hang), Szergej Mikaeljan (Saját kérésére szerelmes), Viktor Turov (Emberek az ingoványon), Iraklij Kvirikadze (Az úszó) és ennek a nemzedéknek legfiatalabb tagja, Nyikita Mihalkov (Pereputty). És már érezhetjük a harmincévesek előretörését: köztük van Vagyim Abdrasitov (Megállt a vonat), Roman Balajan (Repülés álomban és ébren), Alekszandr Rehviasvili (Hazatérés), Vlagyimir Fokin (A kis Alekszandr). Az elsőfilmes Alekszandr Pankratov (A művész feleségének arcképe), Peeter Szimm (Ki mint vet...), Arkagyij Szirenko (Forrás) munkái reményekre jogosítanak. Alighanem csak Andrej Tarkovszkij és Otar Joszeliani neve hiányzik a plakátokról és műsorfüzetekből. Jelenleg külföldön dolgoznak: Tarkovszkij Olaszországban, Joszeliani pedig Franciaországban.

És az évad még egy jellemzője: különösen erőteljesen szerepeltek a köztársasági filmstúdiók. 1982-ben emlékeztünk meg a Szovjetunió megalakításának hatvanadik évfordulójáról, és akárcsak egy évtizeddel ezelőtt, az ötvenedik évforduló megünneplésekor, az egyes nemzetek filmművészete fokozott kezdeményező készséget tanúsított. A grúz, az ukrán, a belorusz, az észt filmek lényegesen gazdagítják a mai szovjet filmkörképet.

Foglalkozzunk egy keveset azzal a tendenciával, amely három-négy évvel ezelőtt kezdett megmutatkozni, amikor a mozilátogatottság csökkenésének veszélyét megelőzendő, a filmszakma vezetői a népszerű műfajokat helyezték előtérbe. Az erőltetett színpadiasság, a feszült cselekmény, a felfokozott érzelmesség, amint az várható is volt, megtette a magáét. A nézők tódultak a mozikba, hogy megnézzenek olyan filmeket, mint a Moszkva nem hisz a könnyeknek, a Katasztrófa égen-földön, A huszadik század kalózai. Ami Vlagyimir Menysov rendező és Valentyin Csernih forgatókönyvíró Moszkva nem hisz a könnyeknek című filmjét illeti, az alkotóit is némileg zavarba ejtő elsöprő hazai és külföldi sikere után (1981-es Oscar-díj) kísérletek történtek arra, hogy ne csak a film sikerének szociológiai jelenségét, hanem azt is vizsgálják, hogy milyen valós problémát jelenít meg. Ezek a kísérletek azonban nem vezettek gyümölcsöző eredményekre, a film pedig továbbra is úgy hoz bevételt, hogy jó melodráma, amelybe ügyesen illesztették bele a mai életforma valószerű képeit és a mindennapok mitológiájának elemeit. A sikerlista vezetőjének a Karnevál ígérkezik, lehetséges, hogy megosztja az első helyet a Magyarországon már ismert Teherán 43-mal.

Érdekes, hogy a Szovjetunióban a népszerű film óvakodik a műfaji tisztaságtól, amin tulajdonképpen az egész nyugati és amerikai tömegmozi alapszik. Rendszerint legalább két műfaji struktúrát ötvöz össze. Menysov és Csernih filmjében a melodrámát egy karriertörténet „élénkítette”; a Karneválban ugyanez a karriertörténet – igaz, hogy egészen másképpen értelmezve, egy zenés revü precíz mértani konstrukciójára épül; az Alekszandr Alov és Vlagyimir Naumov rendezte Teherán 43-ban a történelmileg hiteles, dokumentált tény magvából egy nagyszabású, kalandos-látványos kémtörténet bontakozik ki.

 

 

Miért állt meg a vonat?

 

...Szerencsétlenség történt. Egy személyvonat mozdonya összeütközött egy tehervagonnal. A mozdonyvezetőnek saját élete árán sikerült megakadályoznia a szerelvény kisiklását. A városkában, ahonnan az elhunyt származott, és amelyből a szerelvény elindult, a hőst megillető tisztelettel rendezett temetésen sokan kísérik utolsó útjára a vasutast. Csakhogy a kirendelt nyomozó, miután kiderítette a karambol okait és körülményeit, nem tudja hőstettnek tekinteni, hogy egy hajszálnyival a katasztrófa előtt sikerült megállítani a vonatot.

Vagyim Abdrasitov rendező és Alekszandr Mindadze forgatókönyvíró filmje, a Megállt a vonat rendkívüli érdeklődést váltott ki. Mindenfelé írnak róla (a Pravda G. Kapralov terjedelmes dicsérő cikkével támogatta a fiatal filmeseket). Élénk vita bontakozott ki a film körül. Ez az az eset, amikor a mű iránti érdeklődés mintegy áthatol a szereplőkön, a film szövetén, és új ismeretekkel gazdagodva, újból közvetlen érintkezésbe kerül azzal, ami a filmet is létrehozta: a valóságos konfliktussal. Olyan eset ez, ami sajnos már nem túl gyakran fordul elő nálunk az utóbbi évek filmjeivel kapcsolatban.

... A nyomozás eredményeként kiderül, hogy a mozdonyvezető halála és a majdnem bekövetkezett szörnyű katasztrófa nem szerencsétlen véletlen, hanem a szerelvényt összeállító és elindító csaknem összes személy – köztük maga az áldozat – gondatlanságának, hanyagságának, megrögzött szokásainak következménye. Ráadásul nem is a főhősnek ezek a szomorú felfedezései a figyelemreméltóak Abdrasitov és Mindadze filmjében. Amit a kihallgatások, szembesítések, személyes ellenőrzések révén a nyomozó megtud, azt a film szereplői már kezdettől fogva tudják. A közönség is jó néhányszor olvasott hasonló esetekről a sajtóban. Az a legelképesztőbb, hogy a film szereplői nem keresik az igazságot, nem törekszenek arra, hogy napfényre kerüljön. Egyesek udvariasan, finom célzásokkal, mások erőszakosabban, megint mások pedig már nyílt fenyegetésekkel igyekeznek kitessékelni a nyomozót a városból. Nem is az a lényeg, hogy nem valami könnyű a dolgok állásán változtatni, hanem az, hogy a nyomozás eredményei szertefoszlatják a szép hősi legendát. A nyomozó kijelentése – „Békeidőben nem szabad olyan helyzetnek előfordulnia, amely hőstettet és hősi áldozatot kívánna az emberektől” – a film igen fontos mozzanata.

A velencei fesztiválon kitüntetett Magánélet témája és főhőse is szokatlan (rendezte Julij Rajzman, forgatókönyvíró Anatolij Grebnyev). A film cselekménye: egy tisztségétől váratlanul megfosztott hivatalnok életének néhány napja. Abrikoszov volt igazgató – akit markánsan, határozott szociális vonásokkal alakít Mihail Uljanov – a vezető pozícióban töltött sok év alatt hozzászokott ahhoz a sajátos életformához, amely ritkán érintkezik az átlagemberek életével. Szolgálati helyzetétől (és a vele járó szolgálati gépkocsitól, szolgálati büfétől meg egyéb kiváltságoktól) megfosztva, magánemberként szinte tehetetlennek érzi magát. Nem képes elrendezni ügyeit, rendbe hozni családi életét, amelyet sokéves magas beosztása szintén erősen feldúlt. A lefokozott igazgató helyzetét Rajzman és Grebnyev filmje némileg hipotetikusan mutatja be, az a társadalomlélektani elemzés azonban, amelyet az alkotók erre a bizonyos típusra vonatkozóan végeznek, kétségkívül tanulságos. Nem minden irónia híján való, hogy a címben jelzett „magánélet” a dolog lényegét tekintve nem is magánjellegű. Itt, akárcsak a Megállt a vonat című filmben, elsősorban a társadalmi erkölcsről van szó.

Ugyanezt a témát – az emberek együttműködésének szellemi és gyakorlati formáit az általános gazdasági vagy állami tevékenység során – érdekes kiemelni a Ki mint vet című észt filmben. Ez a mű – amely egyébként egyáltalán nem hasonlít sem Abdrasitov, sem Rajzman filmjéhez – belső töltetét tekintve mutat amazokkal rokonságot.

A most bemutatkozó Peeter Szimm rendező és Karl Helemjae forgatókönyvíró filmje a háború utáni első tavaszon játszódik. Egy nemrégiben megalakított termelőszövetkezetbe egy komszomolista legénykét küldenek a városból azzal a megbízatással, hogy katonásan, határidőre vezesse le a vetési kampányt. A legényke becsülettel igyekszik, de a faluban úgy és akkor vetnek, ahogyan évszázadokon át megszokták. A kolhozelnök még akkor sem hajlandó a fagyos földbe elvetni a magvakat, amikor szabotázs vádja fenyegeti. A városban kiadott, elhamarkodott, voluntarista direktívák felboríthatják a földművelő munka évszázados rendjét, és semmivé tehetik eredményeit. Innen ered az a bölcs mondás, amit a cím is alapul vesz: „Ki mint vet, úgy arat”. Ez az észt film lakonikus elbeszélésmódjával, tartózkodó stílusával, hiteles, elmélyült színészi alakításaival, az alkotók mindenfajta felületes csillogástól való idegenkedését tanúsítja, és valami megfoghatatlan módon emlékeztet a faluról szóló korai magyar filmekre.

 

 

A rokonságról, a magánéletről és a rohanó időről

 

Pereputty című filmjével Nyikita Mihalkov meglepte nagyszámú tisztelőjét. Ő, a kritikusok és a közönség kedvence, aki főként urbánus volt, beletanult a stilizált filmezésbe, a rendkívül plasztikus választékosságba, abba a filmezésbe, amely mintha az orosz értelmiség történelmi sorsának tekercsét göngyölítené ki a múlt század közepétől (Oblomov néhány napja) századunk közepéig (Öt este). Még vad, enyhén zavaros első filmje is, a Barát az ellenség között, ellenség a barátok között, amely elsősorban a rendezői mesterség begyakorlására készült, ennek a sorsnak egyik láncszemét: az értelmiségnek a forradalomban való részvételét idézi föl.

A Viktor Merezsko forgatókönyve alapján készült Pereputty is bizonyos fokig az értelmiségről szól, de nem a régi, vérbeli értelmiségről, amelyre hagyományosan, mint Csehov mondotta, a „fennkölt gondolkodásmód” jellemző, hanem az új, épp most induló, első generációs értelmiségről. A Pereputty alaphelyzete nagyon közel áll ahhoz a szituációhoz, amelyet Vaszilij Suksin jól ismert, és újra meg újra feldolgozott. A film szereplői még alig szakadtak ki az ősi paraszti életből, még csak most ismerkednek a várossal, szokásaival, méreteivel, időtöltési lehetőségeivel. A városi civilizációt a filmben a gigantikus házcsoportok reprezentálják, meg a tömény, szűnni nem akaró zaj, amelyben beatzene és népdalok foszlányai keverednek az ipar, a közlekedés zajával és mindenféle más hangokkal. Ezek a zajok és ez a zene egy bizonyos, rendkívül gépies és teljesen lélektelen berendezkedés jeleiként szerepelnek. A számukra új terhek hatására Nyikita Mihalkov filmjében az emberek idegeskednek, bőgnek, ordítanak, veszekszenek. A Pereputty a rendező alkotói próbálkozásai között az első szatirikus komédia, élénk színekben megrajzolt alakokkal, éles elméjű megállapításokkal, bravúros rendezői fogásokkal találkozunk benne, ám Mihalkov legjobb műveit mégsem éri utol. Nem más, mint zaklatott, de érdektelen leírás.

Néhány éves szereplési szünet után új filmmel jelentkezett Gleb Panfilov, egyik legelmélyültebb, legérettebb és legkövetkezetesebb rendezőnk. Panfilov korábbi filmjeiben, a Kezdetben és a Szót kérekben a vidék határozott vonásokkal, temperamentumosan megrajzolt képét láttuk: a bágyadt hétköznapiasság és az őrült álmodozás, a maradiság és az ősi tisztaság összekapcsolódását. Különösen vonzotta Panfilovot a tehetséges emberek témája, az, hogyan sikerül a szürke hétköznapokból kiszakadniuk. E téma ideális megtestesítője Panfilov állandó színésznője, Inna Csurikova. A rendező és a színésznő új filmjében szintén a vidék, szintén egy született tehetség szerepel. A Valentyina az elhunyt szibériai drámaíró, Alekszandr Vampilov nagyszerű darabja, a Tavaly nyáron Csulimszkban nyomán készült, amelyben Panfilov csaknem mindegyik kedvelt témájával és gondolatával találkozhatunk. A kimért létezés – ma úgy, mint tegnap, holnap úgy, mint ma – stabilitást jelent, ugyanakkor viszont nyomasztó. Akárcsak Csehov drámáiban, itt is eseménynek számít, ha érkezik valaki, mindenki az újonnan jött emberre figyel, mert úgy érzik, mintha a nagyvilág levegőjét hozná magával. És itt is, akárcsak Csehovnál, az újonnan jött embert elnyeli a maradi környezet, s az egyhangúság szorításából már csak az italhoz próbál menekülni, vagy egy banális házasságtörésben keresi a kiutat. Csak a városka egyetlen teázójának fiatal pincérnője nem érzi terhesnek az egyhangúságot. Nem az unalmat, hanem az élet szilárd alapját látja benne. A teázó részeg vendégei, a rámenős udvarlók nem izgatják Valentyinát. Ő szüntelenül a csodára vár: egy csodálatos találkozásra, egy csodálatos szerelemre.

Panfilov megtartotta Vampilov darabjának szereplőit, kapcsolataikat, a darab indító hangvételét, de a cselekmény változatos-aktív légköre és a lélekrajzok finom csipkézete helyett meglehetősen kíméletlenül ábrázolta azokat a viszonyokat, amelyek képtelenek akár fejlődni, akár átalakulni, a reménykedés képessége pedig, amellyel Vampilovnál Valentyina fényt visz környezetének életébe, a fiatal Darja Mihajlova alakításában egy bágyadt, gyermeteg szerelem lelkesítője csupán.

Az évad újdonságai közül művészileg az egyik legkidolgozottabb alkotás egy grúz film volt, az Iraklij Kvirikadze rendezte Az úszó. Ezt a filmet olyan különleges anyagból mintázták, amelyről a Lityeraturnaja Gazeta recenzense találóan mondotta, hogy „hullámzó, mint a Fekete-tenger vize Batuminál”. Valóban Batumi közelében játszódik Kvirikadze filmje, amely a kis formákhoz eredendően ragaszkodó grúz mozi régi hagyományainak megfelelően három rövid történetből áll. Mindegyik azokhoz a félig valóságos, félig meseszerű történetekhez hasonlatos, amilyeneket egy régi keleti kávéház törzsvendégei szoktak elmondani. Ezekből a félig igaz, félig mesés történetekből egyszer csak összeállnak a nép történelmi emlékezetének a morzsái, amelyekben a derűs anekdota és a szomorú tény, a ravasz mosoly és az igazi pátosz ötvöződik. Az első történetben Durmishan Dumbadze, a legendás úszó-vitéz fogadásból hihetetlen tettet visz véghez: Batumitól átúszik Potiig, ami a La Manche-csatorna duplájának felel meg. A második történetben fia, Gyementyij, egy kerületi úszócsapat edzője, már túl az aktív sportolói életkoron, elhatározza, hogy megismétli apja teljesítményét. Csakhogy egy ünnepelt és igen féltékeny bajnok valahova egy levelet írt vele kapcsolatban, és így Gyementyij nem jut el a startig (ez a harmincas évek vége felé történt). Végül, Durmishan unokája, a kövér, kopasz és jóságos Anton, aki napjainkban turistákat és fürdőzőket szórakoztat, fel akarja eleveníteni nagy erejű nagyapja dicsőségét. Sikerül-e? Az úszó lenyűgöz könnyedségével, zeneiségével, magas fokú egyszerűségével, az ábrázolás pontosságával, s a fecsegésnek és a bölcsességnek, a misztifikálásnak és a filozófiának, a hiúságnak és az önkritikának azzal a merész és szabad összeötvözésével, amelyre csak a friss elme és a mesterségbeli alázat tesz képessé.

 

Vida János fordítása


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/02 32-35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6667