KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/február
• Zalán Vince: „Éjlakó lelkeknek a fény” Örök mozi
• Csala Károly: Tóth János mozija Interjú két részben
• N. N.: Örök mozi Összeállítás Tóth János rövidfilmjeiből
• Koltai Tamás: Korunk hőse a játszótéren Talpra, Győző!
• Kovács András Bálint: Hátrányos helyzetben A pártfogolt
• Zsugán István: Krónika a Don-kanyarról Beszélgetés Sára Sándorral
• Molnár Gál Péter: A Kelekótya Angyal Jacques Tati utolsó halála
• N. N.: Jacques Tati filmjei
• Bikácsy Gergely: A pilóta felesége
• András László: Tánc és tragédia
• Rubanova Irina: Változatosságra törekedve Szovjet film, 1982
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Akit Bulldózernek hívtak
• Hollós László: Szerelem Montrealban
• Ardai Zoltán: Ez volt a jazz
• Zoltán Katalin: Bulldogok és cseresznyék
• Deli Bálint Attila: Szemben a világgal
• Harmat György: Egy zsaru bőréért
• Harmat György: A banda fogságában
• Csala Károly: Mise Macedóniában Csak harmadát láttuk
• Ardai Zoltán: A Kolónia
• Peredi Ágnes: Éjszakai lovasok
• Lajta Gábor: Kamaszkor
• Schubert Gusztáv: Üldözés a sztyeppén
• Deli Bálint Attila: A lator
VIDEÓ
• Pogány Csaba: Kazetták, készülékek, jogszabályok
• Lipovecz Iván: A videopiac, a videogyártás kérdőjelei az NSzK-ban
TELEVÍZÓ
• Bársony Éva: Tudósok a kettesen A közművelődési műsorokról
• Gambetti Giacomo: A kínai kaland Filmsorozat Marco Polóról
KÖNYV
• Hegedűs Zoltán: A hagyma és a liliom
KRÓNIKA
• N. N.: Francia filmhét
• N. N.: Bolykovszky Béla halálára

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

A közművelődési műsorokról

Tudósok a kettesen

Bársony Éva

Beszélgetés Sylvester Andrással és Hanák Gáborral.

 

Lépjünk ki a nézőszámok bűvöletéből, ne dőljünk be a rétegműsor megjelölés gyanús felhangjainak. A televízió közművelődési főosztályának majd húszéves múltja a tekintély megszerzésének és megtartásának története. Arról van szó ugyanis, hogy bár adásaik egy részére a nézőknek valóban csak kis hányada kapcsol át, s hogy ez a hányad a közönségnek a világ iránt mélyebben érdeklődő, viszonylag szűk rétege, viszont ezek az adások igényességüknél és gondolati mozgékonyságuknál fogva éppen azokat hódították meg az évek során – ha úgy tetszik: a televíziónak –, akikben legerősebb volt a kétely, és ellenállás a „szem rágógumijának” lehetőségeit illetően. A közművelődési adások voltak az első bizonyítékai annak, hogy a gyermeki gügyögések korát a képernyőn felválthatja, és fel is kell váltania a tág látókörű, nyitott szemléletű felnőtt párbeszédnek, ha a televízió nem akar éppen a legtevékenyebb, legérdeklődőbb közönségrétegről lemondani. Ha emlékezetünk vetítőjében megkíséreljük visszapergetni a két évtized ilyen jellegű adásait, nyugodtan mondhatjuk: a főosztály műsoraiban a kor politikai, társadalmi, közgondolkodásbeli lenyomatát találjuk meg. Önmagukon túlmutatva tehát annak a szellemi közegnek a mozgását dokumentálják, amelyben létrejöttek.

A főosztály két vezetőjével folytatott beszélgetésben megkíséreljük ennek a valósághoz kapcsolódó érzékeny viszonynak néhány lényeges vonását áttekinteni.

Sylvester András a közművelődési főosztály vezetője. 1964-ben vette át az akkor ismeretterjesztő rovatként működő részleget. Ő hívta életre a televíziós ismeretterjesztésben iskolát teremtő Tudósklubot például. Keze alatt olyan műhely formálódott, amely állandó közönséget toborzott a gondolatok nyílt ütköztetését is vállaló műsoroknak.

Milyen koncepcióra épült jel ez a műhely?

– A gazdasági-társadalmi helyzetből következett. Ahogyan azt a közgazdászok megfogalmazták, a hatvanas évek jelentették a világ- és a magyar gazdaság aranykorát. A gazdasági fejlődés növekedését korlátlannak véltük, ez pedig nem kis részben összefüggött a tudományos eredmények hasznosításával. A korszakot a „gyorsuló idő” és a tudományos-technikai forradalom címszavaival jellemezhetjük. Az az optimista hit élt az emberekben, hogy a tudomány mindent megold, és a technikai fejlődés is ezt látszott igazolni. A derűlátó szemlélet a társadalomtudományokban is érvényre jutott: úgy tetszett, hogy a társadalmat lehet racionálisan irányítani. A műszaki tudományok előretörése határozta meg akkori műsoraink koncepcióját. Nem véletlen, hogy a Tudósklubot fizikus, Marx György vezette, és az adások témája a tudományos-technikai forradalom eredményei voltak. Akkoriban gyakran kaptunk is bírálatot amiatt, hogy műsoraink a műszaki-technikai tudományokkal foglalkoznak, és elhanyagoljuk a társadalomtudományokat.

Visszagondolva: ez így is volt. Bokor Péter Századunkja szépítette jóformán csak az egyenleget...

– A társadalomtudományok jelentősége a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején kezdett növekedni. A közgazdaságtan, a szociológia, a történettudomány kutatásai és új eredményei akkor kerültek a figyelem középpontjába. A műszaki tudományok után előretörtek a társadalomtudományok, és ez a körülmény alakította ki a közművelődési főosztály mai szerkezetét. Azt tehát, hogy műsoraink jelentős részét két osztály, a természettudományi és a társadalomtudományi osztály készíti.

Az elmúlt két évtized alatt gyökeresen megváltozott a televízió helye és szerepe az emberek életében. Miben változott az ismeretterjesztő műsorok iránti közönségigény?

– Ma különösen izgalmas az a kérdés, hogy mire jó a nézőnek a tudomány? Szüksége van-e rá? Tudja-e hasznosítani? Érdekében áll-e, hogy nézze a tudományos adásokat? A mai helyzetre az a jellemző, hogy a nézők többsége műsorainktól a mindennapi életben hasznosítható gyakorlati ismereteket vár. Mi sem bizonyítja jobban ennek az igénynek az uralkodó jellegét, mint az, hogy összes műsoraink közül a Jogi eseteknek van a legnagyobb közönsége. A nézők száma hónapról hónapra a krimikével vetekszik. Nagyobb sorozataink közül ebbe a körbe tartozik a Születésünk titkai is, amely Czeizel Endre megnyerő egyéniségén túl azért aratott olyan feltűnően nagy sikert, mert a családi élet gyakorlati kérdéseiből indult ki, s innen jutott el a tudományos alaposságú választásig. Jelenleg tehát az az elképzelésünk, hogy – erre az igényre válaszolva – műsoraink egy részét a praktikus ismeretterjesztés követelményei szerint alakítjuk, és ebbe vonjuk be a tudományt. A Kalendárium című állandó műsorunk például már ennek jegyében indult.

– A másik izgalmas kérdés megoldása már nehezebb. A jelenlegi gazdasági helyzet feszültségei a közfigyelmet a politikai kérdésekre terelték. Erőteljesen megnőtt az érdeklődés a magyar társadalom mai helyzetének reális problémái, társadalmi-szociális gondjai iránt. A feladvány az, hogy hogyan tudjuk ezt az érdeklődést a direkt politikai műsorokon túl kielégíteni. A lehetséges megoldások sorába kínálkozik az a módszer, hogy műsoraink témáját a nézőket is érdeklő gazdasági és politikai kérdésekhez kapcsoljuk. A műszaki és közgazdasági kérdéskörben ez volt az alapgondolata például annak az új hatrészes sorozatnak, amelyet Hajdú Jánossal készítettünk. Kiindulópontunk az a tény volt, hogy korunk egyik nagy horderejű kérdéséről, az úgynevezett energiagondról rengeteg információ jut az emberekhez – szétszórtan és részlegesen. Megkíséreltük a témát a lehető legalaposabban és átfogóbban bemutatni, a legtöbb tudományos erő bevonásával. A világgazdaság kérdéskörébe tartozó másik jelentős témáról is tervezünk sorozatot. Arról a struktúraváltásról, amelyet az elektronika, a számítástechnika, a kommunikáció, a hírközlés fejlődése hozott. S végül a harmadik kérdés, amelyben a világgazdaság és a tudomány fontos eseményei összefoghatok: a biológia eredményeinek alkalmazása az élet különböző területein.

– Ami a politika szféráját illeti: társadalomtudományi műsorainkban szeretnénk a történelem iránti megnövekedett érdeklődést többféle módon kielégíteni. Készül a Századunk, és elkészült Sára Sándor Krónika című sorozata. Megszólalnak benne mindazok, akik valamilyen formában személyes részesei voltak a 2. magyar hadsereg pusztulásának. Sára filmje azért is rendkívül nagy értékű dokumentum, mert ez a 24. óra, amikor még hitelesen rögzíteni lehet a jövő generációk számára az élménykört, amiről eddig hallgattunk. A világgazdaság alapvető történelmi-társadalmi, gazdasági folyamatait dolgozza fel az egyik legnagyobb vállalkozásunknak számító sorozat, amelynek első, tizenhat részes fejezete készen van az ókori Keletről. Erről ezúttal csak annyit, hogy Komoróczy Géza az eredeti helyszíneken járt a stábbal, a felvételek tetemes részét külföldön forgatták munkatársaink.

A közművelődési főosztályon korábban készültek szociografikus igényű dokumentumfilmek. Az utóbbi időben a műfaj a televízióban is vesztett pozíciójából. Hogyan látja a valóságfeltárás e formájának jövőjét?

– Most újra készült nálunk több dokumentumfilm. Az egyik – Szakály István munkája – szociografikus módszerrel vizsgálta hat részben a Pusztafalu nevű település helyzetét. A másik – B. Révész László rendezésében – ugyancsak egy faluról, Pogányról készült, s az 1972-ben ott forgatott film óta bekövetkezett változásokat vizsgálja. E filmektől függetlenül tény az, hogy a dokumentum a nagy tetőzés után hullámvölgybe került. Ez nemcsak a televízióban tapasztalható. A műfaj elakadt, s ennek egyik oka, hogy a dokumentumfilmeknek is köszönhetően elég sok mindent megismertünk már a magyar társadalomról, a társadalom problémáiról. Ezeket már csak ismételgetni lehet. De nem érdemes. Ma már csak az a vállalkozás állja meg a helyét, amely relatív módon új összefüggéseket mutat fel. Az óriási lecke előttünk is az, hogy ha a műfaj meg akar újulni, akkor ahhoz a politikai működési mechanizmusnak, a mainál mélyebb, átfogóbb analízisére van szükség.

És mi a helyzet a portréfilmekkel? Korábban valósággal szenzációszámba ment a magyar szellemi élet egy-egy kiemelkedő személyiségének bemutatása. Ebben nemcsak az izgalmas egyéniségeknek volt szerepe, hanem annak is, hogy a legjobb portrék egyben történelmi és kordokumentumok is voltak.

– Pár évvel ezelőtt valóban sikereket arattunk a portréfilmekkel, a kulturális és közélet olyan jelentős képviselőinek megszólaltatásával, mint például Illyés Gyula, Hauser Arnold, Lukács György, Ortutay Gyula, Keresztury Dezső, Vas István. Ennek a nagy nemzedéknek ifjúkori nagy élménye, amelyből életművük kiteljesedett – a Horthy-korszak és a felszabadulás. A portréfilmek főszereplői ebből a korélményből felmutatták már mindazt, ami portréfilmben felmutatható. A továbblépést az hozná meg, ha az utánuk következő nemzedék tagjait, a mai ötven-hatvan éveseket sikerülne megszólaltatni. Ennek a generációnak az alapélménye ugyanis már a későbbi korszak: a felszabadulás, az ötvenes évek, 1956, a konszolidáció és a jelen gondjai. A felszabadulás utáni évtizedeknek az egyéni sorsokban megfogalmazódó konfliktusai még távolról sincsenek feltárva. Az előfeltétel ugyanis az, hogy ez a nemzedék alapos önvizsgálatot tartson: vállalja a jót, és tudjon szembenézni mindazokkal a hibákkal, amelyeket az elmúlt harminc év alatt elkövetett. Ha ezt a szembenézést elmulasztjuk, akkor érdektelenné válik a portré. Illetve legfeljebb tudományos beszélgetés lesz.

A szembenézésre már megvolt az első példa. Az Újhelyi Szilárdról készített kétrészes portréfilmre gondolok, amelynek éppen ön volt a szerkesztőriportere.

– A helyzet jelenleg mégis az, hogy erős a hajlam ebben a nemzedékben az elzárkózásra és az önigazolásra. Ha azonban kikerüljük a drámai konfliktusokat, elveszti korábbi súlyát a portréműfaj. Az az összefüggés pedig már valóban messze túlmutat a mai munkánk határain: ha e szembenézés és az említett konfliktusok nyílt feltárása révén jobban megértjük az ötvenes éveket, akkor jobban tudnánk ma, hogy merre lépjünk tovább. És viszont: ha tudjuk, hogy a politikai reformok terén merre akarunk lépni, akkor jobban megértenénk az ötvenes éveket.

Konfliktusokról esett szó, hadd kérdezzem meg, voltak-e konfliktusok olyan műsorok felvállalása miatt, amelyekben nemcsak a hivatalosan elfogadott, tehát késznek és kiérleltnek nevezhető elképzelések és álláspontok kaptak nyilvánosságot?

– Vannak időnként, de ez az élethez tartozik. A véleményem egyébként erről az, hogy a cselekvési terünk, ha nem is mondható korlátlannak, nagyobb, mint amekkorát kihasználunk. Ha figyeljük a magyar szellemi élet áramlatait, akkor időnként többet lehet tenni annál, amit ma megteszünk. Ami a magam munkáját illeti, a lényeg az, hogy amiről az embernek az a meggyőződése, hogy politikailag hasznos, azt tegye meg. E tekintetben a politikai helyzet megítélését tartom fontosnak. Ezért nem szeretem, ha bátorságot emlegetnek ott, ahol nem bátorságra, hanem egyszerűen szólva alapos tájékozottságra van szükség. Durván fogalmazva: úgy látom, hogy a magyar értelmiség egy része sokat nyilatkozik, és keveset tájékozódik.

Milyennek ítéli meg a főosztály helyzetét? Gondolok például műsoraik elismerésére, s a megoldandó feladatokra, amiket lényegesnek tart.

Nem hiszem, hogy sok értelme azon meditálni, milyen mértékű az elismerés. Jóval lényegesebb a korrekt és őszinte műhelyszellem kialakítása, de ez belső ügy. Ami műsoraink hatását illeti: az elmúlt másfél évtized alatt arra törekedtünk, hogy a magyar értelmiségnek, mindenekelőtt a tudományos értelmiségnek azokat a tagjait, akik jelentőset alkottak, valamilyen formában bekapcsoljuk műsorainkba, szélesítve teljesítményük nyilvánosságát, s nem a henye nyilatkozatok tömegét. Fontosnak érzem, hogy sikerült megnyernünk a tudóstársadalom legjavát. Önkritikusan hozzá kell tennem, hogy a fiatalabb tudósgenerációval már távolról sincs ilyen jó kapcsolatunk, s nem szólva arról, hogy a fővároson kívüli más kutatási helyek a megérdemeltnél kisebb szerepet kaptak műsorainkban. Nagy gondunk, hogy a nézőkkel való párbeszéd nem zavartalan. A tudomány által létrehozott értéket nem mindig sikerül adásainkban a szélesebb nézőközönség számára is befogadhatóvá tenni. Pedig a televízióban az egyetlen lehetőség – a demokratikus párbeszéd.

Ítéltetett-e az utóbbi években műsor arra, hogy szakmai okokon kívül dobozban maradjon?

– Ha arra gondol, hogy politikai meggondolás állta-e útját valamelyik kész filmnek, akkor a válasz: igen. B. Révész László csövesekről készült filmjét én ítéltem úgy, hogy ne kerüljön abban a formájában képernyőre. Egy fiatalember mondja el az életét, aki a legkülönbözőbb köztörvényes bűntetteket követte el. Körülötte látjuk azokat a fiatal gyerekeket, akik az akkor még létező Beatrice együttes köré csoportosultak. A műsor jó szándékkal készült, arra akarta felhívni a társadalom figyelmét, hogy élnek itt köztünk fiatalok, akik szociális és egyéb okok miatt a periférián tengődnek. Segíteni kell tehát rajtuk. Meggyőződésem azonban, ha úgy mutatjuk be őket, hogy reprezentánsuk egy közönséges bűnöző, akkor éppen az ellenkező hatást éri el a film. A közönség azonosítani fogja a bűnözőkkel ezeket a fiatalokat. Ez megítélésem szerint káros. Különböző vitafórumokon már többször vetítettük a filmet, de nyilvánvaló, hogy a képernyő törvényei mások. Ha tévedtem, vállalom a tévedést.

Szeretjük emlegetni a televízióval kapcsolatban a személyesség varázsát. Pedig a televízió a személytelenség átka is egyben. A néző azt jegyzi meg, akit lát. A főosztályvezetőt nem látja, s nem is tudja, ki az, aki személyes tekintélyével szavatolja nem egy izgalmas műsor létrejöttét. Kérem, ez alkalommal mutatkozzon be.

– A Piarista gimnáziumban érettségiztem.  Magyar-filozófia szakos diplomám van. 1951-ben kizártak az egyetemről, 1954-ben tehettem le az utolsó államvizsgámat. Tizenegy évig voltam pedagógus általános iskolában, és erre nagyon büszke vagyok. Arról pedig már volt szó, hogy 1964-ben kerültem a tévéhez.

 

*

 

A társadalomtudományi osztály vezetője: Hanák Gábor. Magyar-történelem szakon diplomázott. A Századunk Bokor Péter vezette önálló stábjában kezdte és tanulta meg a televíziózást. 1978-tól vezeti az osztályt.

Mit jelentett a társadalomtudományi műsorokat tekintve az a bizonyos aranykor?

– Mindenekelőtt azt, hogy megindult a történelem újraértékelése. Elfogadottá vált, hogy a nemzeti múlt nem néhány évtized, hanem évszázadok máig érő sora. A televíziónak részévé lett a tudomány. Érdekes visszatekinteni, hogy a hatvanas években Bokor Péter műsora, a már akkor is sikeres Századunk kereste a maga útját. Eleinte az archív filmet, majd a krimit emelte át a képernyőre a történelemből, gondoljunk a bankgasse-i pénzrablás, vagy a frankhamisítás feldolgozására. Más műsorainkban pedig a történészek még sokszor kicsit fintorogva fogadták a tévé meghívását. A szellemi légkör változása hozta magával a szerzői igényt, hogy a Századunk is változzon. A második világháborúval foglalkozó részekben már a történelem lett a dramaturg. Ma a szakma is, a közönség is a legsikeresebbnek a Századunkat tartja.

Azokban az években a valóságfeltáró műsorok legfeltűnőbb vonása volt, hogy a közgondolkodásba bevitték a vitákat, az ellenérvek párharcának, a szókimondásnak a jogát.

– Akkoriban a közeli múlt elemzésének és a jelen szociografikus vizsgálatának olyan eredményeivel lépett a társadalomtudomány a nyilvánosság elé, amilyen eredmények korábban a tudományos műhelyek belső ügyeinek számítottak. 1977-ben indult például a Szemle, az a vitaműsor, amelyben kimondták mindazt, ami a társadalomban a változásokat előre jelezte. 1978-tól a Tudósklub is megindult. A haladó magyar tudóscsapat egy sor fontos elemzéssel és megállapítással támasztotta alá azt, hogy a társadalomban és a gazdaságban váltásnak kell bekövetkeznie. Hogy ma ennek a nézetnek bázisa van a közgondolkodásban, szerény és olykor hályogkovácsra jellemző szerepünk ebben annyi, hogy a tévé nyilvánossága elé vittük a gondolatokat.

Mi a társadalomtudományi műsorok lehetősége a jelen helyzetben?

– Az ma már nem okoz szellemi izgalmat, ha elismételjük mindazt, amiről naponta vezércikkek szólnak. A helyzetünk egyébként is a 80-as évek elejétől gyökeresen megváltozott. A direkt politikai műsorok elemzései felvállalták a magyar gazdaság új gondjainak elemzését. Jelen pillanatban a szocialista társadalmi viszonyok alapkérdéseinek elméleti elemzése és vizsgálata nélkül aligha lehet újat mondanunk. A helyzetünk viszont azért nehéz, mert ezekről a kérdésekről még az elméleti folyóiratokban is váratnak magukra az alapvetőnek tekinthető válaszok. Ami tehát a műsorkészítést illeti, egyáltalán nem a „falak” kérdése a jelenlegi helyzetre reagáló „mit és miről” problémája.

Műsorai nem mutatják olyan szerkesztőnek, aki azt mondja, „kérem, műveljük kertjeinket”. Akkor viszont merre és hogyan?

– A szívemnek igazán kedves történettudományhoz. Nyilvánvalónak tetszik, hogy ha új megállapításokat akarunk tenni, újra kell gondolnunk az elmúlt fél évszázad történetét. Különös tekintettel a 45 utáni korszak kutatásainak friss eredményeire. A hetvenes években a képernyőre behoztuk a jelenkor történészeit, azaz a szociológusokat és közgazdászokat. Ma a minden részvizsgálatot magában foglaló történelemtudomány segítségével kell levonni a következtetéseket az új tanulságokhoz.

Ennél azért közvetlenebb módon szóltak az újabb Gólyavári esték adásai is, a mai nézőkhöz. Ezeknek ön volt a szerkesztője.

– Jóformán partizánkodva találtuk ki, és hoztuk tető alá Kardos Ferenccel ezt az adásformát. Egy nagyobb lélegzetű sorozat négy-öt éves előzmény után jut el a megvalósulásig. Mi tehát kerestünk egy gyors megjelenési lehetőséget, ahol csak a közönség, a tábla és a tudós a „kellék”. Ha ennek sikere van – persze, kérdés, 2–3 százalékos nézettségű műsorra használhatom-e egyáltalán ezt a kifejezést –, akkor ez a siker nemcsak abban mérhető, hogy az a két-háromszázezer ember, aki nézi az adásokat valamikor a 2-esen, szereti, hanem hogy a tudósok is szeretik. Szeretik, mert egy ívben kifejthetik gondolatmenetüket, teljes egészében magukénak vállalhatják az adást, mert övék a teljes negyven perc. Nem mondja bele a magáét a szerkesztő, nem illusztrálja a maga ízlése szerint a rendező... Ne vonja le senki azt a következtetést, hogy a céltudatosan szerkesztett, látványos ismeretterjesztés ellen szólok – számtalan sorozatunk bizonyítja ennek ellenkezőjét – csak a kizárólagosnak kikiáltott műformák ellen vagyok.

Milyennek tartja műsoraik hatását?

– Azt említem, amin javítanunk kell. Úgy érzem, néha légüres térbe mondjuk az újat. Vitázunk, de nem mondjuk meg, hogy mivel. Szorongató dolog ez. Valamennyien azt tartjuk itt az osztályon, hogy nem ahhoz kell merészség, hogy az új gondolatoknak adjunk nyilvánosságot, és vitáknak fórumot. Ahhoz kell a nagyobb bátorság, hogy alkalmasabbá tegyük a nézőt a vitára.

Ha módot kapna rá, milyen gond megoldásához fogna azonnal hozzá?

– Generációváltást élünk át. Mi vagyunk az utolsó nemzedék, amely még megszólaltathatja ennek a századnak a tanúit, egy rendkívüli történelmi kor közvetlen résztvevőit. A portréműfaj az, amelyben dokumentálni tudnánk ezt a korszakot. Lejárt a kizárólagos műsorszempontúság kora, lelketlenség egyetlen adás szűk lehetőségeire szorítani a század tanúinak vallomását. Képtelenség, hogy ami ötven percbe nem fér bele, az a vágószobák szemétkosarába hull. Bokor Péter kivétel, az ő felvételei szerencsére raktárakat töltenek meg. Ennek a dokumentatív feladatú portrékészítésnek ma nincs intézményes formája. Pedig minden nappal saját történelmünk tanúi tűnnek el mellőlünk.

És melyik az a gond, amit megoldhatónak tart?

– Érdemes azon meditálni, menynyit ér egy műsor, ha társadalomtudományi. Számoljunk. Ha van a tévének hat közvetítőkocsija, azt megértettem mindig, hogy öt kocsi a miénknél nagyobb horderejű, fontosabb műsorok rendelkezésére áll. De hogy a három hónappal korábbi bejelentésre a hatodik kocsinak is sürgősebb és fontosabb akad, mint a hetekig tartó szervezéssel előkészített közművelődési műsor? Illetve éppen a Gólyavári estékről lévén szó, az egyetlen nap alatt felvett két-három adás? Ez a helyzet, finoman szólva – aránytévesztés...


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/02 58-61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6683