KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/január
KRÓNIKA
• N. N.: Alberto Cavalcanti, King Vidor, Elio Petri, Jacques Tati

• Zalán Vince: Színt vallani Új Balázs Béla-kötetek
• Balázs Béla: Filmkritikát! Balázs Béla filmkritikái – először magyarul
• Balázs Béla: Nanuk, az eszkimó Balázs Béla filmkritikái – először magyarul
• Balázs Béla: A kritika kritikája Balázs Béla filmkritikái – először magyarul
• Balázs Béla: Pénzért mindent Balázs Béla filmkritikái – először magyarul
• Balázs Béla: Polikuska Balázs Béla filmkritikái – először magyarul
• Balázs Béla: Levél Erdei belügyminiszter úrhoz a cenzúráról és egy szép magyar szóról Balázs Béla filmkritikái – először magyarul
• Koltai Tamás: Szakszeűen kisiklatott vonatok Viadukt
• Koltai Ágnes: Varázslók és emberek Tündér Lala
• Boros István: Elsőfilmesek, 1983 Erdőss Pál, Sólyom András, Szurdi Miklós, Vészi János
• Nemes Nagy Ágnes: Vadnyugat keleten A testőr
• András László: Ötezer éves történet A postás mindig kétszer csenget
• Molnár Gál Péter: Játék a bizonytalansággal Madarak
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Múlt és jelen Mannheim
• Zsugán István: Emberek a fevevőgép előtt Nyon

• Bikácsy Gergely: Bálnák és szalamandrák Vázlat Alain Tannerről
• N. N.: Alain Tanner filmjei
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: A gránátalma színe
• Kövesdi Rózsa: Várlak nálad vacsorára
• Simándi Júlia: A 34-es gyors
• Simándi Júlia: Az elnök elrablása
• Kapecz Zsuzsa: Nyugtalanság
• Farkas András: Kétes hírű menyasszony
• Schubert Gusztáv: Szökés a halál elől
• Schubert Gusztáv: Szerelmek, esőcseppek
• Varga András: Végállomás
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: A művész élete képekben Liszt Ferenc
• Szilágyi János: A Kockázat kockázata
• Csepeli György: Kant a televíziót nézi A tévéműsorok tetszéséről
KÖNYV
• Simándi Júlia: A hallgatag Asta

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Vázlat Alain Tannerről

Bálnák és szalamandrák

Bikácsy Gergely

 

Jónás, aki kétezerben lesz 25 éves című Tanner-film sok szomorú, szomorkás, fásult, dühös vagy unatkozó és tétova figurát vonultat fel. Ezek általában fiatalok. A film egyetlen igazán jókedvű szereplője hetven év körüli öregember. Nyugdíjas vasutas, nem él valami jól: egy ifjú áruházi pénztárosnő jön el hozzá időnként kisebb élelmiszercsomagokkal, ám főként, hogy jól kipanaszkodhassa magát. Charles, az öregember aztán jókedvre deríti. Ez a Charles nyilvánvaló utalás Tanner első filmjének (Charles élve vagy halva) főhősére: a két figurát egymással összetéveszthetően hasonló színészek játsszák. Mindez még nem volna mellbevágóan különös, más rendezők életművében is felfedezhető hasonló, komoly vagy játékos ön-citátum. Az már sokkal figyelemreméltóbb, hogy Tanner első filmjének hőse más svájci rendező, Patricia Moraz filmjében (Az indiánok még messze vannak) is megjelenik, s ott már-már élő legendaként emlegetik, akiről „tévéműsor, sőt film készült”.

A francia nyelvű svájci filmet Tanner teremtette meg.

A francia nyelvű svájci film a genfi televízió „Ötök csoportja” nevű alkotóműhelyében született meg, a hatvanas évek végén.

A két szándékosan élesen fogalmazott mondat természetesen csak együtt igaz: a genfi „ötök” közül csupán Soutter, Goretta és Tanner vált nemzetközileg ismertté, s közülük is, alig vitathatóan, Tanner a legérdekesebb, s igazán jelentős filmalkotó. Ma, a nyolcvanas évek elején a német nyelvű svájci filmgyártás hoz létre kiváló műveket, gondoljunk Imhoof A csónak megtelt című alkotására. Tanner utolsó filmje Angliában készült, mindenfajta svájci háttér és „vonatkozás” nélkül; a (lassan) filmtörténeti súlyú tényen mindez azonban már nem változtat: az új svájci filmnek megteremtője, legfontosabb alakja Alain Tanner.

 

 

Rendező a „világ közepén”

 

Tanner egyik filmjében egy Jurahegység menti kisváros éttermét hívják „a Világ Közepé”-nek: állítólag Európa földrajzi középpontján áll ez a község, s benne az étterem. Itt találkozik egy vendégmunkásnő, az olasz Adriana és a jómódú, politikusi karrier előtt álló mérnök. Az idegen pincérnő és a svájci mérnök szerelméből persze semmi sem lesz. Hideg ez a „világ közepe”: Tanner minden filmjének elvágyódnak innen a hősei. Legfeljebb a világ szegényei vágyakoznak (általában reménytelenül), hogy bejuthassanak ide, az itt élők – ha nem pénzemberek s nem bürokraták – Tanner műveiben rosszul érzik magukat.

Ő maga is rosszul érezte magát Svájcban.

Majdnem negyvenéves, amikor megrendezi első nagyjátékfilmjét. „Svájcban nem filmrendezőnek születik az ember” – nyilatkozta egyszer némi öniróniával. (1930-ban született Genfben, de chicagói, trieszti és magyar nagyszülők, szülők gyermekeként.) Dacolva az eleve elrendelt sorssal, már húszévesen létrehozta Svájc első filmklubját, majd – mint saját hősei később – külföldre, Londonba ment. Itt hosszú évekig Lindsay Anderson asszisztenseként dolgozott, épp a free cinema, az angol új hullám kibontakozása előtti időszakban. Feltehetőleg itt kötött ismeretséget John Berger -rel, későbbi társalkotójával, akinek G. című regénye majd zajos közönség- és kritikai sikert arat. Tanner 1958 és 60 között Párizsban tartózkodik. Ez a nouvelle vague nagy áttörésének az időszaka. A genfi fiatalember még rövidfilmhez sem jut,

pedig az angol „szakma” néhány kisfilmje révén legalább a nevét már megtanulta. Tanner úgy emlékszik ezekre az évekre, mint pályájának, életének fordulópontjára. A legkézenfekvőbb s leglogikusabb megoldás ugyanis az volt, hogy visszatér Londonba. Úgy látszik azonban, az ő életét sem a logika irányítja. „Mégsem lettem angol rendező, bár megtehettem volna” – mondja említett nyilatkozatában. Hazautazott Genfbe, hogy bebizonyíthassa: fantáziátlan világ nincs, nyugtalan, elégedetlen és rokonszenves emberekről még Svájcban is lehet filmet csinálni. Egyelőre a televízió genfi műhelyében lehet... Ennyi Alain Tanner „előélete”: 1969-ben elkészül a Charles élve vagy halva, 1971-ben pedig nemzetközi sikerrel vetítik A szalamandrát.

 

 

Szalamandrák a jégen

 

Mi más is lenne Tanner első filmjének főhőse, mint svájci óragyáros? Igaz, olyan óragyáros, akinek nagyapja híres anarchista volt, Kropotkin barátja. Olyan óragyáros, aki egyszer csak fogja magát, és „kivonul a társadalomból”. Ez az úr, Charles Dé első pillanatban roppant unalmas figura. Savanyú arc, bosszantóan fegyelmezett, fehéringes, kézelőgombos, szemüveges polgár.

A film is idegpróbálóan lassan indul: hosszadalmas tévériportot készítenek a gyárossal, s ő halkan, udvariasan csupa érdektelen dolgot mond. Aztán egyszer csak leveszi a szemüvegét. Sőt: összetöri a szemüvegét, s minden apropó nélkül arra a bizonyos anarchista nagypapára emlékezik, alig hajlandó másról beszélni. Az adás napján aztán nem bír otthon maradni, unalmas felesége és ostoba fia társaságában: egy kiskocsmában feszengi végig a tévériportot. Nem tér haza.

Akár megtörtént esetből (újsághírből) merítette Tanner filmjének témáját, akár nem – vagy az eset, vagy épp az efféle furcsa esetek hiánya valamiképp a szokottnál erősebben foglalkoztathatja Svájcban a gondolkodó elmét. Nyilván nem véletlen, hogy Max Frisch egyik novellájának majdnem pontosan ez a kiindulópontja. Tanner azonban tovább is folytatja a történetet, végigviszi hősét – amit Max Frisch nem tesz meg – a „kaland” szürkébe vesző útján.

Ebben az első filmben jól érezhető a rendező egyik legerősebb oldala: az irónia. Ennek a játékosságnak, iróniának, szabad „lebegésnek” a hiánya lesz a legfőbb oka, hogy más alkotásai halványabbra sikerülnek. „Szürke kaland”: ez a groteszk-ízű minősítés pontosan illik Charles úr tettére. Tanner egy pillanatig sem téved el a világmegváltó, vagy harsány lázadást hirdető tanmesék tájaira: csendes mosollyal követi Charles-t ebben az új életben. Hősünk egy szakállas reklámgrafikusnál húzódik meg. Sem a világ nem változott szégyenlős lázadása óta, sem ő maga. Egyszerűen csak jobban érzi magát a gyermetegül buta grafikus rendetlen műtermében, mint otthon. Csatlakozik hozzájuk a gyáros már régóta önállóan élő, „balos” egyetemista lánya. Afféle szelíd kommuna-életet élnek. „Realista vagyok: hiszek a lehetetlenben” – ismételgeti a naiv grafikus Charles úr lányának jelmondatát. De még ennél is fontosabb a nevetés: talán ez hiányzott eddig Charles életében. Egyébként ő csöppet sem hisz már a lehetetlenben. S bár felesége bolondnak nyilváníttatja, nem bolond. Csak beletörődő: józanul tűri, hogy nyomára bukkanjanak, hogy szirénázó mentőautóval szanatóriumba szállítsák.

Tanner nem tragédiát beszél el. S ha azt, akkor svájci-léptékű tragédiát, melynek szürke színei persze akár fájdalmasabban sajoghatnak, mint a vérző sebek. Az elsőfilmes rendező mértéktartással szövi a történetet, pontosan eltalálja és hibátlan érzékkel „tartja” a távolságot önmaga és hőse között. Tételes történet helyett egy rokonszenves különc históriáját mondja el, aki közel tud kerülni a nézőhöz, s akit végül már, nem is tartunk különcnek. (Charles-t a francia film egyik zseniális színészének, Michel Simonnak a fia játssza. E sorok írásakor érkezett a hír haláláról. Tanner első filmjében – épp François Simon játékának segítségével – a védekezés esélyeiről tudott elmondani valamit: arról, hogy talán mosollyal is lehet védekezni a külvilág ellen.) Ma is, a tíz évvel ezelőtti vetítéskor is Charles úr – François Simon – tétova mosolya fontosabb volt a számomra, mint Saint-Just beszédeinek gyűjteménye, melyet a film végén, a mentőautóban olvasgat, útban az idegszanatóriumba.

„Ha egy forgatókönyv tökéletes, számomra halott. Nincs is kedvem leforgatni” – mondja valahol Tanner. Második filmjének, A szalamandrának a forgatókönyve talán nem tökéletes, de bámulatosán nyitott, bámulatosán eleven. Még annyi „ziccer” sincs benne, mint a Charles-ban, cselekménye, ha úgy tetszik, morzsákra hull, és csak morzsaként csipegethető, de mégis érdekes, izgalmas, lebilincselő. Hogyan kell egy cselekménytelen történetet már a lehetőségeiben izgalmassá tenni, talán ehhez volt szükség John Berger írói közreműködésére.

Egy fiatal író, újságíró-barátjával együtt, nyomába ered egy rendőri hírnek: gyilkossági kísérlet miatt egy svájci polgár feljelentette húszéves unokahúgát, aki szerint baleset történt, s a nagybácsi fegyvertisztogatás közben véletlenül sebesült meg.

Ennyi A szalamandra alapötlete, s innen az izgalmas nyomozást, esetleg krimi-ötleteket ígérő film majdhogynem cselekménytelen. Inkább azt kísérjük nyomon, hogy egy-egy eseményt, élethelyzetet mennyire más, ellentétes módon lehet megközelíteni, netán „felderíteni”. Pierre, a Brazíliából visszatért újságíró magnóval, jegyzettömbbel járja sorra a lány, Rosamonde egykori szállásadóit, a nagybácsit, s végül a lányt faggatja ki. Barátja kezdő író. Megszállottan tiszteli a fikciót, az írói képzelet jogát. Bezárkózik a fehér papír mellé. Szinte rémülten kiált föl, amikor barátja beszámolna a lánnyal folytatott beszélgetéséről: „Egy szót se! Az csak zavarna. Találkozni se akarok vele. Senkivel, akiről írok...” Mondanunk sem kell, hogy csakhamar mégis találkozik vele.

Az egész film a fikció és a dokumentum konfliktusokkal terhes együttélésének lehetőségeit firtatja. Tanner nem cáfolja a képzelet szentségében hívő írót, s a tényeket tisztelő újságírót sem.” A szalamandra mindhárom hőse én vagyok!” – jelentette ki. Termékeny skizofrénia ez, a rendező egyformán hisz az író fantáziájában s a riporter tényfeltáró munkájában. De úgy is fogalmazhatunk: egyikben sem hisz igazán, a valóságot nagyon nehezen megközelíthetőnek tartja.

„Regényemben Héliodore-nak hívnak, és öt szeretőd van” – közli a film hősnőjével egyik féltett műhelytitkát az író. Rosamonde meg-bocsátóan rámosolyog, s kinéz a fehér házak közt futó genfi villamos ablakán. De az újságíró sem jár jobban: kilométernyi magnószalaggal sem jut közelebb a lány életéhez. A riporteri mikrofon sem csalhatatlan. Annyit ér csupán, mint egy hivatalos beszélgetés a feljelentő nagybácsival. „Akarja látni a golyónyomot, uram?” – s a katonaviselt kispolgár már gombolná is ki az ingét.

„Olyanok vagytok így együtt, mint Stan és Pan” – mondja egyszer a lány újdonsült barátainak. A valóságfeltáró kettős valóban rokonszenvesen mulatságos. S mintha a film lényege bujkálna ebben a vidám tényben. Hagyományos dramaturgia helyett a humor ritka adománya tartja össze köznapi és mégis kiszámíthatatlan fordulatait. A mese szabadon csatangol, meg-megáll, aztán jókedvűen ugrik egy nagyot. Pedig a derűs mosoly, meg a két fiú infantilis röhögései ellenére Rosamonde sorsa egyáltalán nem szívderítő. Tudják ezt ők is: Stan és Pan. A film egyik utolsó jelenetében vasárnap reggel látjuk őket, reggeliznek. A rádióban áment zeng egy kenetteljes hang, az újság emészthetetlenül bárgyú. „Párizsba megyek” – dobja le a lapot egyikük. „Ott is elviselhetetlenül ostobák az emberek” – így a másik. „Az már az ő dolguk. Én legalább nem otthon leszek.”

„A Szalamandrát a nouvelle vague archaikus illata lengi be” – írta annakidején okos paradoxonnal egyik francia kritikusa. Tanner első két filmje valóban a korai francia új hullám nyomában halad, Godard legelső rövidfilmjeinek vagy Rozier Adieu Pliilippine-jének közeli rokona, a kezdeti Olmi-filmeknek meg a hatvanas évek cseh törekvéseinek a hangulatát idézi vissza.

A szalamandra bizonyos népi hiedelmek szerint a tűzben sem pusztul el. Tanner filmje (sőt, a legtöbb filmje) télen játszódik, mintha csak azt kérdezné, hogy ez a különös állatfajta kibírja-e a hosszú telet is.

 

 

Trágya és cseresznye

 

„Le temps des cerises” – A cseresznyeérés ideje a Párizsi Kommün idején kedvelt és sokat énekelt „sanzon” volt, mely bármilyen könnyed tavaszi dalocska csupán, kommünár-újságíró szerzője és sokféle nosztalgiák okán Franciaországban ma is az illúziókkal teli forradalmi hitek kedvesen idejét múlt, soha meg nem unható dala.

Egyaránt felhangzik giccses könnyűzenei s politikusan távlatos rádió vagy tévéműsorokban. S felhangzik Tanner Jónás, aki kétezerben lesz 25 éves című filmjében is. Nyersfordításban: „Cseresznyevirágzás idején, ha énekeljük e dalt, a vidám pacsirták, a csúfolódó rigók mind dalra fakadnak. Bolondul megszédülnek a lányok, s a szerelmeseknek nap gyúl a szívében. De hamar elmúlik a cseresznyevirágzás, mikor egymás kezét fogva cseresznyéből csináltunk fülbevalót. A szerelem cseresznyéi voltak, s álmodva néztük, mint hullnak vércseppekként a fűbe. Mikor eljön a cseresznyevirágzás, kerüljétek a lányokat, ha féltek a sebektől. Én, aki vágytam a szerelmi kínra, soha nem feledem a cseresznyeérést, azt a tavaszt, mikor a szívem sebet őrzött, sebet, mi soha nem múlik el.”

Május a cseresznyevirágzás, s május a kommünt letörő reakció véres hetének ideje is. Kevés szöveg fejezhetné ki pontosabban, hívebben a forradalmak meghiúsulásával, a visszavonulások, a hitvesztések, a hátrálások mindennapjairól töprengő Tanner-film, a Jónás alaphangulatát, mint ez a dalszöveg. Úgy is mondhatnánk, Tanner tehetségéhez, igazi színeihez-ízeihez az efféle fogódzók kínálkoznak leginkább. Apró rendőri hír, „kis színes” A szalamandra kiindulópontja (vagy a Charles-é), s e nosztalgikusán szomorkás, múlt századból ittmaradt dal A szalamandra óta legérdekesebb, leggazdagabb filmjének refrénje (akár belső refrénjének is mondhatjuk).

A szalamandra utáni két filmje a kudarcról, a kitörés, a változtatás lehetetlenségéről szól. A Visszatérés Afrikából hősei nem hogy visszatérni, de még elindulni sem tudnak Afrikába, a film végéig ugyanabban a polgári lakásban ücsörögnek. A Világ közepe „jólszituált” férfihőse végül lemond pincérnő-szerelméről, s mégis „Svájcot” választja. Tanner mindezt komolyabban, kevesebb humorral ábrázolta, mint előző két munkájában.

Humorát, hangját, saját világát a Jónással találta meg újból.

A Jónás lazán összefüggő epizódokból áll, s az epizódok kötőanyaga az a fajta harsány vagy halk, de mindenképpen rezignált humor, amely a rendező első filmjét már értékessé tette, az a mosoly, mely a világból elmenekülő Charles arcán jelent meg. A Jónás hősei harminc év körüliek, s ezt a mosolyt még csak most tanulják. A film első kockáin ez a hat-nyolc ember még nem ismeri egymást: a végén mind együtt van, de nem sokáig. Tanner szemüvegén át vesztesek ők, 68-as illúziók becsapottjai, jogos vágyak kisemmizettjei és nevetséges bohóchiedelmek balekjai egyszerre. A film végig e kettősség fénytörésében villog, s Tanner bravúrosan ábrázolja valóságos áldozatoknak és egyszersmind hebehurgya paprikajancsiknak a hőseit.

„A szar királya vagyok én!” kiáltja patetikusan a béresnek beállt munkanélküli nyomdász a tanyára tévedő újságírónak trágyarakodás közben. Végül a film minden szereplője erre a tanyára téved, ahol lassacskán egy mini Fourier-telep vagy Morus Tamás-kommuna alakul ki, ahol a melegházban gyerekeket nevel és tanít az alkalmi béres, ahol Kálvin székrekedése és Rousseau nézetei egyaránt vitatéma, ahol a bálnák titkos nyelvezetéről esik szó, s a parasztembert megvédik a csaló városi tisztviselő praktikáitól, de ahol a végén a házigazda felesége oszlatja fel a gyülekezetet, lévén, hogy senki nem dolgozik.

Tanner – mondanunk sem kell – rokonszenvvel tekint az efféle utópiákra, kedvvel énekli hőseivel együtt a „Cseresznyeérés”-t, de zavart mosollyal ad igazat a parasztgazda feleségének is, aki merő ostobaságnak nevezi a hóbortos gyülekezet handabandázását. Egyik legemlékezetesebb szerep – kulcsfigurának is mondhatjuk – a fiatal tanáré. (A szalamandra egyik főszereplője játssza, mint ahogy a másik, Jean-Luc Bideau is benne van a filmben.) Ez a történelemtanár, diákjainak ámulatára hurkákat szeletel föl az órán, majd kötőtűvel szúrja át őket, így érzékeltetve a forradalmak s a társadalmi változások időkizökkentő jellegét. Máskor szerelmét, egy pénztárosnőt ülteti a tanári asztalra, válaszoljon ő a közgazdasági kérdésekre. Hol lenne végül is e tanárnak a helye máshol, mintsem a tanya vitaklubjában. „Azon csodálkoznék, ha nem rúgtak volna még ki” – mondja mosolyogva a pénztároslány.

A Saint-Just forradalmi utópiáit valóságnak vélő tanár a film vége felé inkább figyel már a jelenre, mint a múlt számára példaadó váteszeire s a „daloló holnapokra”. A jelen válik fontossá, a nyugdíjas Charles – aki még magányosabban, szegényen is valamiképp szabadabb, boldogabb, mint a jövőre bandzsító túlkoros 68-asok – a pénztároslányt fenyegető börtön, a mindennapi gondok. A „daloló holnapok” vágyképe lassan széttöredezik, de Tanner mosolyogva szemléli ezt a folyamatot. A Jónás legnagyobb érdeme, hogy szívet melengető értéknek fogadja el a nosztalgiát, de egy pillanatig sem nosztalgikus film. Az érzelmeket, a szellem röptét oly svájci módon bénító kálvini hagyományt nem kevés utálattal szemléli, de a filmben néhányszor megjelenő híres genfi Rousseau-szobor sem kínálhat igazi jövőt. Az utópiák lázas mestere felemelt tollal tekint a nézőre, de fejét belepi a galambürülék...

 

 

Thermidor után

 

A francia forradalmi időszámítás thermidort követő hónapját nevezték messidornak. Nyilvánvaló hát Tanner 1979-es Messidorjának a jelképes címadása. A thermidori reakció, a forradalmi lehetőségek bukása utáni időszakról készít újra filmet, ezúttal komorabb, vigasztalanabb, keserűbb alkotást. Nem énekelnek itt semmit, legkevésbé sem a „Cseresznyeérés”-t, nem nevetnek itt semmin, a mosoly is ritka ebben a nyáron játszódó, mégis hideg filmben.

Egy áruházi eladólány s egy egyetemista lány találkozik francia Svájc egyik autósztrádáján, mindketten stoppal kívánnak elutazni valahova. Mindegy, hova, sehova: hogy ne legyenek „otthon”, mint A szalamandra máshova vágyó fiatal írója mondta. A kaland lehetőségei roppant szűkek: a világ olyan ellenséges, hogy az utópiáknak még a játékos kísérlete is lehetetlen. A Jónás áruházi pénztároslánya, bár börtön fenyegette talán képzeletben talán a valóságban – mókás dalra fakadt, ha autóstoppal utazott. Ez a Jónás-beli lány keserű pillanataiban is életkedvet sugárzott, s életkedvet lobbantott a férfiakban. A Messidor autóstoppos lányait brutálisan meg akarják ugyan erőszakolni, de túlzás volna azt mondani, hogy akár filmbeli partnereikben, akár a nézőben életkedvet gyújtanának. Tanner formanyelve ebben a filmjében erősen eltér eddigi műveinek nyelvétől, legszembeötlőbben a Jónásétól. Míg az lazán kapcsolódó epizódokból, rövid, keményen vagy groteszk módon, legtöbbször váratlanul elvágott képekből („rövid snittekből”) állt, a Messidor lényege az egyszálú lineáris történet, a rideg időrendi cselekménybonyolítás, és következetesen, már-már dogmatikusan a hosszú beállításokhoz ragaszkodó elbeszélésmód, képi világ. A Jónásra, emberléptékű beállítások (közeli, félközeli) volt a jellemző, a Messidorra, a nagy totálok, a természet közönyét sugárzó képek, melyben a menekülő hősök elvesznek, porszemmé zsugorodnak.

Tanner keményen kézben tartja a filmet, egy pillanatra sem zökken ki választott stílusából, s mindvégig erős feszültséget is tud teremteni: a céltalan autózások, a cselekmény-telén és néma percek, a látszólagos unalom robbanásveszélyesen halmozódnak. A robbanás be is következik: a semmibe futó kaland azzal zárul, hogy az egyik lány agyonlő egy ellenszenves svájci polgárt. A szalamandra Rosamonde-ja is le akarta puffantani viszolyogtató nagybátyját, a Jónás pénztároslánya is „bűncselekményt” követett el, s minden eddigi Tanner-film hősei utálták Svájcot. Mégis, az oly szembeszökő rokon vonások ellenére, mely a Messidor szereplőit az előző filmek hőseihez köti, ez a film alig hasonlít a korábbiakhoz. Humortalan alkotás. S ráadásul, mintha John Berger írói közreműködésének hiányát is érezhetően sínylené. Ilyen „hagyományos”, kiszámítható dramaturgiával Tanner talán még soha nem készített filmet. Hiába a magas szintű képi nyelv, ha egyszer minden fordulat kiszámítható, s kedvetlenül tapasztaljuk, hogy nem az élet, hanem a rendezői elterveltség mozgatja a szereplőket.

„Clio és Thalia Messidor” – így mutatkozik be a két lány, ha a nevüket kérdik. Messidor, legyen bár nyári hónap, bizonyára rideg évszak a történelemben. Clio, a Történelem múzsája – semmi kétség – humortalan és könyörtelen személy. Annál jogosabban hiányolhatjuk Thalia indulatait (nevetését is) ebből a filmből. A Jónás legöncélúbbnak látszó vicce többet mondott a hetvenes évek kiábrándult mindennapjairól, mint a kiábrándulásnak ez a – szakmailag tökéletes – szenvtelen illusztrációja.

 

 

Tanner fényévei

 

A genfi rendező legutóbbi filmjével térben és időben is messzire távolodik Svájctól. Angol produkcióban forgatott műve, a Fényévek távolában ráadásul regény-adaptáció: ez is először fordul elő pályáján. Az 1981-es cannes-i fesztiválon a zsűri különdíját nyerte.

A film kihalt, kopár tájon játszódik, valahol Írországban. Két hőse, egy Yoshka Poliakoff nevű öreg benzinkutas, s egy hozzá csapódó huszonöt éves fiú. A fő színhely egy autóroncstelep, a különös, titkokat és talán félelmetes tudást őrző öregember itt veszi gondjába a fiút, s beszél neki még különösebb terveiről. A fiút egyébként Jónásnak hívják, s egy dialógusból könnyen kiszámíthatjuk, hogy éppen 2000-ben vagyunk.

Tanner víziója a második ezredfordulóról nem túl biztató. Sivár, vigasztalan ez a közeljövő, a huszonöt éves Jónás jelene. Természetesen megint csak a távoli jövő, a lehetetlen kalandok megkísérlése tartogathat valami emberhez méltó boldogságot: az öreg szárnyakat készít, valamifajta repülő masinát, azzal vág neki a Tejút messzeségének, s tanítása értelmében onnan is kapcsolatban marad Jónással, aki egykor majd követni fogja. A fiatalembert az öreg kísérletének riasztó kudarca sem kergeti kétségbeesésbe: Yoshka halála után talán végre felnőtten, otthont és célt találva telepszik meg a roncstelep melletti kis épületben.

Ily módon először lel otthont egy Tanner-hős. De ez az otthon jellemző módon a jövőben van, és még csak nem is 2000-ben, hanem sokkal távolabb, amikor majd Jónás maga is kísérletet tehet a Tejút elérésére. Tanner a forradalmi fűtöttségű jövőképtől, Rousseau-t és 1968-at bár ironikusan szemlélő, mégis példaként tekintett utópiájától jut el valami „kozmikusabb”, panteisztikus fogantatású utópiáig, mely furcsa módon közelebb áll a józan észhez s a valóság törvényeihez, mint ama másik.

Tanner eddigi pályája nem kevés tanulsággal szolgál. Legnagyobb értéke az a villódzó, fényt és árnyat szeszélyesen váltó, humorban és keserűségben fürdő szemlélet, mely egyaránt áthatja halványabb és kitűnő alkotásait is. Szkeptikusan hisz az utópiákban, s az a rokonszenves benne, hogy marginális hőseinek bolondériáival úgy azonosul, hogy azért kétségeit egy pillanatig sem titkolja. Jerikó falai szilárdan állnak, de a trombiták, szerencsére, nem hallgatnak el. Az sem baj, ha nekikeseredve fújják.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/01 34-38. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6704