KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/április
POSTA
• Lalík Sándor: Talpra Győző! Olvasói levél
• Molnár Klára: Talpra Győző! Olvasói levél
• A szerkesztőség : Hibaigazítás
FESZTIVÁL
• Hermann István: Nemzeti erkölcstörténet Válaszok és kérdőjelek
FILMSZEMLE
• N. N.: A XV. Magyar Játékfilmszemle díjai
• Hankiss Elemér: Sötét tükör? Jegyzetek a mai magyar filmek társadalomképéről

• Bikácsy Gergely: Póker és guillotine Hatásvadászok
• Szilágyi Ákos: A parasztpolgár Ne sápadj!
• Létay Vera: Szókereskedők Elveszett illúziók
• Gambetti Giacomo: És a hajó megy Fellini beszél új filmjéről
• Báron György: Repülés Kis kiruccanások
• Barna Imre: Hölgyek, opera, ópium, erő Ária egy atlétáért
• Bacsó Péter: Csupa nagybetűvel Szász Péter halálára
• N. N.: Szász Péter (1927–1983) filmjei
LÁTTUK MÉG
• Gáti Péter: Bombanő
• Jakubovits Anna: Minden fordítva
• Kulcsár Mária: Husszein vére
• Jakubovits Anna: Morfium
• Simándi Júlia: Elefánt-sztori
• Greskovits Béla: Fokhagyma és ananász
• Jakubovits Anna: Talpig olajban
• Gáti Péter: Gary Cooper, ki vagy a mennyekben
• Greskovits Béla: A hét merész kaszkadőr
• Ardai Zoltán: A vadászat
TELEVÍZÓ
• Hajdú János: A planetáris kommunikáció
• Reményi József Tamás: A Himnusz tetszési indexe A februári tévéműsorokról
• Szilágyi János: Mindennapi szignálunk Beszélgetés Ipper Pállal, Matúz Józsefnéval és Elek Jánossal a TV-Híradóról
VITA
• Bernáth László: Televízió, magánvallás nélkül
• Csepeli György: Egy csodalény evilágisága
KÖNYV
• Lajta Gábor: Esztétizálás nélkül Beszélgetések a dokumentumfilmről
KRÓNIKA
• Pánczél György: Bodrossy Félix (1920–1983)

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fellini beszél új filmjéről

És a hajó megy

Gambetti Giacomo

 

Fellini minden filmje esemény, új filmje, az És a hajó megy pedig különösen az. Háttere: a tenger. Színhelye: a kultúra klasszikus jelképe, egy hajó, melyen különböző emberpéldányok utaznak, egy levitézlő, elfáradt vezető osztály képviselői. Alapérzése: a rítus, a szertartás elsiratása. Céltáblája: korunk pontatlan, dramatizáló, látványos, misztifikált információdömpingje, mely a valóság érzéstelenítésére és száműzésére szolgál. A film halállal kezdődik (luxus halottaskocsi viszi a Díva földi maradványait a hajóra) és halállal fejeződik be (a hajó elsüllyed a német ágyútűzben az első világháború idején). Az információról, a halálról, a háborúról, a rítusról és a tengerről – filmje szereplőiről – kérdezzük Federico Fellinit.

 

– Mi a film központi témája?

– Ha nagyképű lennék, azt mondanám: a valósághoz fűződő kapcsolat nehézsége, vagy inkább az ahhoz fűződőé, amit valóságnak hiszünk. Azt mondanám: kísérlet arra, hogy megmagyarázzam, miért élünk ma olyan hideg, üveges, réveteg közönyben, melytől valami obskúrus módon az a szörnyű kívánság ébred bennünk, hogy történjék valami katasztrófa, ami fölrázna bennünket, megint kapcsolatba hozna a valósággal, és újfajta lehetőségek kipróbálásához segítene hozzá – valami katasztrófára vágyunk, amitől újjászülethetnénk.

És a hajó megy... – furcsa cím.

– Mindig eljön az a pillanat, amikor címet kell adni. Ez elkerülhetetlen, úgy látszik. Néha a sztori sugallja a címet, valahogy benne van, vele születik, ha megvan a cím, megvan a történet is. Máskor viszont később jön a cím, ilyenkor nehezebb a dolog. Olyan, mint amikor kalapot próbál az ember: ez-e a jó, az-e a jó, melyik a jobb? A Nyolc és fél például nem a sztori címe volt. Nem volt semmilyen cím, de mivel én mániásan dossziéba gyűjtöm a feljegyzéseimet, az engesztelő áldozatnak számító rajzocskán kívül is kellett valamit a dossziéra írnom, bántott az üres fedél, egy nap ráírtam, hogy Nyolc és fél, mert egy rövidfilmen, egy fél filmen kívül ez volt a nyolcadik filmem. Ideiglenes megjelölés volt, nem cím, biztos voltam benne, hogy később rátalálok az igazi címre. Nem találtam rá. Helyesebben találtam egy csomót, de amint elvetettem a Nyolc és fél címet, úgy éreztem, az egész történetet elvetem. Így aztán maradt. A mostani filmemmel is valami ilyesmi történt: amikor Tonino Guerrával nagy könnyedén papírra vetettük a mesét, címünk nem volt. Csak a forgatókönyv végén ajánlottam nem nagy meggyőződéssel az És a hajó megy címet. Majd később megváltoztatom, gondoltam, s szándékomban is állt, de valahányszor megpróbálom, valami nem stimmel, szét akar esni az egész. Veszélyes dolog megváltoztatni a címet. A címnek van valami kabalisztikus jellege, titokzatos, jelképes ereje. Keretbe foglal, összetart. Egyszóval akár tetszik, akár nem, a címe: És a hajó megy. Hogy mit jelent? Azt nem tudom. Talán valami beletörődést és valami reményt. A kikötőbe érkezés bizonytalan, ámde sorsszerű és elkerülhetetlen ígéretét.

– Nem volt egy ilyen dal? Hajó, élet, ilyesmi?

– Lehet. Rémlik valami Orietta Betti-dalocska, „Míg a bárka megy”, valami ilyesmi. Ezért akarja öntudatlanul is mindenki egy kicsit átalakítani a címet: „Amíg a hajó még megy”, „De hová tart ez a bárka”, „Ki van ezen a hajón”, „Ott megy a hajó”, ilyen variációkat ajánlanak. Mindegy, annyi bizonyos, ez a cím sokféle interpretálásra ad alkalmat, egy lemezcégtől kaptam valami nagyon protokolláris levelet, amiben a filmnek ezt a címet adják: „És a bárka egyedül tér vissza”; nagyon eredeti.

– Hogyan fogtál hozzá a filmhez? Mikor utoljára találkoztunk, éppen Amerikába készültél, és sokan nem nagyon bíztak abban az utazásban.

– Néhány éve kerültem kapcsolatba ezzel a filmmel. Olvastam egy kis hírt az újságban. Kivágtam, s betettem egy fiókba. Általában már az éppen készülő film munkálatai közben gondolok a következőre. De ezt nem akartam rögtön A nők városa után megcsinálni. Inkább egy olyan filmre gondoltam, ami a görög mítoszokkal van kapcsolatban. Arra gondoltam: olyan korban, mint a miénk, amikor az ember valósággal megsemmisül, eltűnik a maga individualitásával, elnyeli valami csoport, kollektíva, kategória, érdekes és gondolatébresztő lehet egy olyan történet, melyben az ember még egyéniség volt, különös, rendkívüli, akiben természeti erők lakoztak, földi, tengeri, égi elemek. Nem valami tudományos-fantasztikus filmre gondoltam! Nem valami Csillagok háborújára vagy Harmadik típusú találkozásokra! Nem. Nagy lelkesedéssel vetettem bele magam ebbe a munkába. Néhány hónapig dolgoztam rajta, ötleteket gyűjtöttem, nagyjából fölvázoltam a cselekményt, a figurákat. De egy másik terven is járt az eszem. Egy amerikai tévétársaság kérte, hogy csináljak egy egyórás filmet gyerekeknek: egy mesét. Egyszer Tonino Guerrával beszélgettem erről a tervről, de közben valahogy elmeséltem azt az újsághírt, amit kivágtam, s beszélgetés közben az alapötlet valahogy dúsulni, terebélyesedni kezdett. Gyorsan, nem nagy meggyőződéssel leírtuk a szüzsét, s ugyanolyan sebesen – két hét alatt, a jelenetezéseket kihagyva – megírtuk a forgatókönyvet; nem volt valami terjedelmes, de a lényeg benne volt. Őszintén szólva nem hittem, hogy meg fogom csinálni. Csak némi előleget akartunk. Renzo Rossellini és a Gaumont – velük szerződtem – azonban döntöttek helyettem. Rossellininek nagyon tetszett a sztori. Így hát elkezdődött a munka.

– Nem éppen azonnal, mert közben eltelt egy kis idő, és néhány producerváltás is történt.

– Persze, de minek mondanám el, mi minden történt attól a pillanattól kezdve, hogy a Gaumont elhatározta: producere lesz a filmemnek addig a pillanatig, amikor úgy döntött, hogy csak akkor finanszírozza, ha teljesítek bizonyos feltételeket. A dolog azokra a vígjátékokra emlékeztet, ahol a rossz házasságot kötött menyecske, a ravasz szolga, a rászedett férj, a vén fukar körül bonyolódnak az anyagi meglepetésekkel tűzdelt események. Elég annyi, hogy a Gaumont-tól átmentem a Videshez, Cristaldihoz, onnan az olasz állami tévéhez, mert Sergio Zavoli elolvasta a sztorit és megtetszett neki. Végül a tévé, a Vides, a Gaumont és a milánói Aldo Nemni (egy producer-társaság tagja, akinek annak idején az opciót adtam) Franco Cristaldi vezetésével együtt segítették a Hajó vízre bocsátását. És most megy...

– Hála annak a kis újsághírnek.

– Igen. A hír arról szólt, hogy egy idős jezsuita páter lakásán a halála után előkerült egy levelezés, melyet az atya egy nyugalmazott magyar nagykövettel folytatott. Az atya kezdeményezte a levelezést, tudós kíváncsiságból, meg akart tudni egyet-mást az első világháború kitörésének okairól. És olyan okokra derült fény, melyek ellentmondanak az iskolakönyvekben írottaknak. Nagyjából ennyi volt az újsághír, s talán azért vágtam ki, mert megütött az a felismerés: lehet, hogy újjáértelmezhetjük az első pillanatban tévesen szerzett, majd ostoba módon így elterjedt történelmi tényeket.

– A film tehát pontos történelmi tényen alapul?

– Igen, az első világháború kitörésén; 1914-en.

És te értelmezed, bemutatod ezt a háborút? Vagy legalábbis az okait?

– Nem. Most a beszélgetés helyett azzal kéne folytatnunk, hogy megmutatom neked a filmet, de még nem vagyok készen vele. És nem azért nem mutatom meg vagy mesélem el a filmjeim történetét, mert kéretni akarom magamat, nem is azért, mert babonás vagyok, hanem azért, mert veszélyes dolog elmesélni egy filmet, ami még nincs egészen kész. A film, melynek képeket kell közvetítenie, kényes kapcsolatot feltételez alkotója és alkotójának képzelete közt. Ez a képzelet kezdetben homályos, kitapinthatatlan, megfejthetetlen; arra vár, hogy konkrét képi alakot öltsön. Igen ám, de ha én most engedek, és szavakba öntöm ezt a fantáziavilágot, akkor megvan a kockázata, hogy valamiféle keretbe zárom, s ez a bebörtönzés, ez a szavakká fordítás messzire viszi a képeket eredeti ötletüktől. Ezért nem beszélek vagy beszélek inkább másról.

– Beszéljük akkor másról. Arról, hogy megpróbálkoznál-e a film definiálásával? Ezt régebben is mindig megtetted.

Definiálásával?! Ez a szó valahogy a mértant juttatja eszembe. Határozza meg az egyenes fogalmát! Hogyan definiálná a háromszöget? Erre nem vagyok felkészülve. Nem tudom, de úgy érzem, az És a hajó megy nyugtalanító dolgokra utal. A tömegkommunikációs információtengerre például, a túltengő információkra, melyek leveszik az emberről a felelősséget. A mass media mindent elöntő lávafolyamára. Hozzászoktatja az embert ahhoz, hogy közvetett úton jusson csak hírekhez, ezért soha nem tudhatja meg, valójában mi történik a világban, mert csak a tévé tejüvegszemén át kaphat információkat.

– Televízió? De hát azt mondtad, ‘14-ben játszódik a történet.

– Igen. De példázat. Mese. Mese a hiperinformáltságról. Mulatságos történet. Komikus.

– Hogyhogy mulatságos?

A valóság, melyet állandóan különböző szempontok szerint mutatnak be és interpretálnak – s e szempontokon érződik a tolmácsolók tudatlansága, elbutultsága vagy lelkendezése –, nos, ez a valóság a legkomikusabb ellentmondásokat produkálja.

– Netán tehát te komikus szerzőnek tartod magad?

– Úgy vélem, készítettem mulatságos filmeket is. A fehér sejk, a Bikaborjak nem volt komikus film? Végül is még a Nyolc és fél is az. Attól függ, mit értünk mulatságos filmen. A komédiát-e, a közönséges, mindennapian nevetséges emberi drámát-e. Olyan filmet, amely a valóság kiszámíthatatlansága miatt lelombozott emberi illúziókról szól. Mindig komikus az az ember, aki nagy garral indul a szélmalmok ellen.

– Kiket választottál ki e tudatlan, ostoba vagy lelkendező emberek szerepére? Milyen színészek játszanak ebben a filmben?

– Sokan szerepelnek, százhuszonhatan, mindenféle nemzetiségűek, ahogy az első világháborúban is sok náció vett részt.

– És milyen nyelven beszélnek? Gondolsz nyelvi reinterpretációra, mint a Casanovában?

– Nem. A Casanovában azt próbáltam rekonstruálni, hogy mit hallhatott Casanova, amikor Európát járta. Itt most nem olyan fontos a dialógus, mert a film a némafilmek ritmusában készül, nem olyan nagy probléma a szereplők beszéltetése: vannak amerikaiak, franciák, angolok, németek, s mindenki a maga nyelvén beszél. A főszereplő, egy újságíró, a valóság közvetítője, aki tálalja és interpretálja a történteket, olasz és olaszul beszél.

Ki játssza?

Egy angol színész, Freddie Jones. Olyan ember kellett, aki betöltötte már az ötvenet, úgy hatvan felé jár. Akin rajta hagyta nyomát az idő, a sok csalódás, de hiába törődött és ráncos az arca, még tele van lelkesedéssel és valami gyerekes ártatlansággal. Az alkohol rabja, s amikor részeg, még jobban eltorzítja azokat az értesüléseket, melyeket már amúgy is elferdített, mert szeret túlozni és jó akar lenni a lapjánál. Eleinte nem voltam bizonyos benne, hogy Freddie Jones mindezt el tudja játszani. Londonban elkésett arról a találkozóról, amelyet a színészekkel és az ügynökökkel tartottam; már indultam, amikor megérkezett, és csak egy fényképet tudott átadni. Ballonom zsebébe tettem, el is feledkeztem róla, a szerep ügyében tárgyalni kezdtem Jack Lemmonnal meg Michel Sarrault-val, aztán róluk lemondtam. Közben kezembe akadt a fotó, kivittem a Cinecittàba, hogy tegyék be az archívumba. A titkárnőm megtalálta és kiakasztotta az irodámba egy nagy táblára, amin a szóba jöhető szereplők képeit tartom, mert nézegetnem kell őket, hogy megbarátkozzam velük. Egyik nap telefonálás közben rátévedt a tekintetem, mintha azt mondta volna: „Itt vagyok, szólj, jövök!” Azonnal megkerestem a címét és hívattam. Rövid találkozás volt, Ostiában futottunk össze két utazás közt. Akkor még nem voltam bizonyos benne, de ahogy visszakísértem a reptérre, megláttam egy nagy plakátot, amire az volt írva, hogy „Orlando”. Orlandónak hívják a filmben az újságírót, akinek a szerepére Freddie Jonest hívattam. Azonnal döntöttem csak ő lehet Orlando. Később attól tartottam, csak hallucináció volt az a plakát. Kimentem Ostiába. Ott volt, s nagy betűkkel ott állt: „Orlando”. Kis betűkkel, sokkal kisebbekkel meg egy fagylaltot hirdettek ezen a néven.

Ostia... és a tenger...

Én tengerparti városban születtem, Riminiben. És sokáig éltem, dolgoztam egy másik tengerparti városban, Fregenében. Nekem a tenger adott, természetes közeg; ősi, mélyen gyökerező élmény. A filmjeimben is gyakran visszatér, majdnem mindenben szerepel és nemcsak mint az emlékezet küldönce, mint háttér vagy helyszín. A képzelet mozgatórugója, csodák, víziók nemzője. Kék, szürke vagy fekete vonal a horizonton. Kikötő egy néma tájban. Út a semmibe.

A tengeren zajlik egy szecessziós temetési szertartás. Nosztalgiát érzel a szertartások iránt?

Úgy látom, hogy a szertartások lecsupaszodása kedvez közted és köztem, közted és az élet között a kapcsolatok elkorcsosulásának. Az élet rítusai (keresztelő, esküvő, temetés, elsőáldozás, karácsony, diplomaosztás, születésnap satöbbi) elvesztették szimbolikus jellegüket, kiüresedtek: mert szórakozottan, rájuk se figyelve, tiszteletlenül, sietve, elközönségesítve, lélektelenül bonyolítjuk le őket. A szertartás, a ceremónia: – előadás, közvetítő, a lehető legkevésbé veszélyes módszer arra, hogy kapcsolatba kerüljünk a valósággal. Mielőtt valami mitikusra hivatkoznánk: védelmet, fegyverzetet jelent, megvéd attól, hogy direkt közszemlére tegyük ki magunkat. Nincs ostobább és szomorúbb egy üres szertartásnál, jelentéktelen gesztusnál. Filmjeimben csakugyan sűrűn ábrázoltam szertartásokat agresszíven groteszk módon is. Ma, hatvanévesen viszont azon töprengek, nincs-e a kinevetett rítusoknak mégis valami erejük, nem adnak-e valami méltóságot, sőt vigaszt az életben.

– Az „elit” hajóútját a kitörőben levő háború fenyegeti; az első világháború el is söpri a szereplőit. Úgy véled, analóg helyzetben élünk? Gondolsz egy harmadik világháború lehetőségére?

– Ez olyan, mintha azt kérdeznéd: gondolok-e a halálra. Nem. Sosem gondolok rá. Annikor gyerek voltam, a háború lecke volt, az iskolában tanultuk: Piave, Caporetto, Hannibál, a Termopülei csata, Theodosius, a keresztes háborúk, törökdúlás... Minden valami csodálatos fényben ötvöződött, semmi köze se volt a pasztasuttához, a lányokhoz, a ködhöz, az autóversenyekhez, a kabátomhoz, egyszóval a valósághoz. Nem létezett. Számomra a második világháború sem volt realitás, nem voltam katona; akkor ismerkedtem Rómával, és ez jobban megrázott, mint a háborús hírek; a szerencsétlenség érzetét kiuzsorázta a fasizmus háborús szókészlete. Talán most először ijeszt meg a háború lehetősége, de komolyan nem tudok hinni benne; túlságosan irracionális, túl van minden képzeleten. A háború gondolata talán csak a felelőtlenség kellemes érzetét kelti bennem: nem a te bűnöd, te nem tehetsz semmiről. És a felelőtlen kíváncsiságét, kalandvágyét: minden összeomolhat, mozgásba jöhet és megváltozhat; ha véletlenül túlélnéd és láthatnád azt a szépet, ami utána kialakulhat.

 

 

Székely Éva fordítása


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/04 16-20. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6753