KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: Tennessee Williams
• N. N.: Aleksander ¦cibor-Rylski
FESZTIVÁL
• Létay Vera: A múlttal várandós jövő Cannes
• N. N.: A cannes-i fesztivál díjai

• Benedek Miklós: Kisfilmek mérlegen Jegyzetek a 23. miskolci filmfesztiválról
• Koltai Ágnes: Költői filmek alkonya Beszélgetés Simó Sándorral a miskolci filmfesztiválról
• N. N.: A 23. miskolci fesztivál díjai
• Vargha János: Holtponton Új népszerű-tudományos filmek
• Ágh Attila: Történelmi tudatzavar – másodfokon Titkos birodalmi ügyek
• Báron György: Otthontalan világ Szállást kérek
• Gábor Pál: Féllábbal Európában, féllábbal Ázsiában A nyáj
• Molnár Gál Péter: Humor-partizánok és gerilla-szatirikusok Csehszlovák vígjáték a televízióban
• Bárkány Katalin: A „Ló-opera” filmrendezője Prágai beszélgetés Oldřich Lipskývel
LÁTTUK MÉG
• Szentistványi Rita: Fényjel a hídnál
• Csantavéri Júlia: Szerelem nélkül
• Ardai Zoltán: Öld meg a sogunt!
• Farkas András: Kvartett
• Gáti Péter: A repülő
• Vanicsek Péter: Egy kényelmetlen tanú
• Vanicsek Péter: Gyanútlan gyakornok
• Harmat György: Ha a Föld nem lenne gömbölyű
• Gáti Péter: Ez igen!
• Kovács András Bálint: Georgia barátai
• Ardai Zoltán: A feleség
• Peredi Ágnes: Várkastély a Kárpátokban
TELEVÍZÓ
• Bikácsy Gergely: A Tyl-színház árnyékában Arany Prága
• Lengyel Balázs: Alábecsült gyerekek Kőszegi Szemle
KÖNYV
• Lajta Gábor: Színtelen portrék

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés Simó Sándorral a miskolci filmfesztiválról

Költői filmek alkonya

Koltai Ágnes

A 23. Miskolci fesztiválról és a rövidfilm helyzetéről beszélgettünk a zsűri egyik tagjával, Simó Sándor filmrendezővel, a Szemüvegesek (1969), A legszebb férfikor (1972), az Apám néhány boldog éve (1977) és a Viadukt (1982) alkotójával.

 

– Az elmúlt évekhez és hasonló külföldi fesztiválokhoz viszonyítva milyen volt az idei miskolci fesztivál színvonala?

Más fesztiválokkal nem tudom összehasonlítani Miskolcot, de olyan véleményt is hallottam, hogy itt jobb volt a mezőny, mint Oberhausenben. Saját régebbi tapasztalataimmal össze tudom vetni: három, illetve hat évvel ezelőtt is láttam a Miskolci fesztivál programját, és azt mondhatom, hogy az idei verseny egyenletesebb volt, mint a korábbiak. Láttam néhány jó filmet, és az átlag sem volt rossz.

Miskolcon különböző rövidfilmes műhelyek filmjei versengtek. Milyennek látja az egyes stúdiók alkotásait?

A benevezett filmek négy rövidfilmes műfajt képviseltek. A dokumentumfilmek jó része agyonbeszélt, kevés bennük az ötlet, s szinte mindegyik hosszabb a kelleténél (ez egyaránt jellemző a Balázs Béla Stúdióban és a Híradó- és Dokumentumfilm Stúdióban készült filmekre). Úgy érvelnek a dokumentumfilmesek, hogy két eset több, mint egy, holott bizonyítékként kettő éppolyan kevés, mint egy, és inkább „túlforgatják” filmjeiket, s így a tematikus összekapcsolódó részek közül az egyik érdekes és jó, a másik csupán fontos. (A „fontos” egyébként az egyik legkárhozatosabb jelzője a szakmánknak. Attól, hogy a bemutatott jelenség közérdekű, fontos, a mű még rossz és unalmas is lehet.)

A híradó- és a dokumentumfilm éltetője, hogy olyan tényekről, eseményekről informál, amelyeket a fikciós film tartalmi elemként nem tud beemelni (hisz nem is feladata), csak a háttér, a miliő érzékelteti őket. Gárdos Péter filmje, A tanítványok Magyarországon működő egyházi iskolákról, papneveldékről szól. A film bemutatta, hogyan változik az egyházi – különösen a katolikus – iskolák vezetőinek szemlélete, de az volt az érzésem, hogy sokkal több anyaga lehetett a rendezőnek, csak keveset (a pontos informáláshoz nem elegendőt) használt fel. Érthetetlen például, hogy a Rabbiképzőről miért csak egy avatási ceremónia tudósít, jóllehet – mint ezt később megtudtam – a budapesti Rabbiképzőben más szocialista országok számára is képeznek zsidó papokat. Azt hiszem, ez elég érdekes információ ahhoz, hogy beleférjen az egyházi iskolákról szóló filmbe.

A fesztivál legértékesebb filmje szerintem a Balázs Béla Stúdióban készült Hétpróba volt. A rendező, Maurer Dóra egy válságait és tragédiáit sem szégyenlő családot mutat be elfogulatlanul és előítéletek nélkül. A család minden tagja egyéniség, érdekes és megismerésre méltó. Maurer Dóra másként akart és tudott beszélni az emberekről, mint ahogy azt megszoktuk. Módszerének sajátossága vállalkozásából fakad, érdekes információkat képes közölni vele, és érzelmeinket is érinti.

A magyar dokumentarizmus érdekes és különös színfoltja Magyar József életműve. Nekem az az érzésem, hogy a rendező bizonyos mértékig befolyásolja riportalanyait. Igazságtalan lennék, ha azt állítanám, hogy instruálja őket, vagy előre megírt szöveget ad a szájukba; inkább csak ötleteket ad, majd a felvett anyagot egyfajta szatirikus éllel vágja meg, állítja össze. Csakhogy a szatíra mindig túloz és kicsit igazságtalan is. Ilyen például a Miért állnak?, amely szándéka szerint a lógós munkásokat pellengérezi ki. Mégsem tudtam felszabadultan nevetni, szerintem ugyanis a magyar munkásosztály fáradt; napi 16 órát dolgozik. Kétségtelen, hogy a második nyolc órához szükséges energiát a kötelező munkaidejéből spórolja ki – de ez már akkora szociológiai közhely, hogy kimondani is szégyen. Ahhoz, hogy munkahelyükön úgy dolgozzanak, mint egy nyugatnémet munkás, olyan feltételek is szükségesek (hasonló munkaszervezés, bérek és szociális juttatások).

Ennek a manipulált filmezési módnak a buktatói racionalitást és objektív hangot követelő témáknál világosan ki is derülnek. A mi iskolánk hangneme szinte bántó, a film egyoldalú, a riportalanyokat gyakran hamisnak láttam. A szatírát magát természetesen nem kárhoztatom, sőt, a dokumentumszatírát járható útnak tartom.

A SZOT díjával, a fődíjjal kitüntetett Macskaköröm, Szobolits Béla filmje hagyományos dokumentumfilm. Pontos, minden részletében elfogadható, az összes lényeges információt közlő riportfilm a macskatenyésztők évi rendes közgyűléséről. Egy ponton túl azonban már nem a macskatenyésztésről szól, hanem a mi egyesületi életünkről, demokratikus fórumainkról. Ellenállhatatlanul mulatságosak a szereplők, harsányan nevetünk rajtuk, de minden kocka élesen belénk vésődik. A rendező nem talált fel semmi különöset, „csak” elment egy jól kiválasztott helyszínre, ahol az emberek közti érdekellentét elég erőteljes volt ahhoz, hogy ne figyeljenek a kamerára. Élték az életüket, mintha ott se lennének a filmesek. Egyébként az nagy rendezői erény, ha a filmezés zavartalanul hagyja a kiszemelt szituációt.

Hogyan ítéli meg a fesztiválon látott alkotások tükrében a magyar rövidfilmgyártás legvitatottabb műfaját, a népszerű-tudományos filmet?

Mennyire népszerűek és mennyire tudományosak ezek a filmek? – szokás feltenni a kérdést. Jobb szeretem az ismeretterjesztő film megnevezést, ez ugyanis pontosabban fejezi ki a műfaj lényegét. Felelevenítve korábbi élményeimet is, úgy látom, hogy évről évre ez a leggyengébb mezőny. Az igazság kedvéért meg kell jegyeznem: meglehetősen nehéz az ismeretterjesztés filmen. Az élet ma egyre több fogalom ismeretét követeli meg, a filmes ábrázolás viszont nem nagyon alkalmas e fogalmak közvetítésére. A beszéd, a magyarázat az ismeretterjesztő filmek elengedhetetlen elemei; s nehéz megfelelő illusztrációkat találni. Nem beszélve a televízió konkurenciájáról. Gyakorta a különböző televíziós ismeretterjesztő műsorok illusztrációs anyagává válnak ezek a technikailag kifejezetten nagy igénnyel készült filmek, általában nem is abban az összefüggésben, ahogy készültek.

Úgy tetszik, mintha ezt a versenyt a televízió meg is nyerte volna. A Delta és a tanulóifjúságnak szánt Deltácska sikeresebb és célszerűbb, talán mert szigorúan csak tényközlő, s nem művészi ismeretterjesztő filmek...

– A Delta annyiban különbözik a Népszerű-tudományos és Oktatófilm Stúdióban készült ismeretterjesztő filmektől, hogy filmbetétjei célszerűek: nem filmek, pusztán információk. A tudományos élet híradója a televízióban betölti hivatását.

A Népszerű-tudományos és Oktatófilm Stúdióban készült filmek nagy része művészportré. Alig készülnek természetfilmek, pedig szívesen néznék meg egy olyan filmet, amely a képek nyelvén mutatná be például Konrad Lorenz etológiai kísérleteit. Homoki Nagy István vagy Kollányi Ágoston egy-egy filmjére hosszú hónapokat áldozott. De a mai alacsony költségvetéssel, néhány napos forgatással nem készülhetnek ilyen filmek. A nemrég elhunyt Bodrossy Félix ilyen körülmények között is jó filmet készített: a Nem csak kalitkában érdekesen, ötletesen mutatja be a városban élő madarak viselkedését. A kategória díjával kitüntetett Harang születik (rendező: Szabó Árpád) nem kifejezetten ismeretterjesztő film. Azokhoz a nagy hagyományú rövidfilmekhez hasonlítható, amelyek az értelmes életről beszéltek egy tárgy vagy eszköz kapcsán. Érzékletesen mutatja be, milyen pontos, készséghez és tapasztalathoz kötődő munkával készül egy harang.

Hogyan szerepeltek Miskolcon legnépszerűbb rövidfilmjeink, az animációs filmek?

A Pannónia Stúdió munkái Miskolcon külön versenyt futottak, s úgy érzem, a díjak elosztásában a rajzfilmesek a vesztesek. A zsűrinek túl sok jó mű közül kellett választania.

Imponáló, hogy a stúdió filmjei mennyire nyitottak a világra. A széles palettán a szociológiai ihletettségű animációs film, a mese és az egy ötletre épülő, de sok gondolatot magában rejtő groteszk egyaránt megtalálható. A portré különös lehetőségét villantotta fel Kovásznai György –Lisziák Elek filmje, a Riportré. Szépen élt tovább, de régebbi formájától elmaradt a „nagy iskola”, amelyet Reisenbüchler Sándor Gépmadáravatás New York Cityben és Vajda Béla Teljesítmény és siker című filmje képviselt. Sokakat hódított meg az új divat, a gyurma-animáció. De megdöbbentő, hogy a gyurmát, ezt az olcsón és könnyen animálható anyagot mennyire hagyományosan formálták az alkotók. Egyedül Cakó Ferenc élt filmjeiben, különösen az Autótortúrában az anyag természet adta lehetőségeivel.

A rövidfilmes seregszemlék nemcsak egy-egy filmre, hanem a műfaj egészére, pozíciójára, szakmai becsületére is ráirányítják a figyelmet. Véleménye szerint milyen a rövidfilm helyzete ma Magyarországon?

Végignézve a körülbelül 1500 percnyi programot, bennem is felmerült a kérdés, vajon kinek készülnek ezek a filmek. A rövidfilmek legkézenfekvőbb forgalmazója, a televízió elzárkózik e filmek nagy részének bemutatásától. A fesztivállal egy időben megrendezett közművelődési fórumon hangzott el az az adat, hogy az elmúlt évben 28 millió nézője volt a rövidfilmeknek. Még ha jóindulatúan kezelem is ezt az adatot, akkor is le kell vonnom belőle a későn jövőket és a moziban már bent ülő, de türelmetlen nézőket, akik bosszankodtak, mert nem azt látták, amire jegyet váltottak. Azt hiszem, ez a szám mindössze arról árulkodik, hogy 28 millió mozijegyhez „mellékelt” a MOKÉP rövidfilmet.

A rövidfilmek kevés nézőhöz jutnak el, pedig az egész magyar filmgyártásban kevés olyan film akad, mint az Elégia. Ügyesebb forgalmazással, moziprofilok kialakításával lehetne segíteni ezen, e filmeknek ugyanis az intimebb bemutatási körülmények kedveznek. A moziforgalmazás a játékfilmeken kívül egyedül a hosszú dokumentumfilmeknek kedvez, amelyek önmagukban is kitöltik a műsoridőt.

Ami a filmeket illeti, kicsit fáradtak, személytelenek és nem elég karakteresek rövidfilmjeink. Úgy érzem, az alkotók nem nagyon bíznak a jó ötletben.

Húsz évvel ezelőtt többé-kevésbé magától értetődő volt, hogy a rövidfilmet a jó ötlet élteti, amit a filmnyelvet megújító Balázs Bélá-s filmek ékesen bizonyítanak. Főiskolai tanárom, Herskó János a különböző rövidfilm-formákat a vershez hasonlította. Teljesen eltűntek a lírai, személyes vallomások, pedig a Balázs Béla Stúdió ma is műhelye lehetne ezeknek a költői filmeknek, de az ott dolgozó rendezőket inkább a nyelvi kísérletek és a dokumentarizmus érdeklik.

Azt hiszem, újra hinni kellene az ötlet és a személyiség erejében.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/08 20-21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6855