KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: Tennessee Williams
• N. N.: Aleksander ¦cibor-Rylski
FESZTIVÁL
• Létay Vera: A múlttal várandós jövő Cannes
• N. N.: A cannes-i fesztivál díjai

• Benedek Miklós: Kisfilmek mérlegen Jegyzetek a 23. miskolci filmfesztiválról
• Koltai Ágnes: Költői filmek alkonya Beszélgetés Simó Sándorral a miskolci filmfesztiválról
• N. N.: A 23. miskolci fesztivál díjai
• Vargha János: Holtponton Új népszerű-tudományos filmek
• Ágh Attila: Történelmi tudatzavar – másodfokon Titkos birodalmi ügyek
• Báron György: Otthontalan világ Szállást kérek
• Gábor Pál: Féllábbal Európában, féllábbal Ázsiában A nyáj
• Molnár Gál Péter: Humor-partizánok és gerilla-szatirikusok Csehszlovák vígjáték a televízióban
• Bárkány Katalin: A „Ló-opera” filmrendezője Prágai beszélgetés Oldřich Lipskývel
LÁTTUK MÉG
• Szentistványi Rita: Fényjel a hídnál
• Csantavéri Júlia: Szerelem nélkül
• Ardai Zoltán: Öld meg a sogunt!
• Farkas András: Kvartett
• Gáti Péter: A repülő
• Vanicsek Péter: Egy kényelmetlen tanú
• Vanicsek Péter: Gyanútlan gyakornok
• Harmat György: Ha a Föld nem lenne gömbölyű
• Gáti Péter: Ez igen!
• Kovács András Bálint: Georgia barátai
• Ardai Zoltán: A feleség
• Peredi Ágnes: Várkastély a Kárpátokban
TELEVÍZÓ
• Bikácsy Gergely: A Tyl-színház árnyékában Arany Prága
• Lengyel Balázs: Alábecsült gyerekek Kőszegi Szemle
KÖNYV
• Lajta Gábor: Színtelen portrék

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Új népszerű-tudományos filmek

Holtponton

Vargha János

 

Kétségkívül magasztos elv a közművelődés támogatása, szükség is van rá a közízlés gyakran kedvezőtlen áramlataival szemben. A közvéleménynek igazán nem lehet kifogása például a közpénzből készített és a piac fagyos szeleitől óvott népszerű-tudományos filmek ellen, ha azok fontos, elevenbe vágó ismereteket terjesztenek. Olyanokat, amelyek segítenek eligazodni korunk létfontosságú kérdéseiben. Olyanokat, amelyek közkinccsé teszik napjaink természet- és társadalomtudományának mindnyájunk életét formáló eredményeit. És nem utolsósorban olyanokat, amelyek megmutatják a fejlődés távlatait.

A MAFILM népszerű-tudományos filmstúdiójának új filmjei között azonban alig akadnak ilyenek.

Péterffy András Holtpontja mindenképpen kiemelkedik az elmúlt évben készült alkotások közül. A fekete-fehér dokumentumfilm az egyik legsúlyosabb társadalmi-politikai kérdéssel, az alkoholizmussal foglalkozik. Két szereplőjét mutatja be: az alkoholistát és az őt gyógyítani igyekvő pszichiátert. Az alkoholista a Pomáz–Dolina-i munkaterápiás intézet alkohológiai osztályának egyik (volt) betege, Nyiri János.

Nyiri visszaeső alkoholista, akit az intézetben nem sikerült meggyógyítani. Kétségtelen, hogy olyan beteget is kiválaszthattak volna a film alkotói és az intézet orvosai, aki sikeres gyógyulásával a pszichiáterek munkájának eredményességéről tanúskodik. Megnyugodva látnánk az utolsó kockákat, amint a mosolygó főhős boldog családja körében málnaszörppel koccint egészségünkre.

Az intézetből „kirúgott”, munkásszállásról munkásszállásra vándorló, családjától végleg elszakadt Nyiri élete azonban a statisztikailag is kifejezhető valóságot példázza. A becslések szerint kétszáznegyvenezer alkoholbeteg van Magyarországon. Az alkoholistáknak csak kisebb hányada jut el a gyógykezelésig, és köztük is alacsony a véglegesen gyógyulók aránya.

Ugyanakkor évente tízezer dolgozó korú férfi közvetve vagy közvetlenül az alkoholfogyasztás miatt veszti életét – és évente körülbelül ugyanennyi válik alkoholistává.

A film Nyirivel és családjával készített interjúkon keresztül ábrázolja az alkoholistává válás egyik lehetséges és igen gyakori folyamatát. Nyiri (a településfejlesztés hírhedt műszavát kölcsönözve) szerepkör nélküli ember, akinek egyéb híján az alkoholmámor lesz a legfőbb örömforrása.

Az intézetben a terápiás csoport – az orvosok irányításával kialakuló közösség-modell – alternatív örömforrást kínál az alkohol helyett. Az alternatíva lényegében a közösség tevékeny és tevékenységéért elismert tagjának szerepe. Sikeres szerep, átvitt értelemben, de itt éppen válságos is: Nyiri a Dorottya címszerepét eljátszva válik a közösség „ünnepelt sztárjává”. Így válik valakivé.

A mesterségesen kialakított és fenntartott állapot nem tarthat örökké. Előbb-utóbb vissza kell térni az igazi társadalomba, amely azonban továbbra sem osztja ilyen bőkezűen a rangos szerepeket. (A szeszt viszont korlátlanul kínálja.) Fölébrednek a régi reflexek, az alkoholisták többsége a korábbi kényszerpályára zökken vissza. Szinte automatikusan: Nyiri még az intézetben lakik, de már kijáró, amikor a külvilági ingerek ivásra késztetik – maga se tudja, miért. Talán ha több ideje lett volna – mondja. Intézeti helyére azonban szükség van, ki tudja, mióta vár a megszámlálhatatlan új beteg. Nyiri szekrényéről lefűrészelik a lakatot, holmiját leltárba veszik, őt magát pedig kijelentik az intézetből. A korrekt, hivatalos eljárást Nyiri „kirúgásnak” nevezi. Az ő szemszögéből a kifejezés érthető: kirúgták az utolsó helyről, ahol még volt valaki.

Nyiri János élete holtpontra jutott, mondhatnánk a film címe alapján. De nem így van. A kényszerpálya tovább folytatódik a kiszámíthatóan valószínű korai halálig. A sok-sok egyéni tragédia statisztikailag vizsgálható jelenséggé állt össze; színjátékká, amelyben állandóan változnak a szereplők (az évi tízezer halott) – a műsor mindig ugyanaz (illetve ugyanannyi). Az alkoholizmussal viaskodó társadalom van holtponton.

A pszichiátria azt teszi, amire képes. Olyan közösségmodelleket dolgoz ki, amelyeken belül alkohol nélkül is lehet élni. A társadalomnak is ebbe az irányba kell elmozdulnia a holtpontról: az ivás helyett lehetőségeket, „szerepeket” kínáló közösségek kialakulása felé. A film utal arra, hogy az intézeten kívüli világban is van olyan (jelen esetben vallási) közösség, amelynek tagjai nem fogyasztanak alkoholt.

A film pontosan és hitelesen ábrázolja az alkohol-színpad egyik felét. A Holtpont hű kép az alkoholfogyasztó emberről. A színpadon azonban ott van az alkoholkínáló ember is, aki gondoskodik arról, hogy a pohárból sose fogyjon ki a mámorító méreg, a legális narkotikum. Zám Tibor szociográfiái, id. Nádas Béla szarkasztikus cikkei és kiváltképp Könczöl Csabának (a Holtpont egyik szakértőjének) a Kritikában, a Mozgó világban és a Budapestben megjelent írásai talán már megfelelő kiindulópontot jelentenének annak – ha akadna vállalkozó –, aki erről akar dokumentumfilmet forgatni.

 

*

 

Ha csak magát a témát nézem, vannak a stúdiónak még az alkoholizmusnál is átfogóbb sorskérdéseket érintő filmjei. A természet- és környezetvédelem problémái már régóta mindnyájunk mindennapjaiban jelen vannak, még akkor is, ha sokan nemigen vesznek róla tudomást. Attól tartok azonban, hogy a stúdió ilyen témájú filmjei kevés új hívet fognak szerezni. Inkább csak népszerűek, mint tudományosak ezek az alkotások. Alig nyújtanak többet, mint az a híg publicisztikai papi, amivel – tisztelet a kivételnek – a tömegkommunikáció oly gyakran eteti a közönséget.

Határozottan rosszat tett Duló Károly filmjének (A magunk képére), hogy egy közigazgatási kerethez kellett igazodnia. A Fejér megye környezetvédelmi problémáit lajstromozó filmnek vannak jó részei, de a túl sokféle téma végül megbosszulja magát, tudniillik egyetlen közös nevezőjük van csupán, miszerint vannak bajok a környezettel”. A legjobb fejezet a Velencei-tó élővilágának keserves mentését-mentegetését vázolja. A kulisszák mögé azonban itt se látunk be igazán. Holott a bajok megoldását éppen az egymást keresztező érdekek összegubancolódása fékezi, akárcsak a Balaton esetében.

Még mindig dívik az a szemlélet, amely minden környezetromboló ipari-mezőgazdasági tevékenységet alapjában véve szükségszerűnek tart, és a környezetvédelmet csak a „nyomok” eltüntetésére irányuló tevékenységnek véli. Így mutatja be például a bauxit külszíni fejtését A magunk képére. A „szemét vagy hulladék?” kérdésével foglalkozó film, a Nézőpont kérdése (rendező: Lakatos Iván) is csak kevés teret szentel a szemét- és hulladékgyártás csökkentésének, de legalább a szelektív hulladékgyűjtést és feldolgozást szorgalmazza. Nagy bakot lő A vadászmadarak című természetfilm (rendező: Jeney Gyula), kijelentvén, hogy ragadozó madarainknak a megváltozott környezethez való alkalmazkodóképessége még nem megfelelő. Félő, hogy már nem is lesz az. A ragadozó madarak azért fogyatkoztak meg, mert számukra a megváltozott környezet már nem megfelelő. Ez a változás évtizedek alatt következett be, a madarak alkalmazkodó képességének megváltozásához azonban évezredek sem lennének elegendők. A tévedés mögött komoly szemléleti hiba húzódik meg, s a korábbi hiú reményekkel szemben ma már tudjuk, hogy az ember alkalmazkodóképessége is kezd kimerülni. Csak egy példa: az egyre fokozódó zaj következtében a városlakók több mint felének károsodott a hallása.

Természetvédelmi fogantatású lehet Rák József „szerzői filmje”, a Visszafelé, amely egy elégett gyufaszál sorsát pörgeti vissza, egészen a favágók fűrésze „nyomán” felemelkedő, ismét életre kelő fáig. Kár, hogy a Rák József rendezte képsor ugyanazt mutatja, amit már a film elején (végén) is lehet sejteni. Hálás, mulatságos játék a megfordított idő (lásd Karinthy), de poén nélkül csak favicc lesz belőle.

 

*

 

A hazai mikroelektronika elmaradottságának csökkentése a magyar gazdaság korszerűsítésének egyik központi kérdése. A Csipetnyi logika (rendező: Dévényi László) szemléltetési módszere, sajnos, inkább az elmaradást tükrözi. A film készítői például egy labirintusban döcögő golyóval szemléltetik a mikroprocesszor áramköreiben haladó jelet. A golyó útja a labirintusban levő kapuk nyitódásától-csukódásától függően vezet erre-arra. A kapuk maguktól tárulnak ki és záródnak be. A valóságban ezeket a kapukat is jelek vezérlik, amelyeknek a modellben további golyók felelnének meg, nem pedig láthatatlan szellemkezek. Még zavarosabb, amikor a mikroprocesszorban levő sok ezer kaput, kapcsolóelemet falra szerelt villanykapcsolók jelképezik, amelyeket valódi kéz összevissza nyomogat. „És mit eszik az a picike kobold abban a mikroizében?” – kérdezhetné ezután az egyszeri néző, akinek a nagyapja annak idején meg volt győződve arról, hogy a rádiókészülékben kis manók énekelnek...

 

*

 

A jó témák lehetőségeit szélnek eresztő filmek mélypontja a Kodály Zoltán című, centenáriumi alkotás (rendező: György István), amely (és ebben még botfülű laikusként is biztos vagyok) alig tartalmaz valamit abból, ami ma Magyarországon Kodállyal kapcsolatban lényeges. Pedig Kodály legendás szókimondásához lett volna méltó egy olyan jubileumi film, amely hiteles képet festett volna a kórusmozgalomról, a zenepedagógiáról, a táncház-muzsikáról vagy ne adj isten a máig füstölgő Röpülj páva-vitáról.

 

*

 

Az eddigi példák szándékom szerint azt szemléltetik, hogy milyen sok film van, amelynek súlyos ugyan a témája, de már a forgatókönyvük se üti meg az ehhez illő mértéket. Legtöbbször a felszínen siklanak, panelekből építkeznek. Az elmélyült előkészítő munkának alig van nyoma.

A filmek másik fajtájából, amelynél én már a téma súlyát se nagyon érzem, csak egy-kettőt szeretnék példának fölhozni. Szerintem ilyen például a Nicolas Schöfferről szóló film. A magyar származású, Franciaországban élő alkotó művei több szempontból is problematikusak. Különböző formákat homályos üvegre vetítő dobozai és tükrökkel kombinált forgó fém fény-tornyai a század első felének konstruktivista műveit ismételgetik. Ám aminek akkor kifejezetten haladó társadalmi-politikai töltése volt (gondoljunk csak a Bauhausra vagy a húszas évek orosz konstruktivistáira), az ma már nemhogy üresnek hat, de az időközben lakótelep-esztétikává torzult kollektivizmus apológiájának tűnik. Schöffer kései propagálása – a kiállítás és toronyavatás után immár filmen – ha szándéktalanul is, de mindenképpen ellene hat annak az örvendetes folyamatnak és szemléletváltozásnak, amely például a káposztásmegyeri lakótelep terveiben már határozottan felismerhető. (Különösen a békásmegyeri mélyponthoz viszonyítva.) Sajnos a Kalocsától Párizsig (rendező: Takács Gábor) még manipulatívvá is válik, amikor a kormánykitüntetés és a párizsi akadémiai székfoglaló ceremóniáinak bemutatásával a tekintély igazoló pecsétjét nyomja rá Schöffer technokrata gépcsontvázaira. Ugyanakkor elmulasztja annak a kiábrándítóan naiv ideológiának a bemutatását, amellyel Schöffer a bárok forgó üveggömbjeinek e „kibernetikus” leszármazottait jellemzi. „Ha a város izgatott, akkor a torony is nyugtalanul mozog, ha megpihen, akkor a torony is nyugodt lesz, ha a város elalszik, a torony fényei is kialszanak” – nyilatkozza Schöffer a Művészet márciusi számában. Olyasmi ez, mint Karinthy madzag-barométere, amely himbálódzik, ha fúj a szél, nedves, ha esik az eső és száraz, ha süt a nap. Mit gondoljon ezek után a néző?

S ha már a képzőművészetnél tartunk: a kellőképpen át nem gondolt témaválasztás példája a romantikus Zichy Mihály életművét bemutató egy órás „monstre”-rövidfilm. Művelődéspolitikai tajték a nosztalgiahullámon? A Levelek Pétervárról (rendező: Lakatos Iván) meglehetősen panaszkodósra van hangszerelve: a festő leveleiből felépülő kísérőszöveg hallatán a néző már-már úgy vélheti, hogy csupán a gonosz fátum kényszerítette Zichyt a cári udvar szolgálatára. Semmi kétség azonban, hogy a festő elsősorban a biztos megélhetés miatt választotta a cári család udvari rajzoló-krónikásának szerepét. „A világ egyik városában sem fizetik úgy az embert, mint itt” – írta haza Pétervárról, még az udvari állás elnyerése előtt.

A rendkívüli rajztudású Zichy sok ezer rajzot és akvarellt készített a cári udvar életéről. E munkáiról mondta, hogy majdan, ha napvilágra kerülnek, becses források lesznek a kutatók számára. Nem tudom, igaza volt-e Zichynek, de ha igen, nagy kár, hogy a film nem gombolyította tovább ezt a fonalat. Enélkül is megtehette volna azonban, hogy Zichy mellett, Zichy ürügyén az orosz cárok nagyhatalmi politikáját is bemutassa a nézőnek, már csak azért is, hogy árnyaltabban jelezhesse, miért nem szerették oly sokan Zichyt Magyarországon. S a cári politikát mondjuk Világostól akár Szarajevóig tárgyaló történelmi ismeretterjesztő filmből felőlem – üsse kő! – Zichy még ki is maradhatott volna.

 

*

 

Az összkép meglehetősen csüggesztő. Mintha a filmkészítő gépezet működésének fenntartása olykor fontosabb lenne, mint az eredeti cél: az ismeretterjesztés. Így maradhat túlzottan nagy tér a közületi mecénások nem mindig áldásos befolyásának éppúgy, mint azoknak a szubjektív szempontoknak, amelyek meglehetősen távol esnek közéletünk progresszív gyújtópontjaitól.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/08 22-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6857