KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/szeptember
POSTA
• Veress József: Még egyszer a „kicsi, mérges öregúrról”
• Harmat György: Filmek és mozik
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Filmföldrajz Moszkva

• Dobai Péter: Oberst Alfred Redl
• Dobai Péter: Redl ezredes Részletek az irodalmi forgatókönyvből
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Trosin Alekszandr: A „hibbantak” dicsérete Tollvonások rezo Gabriadze arcképéhez

• Mezei András: Nemcsak Svájcban vannak Biglerek A csónak megtelt
• Takács Ferenc: Betegek, bolondok, magatehetetlenek Britannia Gyógyintézet
• Lukácsy Sándor: Szalma és csiriz Elcserélt szerelem
• Csantavéri Júlia: Tóparti történetek Vízipók-Csodapók
• Kézdi-Kovács Zsolt: Tiszta tekintet Közelítés Midzogucsi Kendzsihez
• N. N.: Midzogucsi Kendzsi a Magyar Televízióban bemutatott filmjei
• Kovács András Bálint: A gépfallosz és a kisember Párbaj. Változatok egy többértelmű allegóriára
LÁTTUK MÉG
• Barna Imre: Vidéki színészek
• Kulcsár Mária: Tűtorony
• Lalík Sándor: Eltűntek az élők közül
• Farkas Miklós: Gyilkos bolygó
• Lalík Sándor: Oktalan áldozatok
• Soós Péter: A néma front
• Ardai Zoltán: Tengerszem
• Lalík Sándor: Vigyázz, jön a vizit!
• Lajta Gábor: A festő felesége
• Kulcsár Mária: Álmodozás
• Vanicsek Péter: Feketepiac
TELEVÍZÓ
• Csepeli György: A szegény tévé
• Bársony Éva: A felkiáltójel emberei Beszélgetés Radványi Dezsővel, a Dokumentumfilm Szerkesztőség vezetőjével
KÖNYV
• Bikácsy Gergely: A divatfotótól a filmrendezésig

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Oberst Alfred Redl

Dobai Péter

 

Redl ezredes sohasem szerette Redl ezredest. Ez most már örökre Redl rejtélye marad, miért nem. Én azonban, a forgatókönyv írása közben, immár hét évtizedes halálos távollétében, a magam módján, megszerettem az ezredest. Mielőtt agyonlőtte volna magát, azt kiáltotta: Nem újraélni még egyszer! Vörös női rúzzsal, netán körömlakkal írta föl szállodai szobájának hatalmas, aranyozott rámájú, forgatható állványos belga tükrére: In altbewährter Treue (kipróbált ősi hűséggel). Szerette volt mondani: Things don’t finish just because they stop happening! (A dolgok nem fejeződnek be pusztán azáltal, hogy megszűnnek történni.) Ennél sokkal többet, hogy tudniillik mit „szeretett volt” Redl ezredes, amíg élt, amíg saját kezével életének véget nem vetett, aligha fogunk megtudni már, hiszen, mint az Osztrák-Magyar Monarchia katonai hírszerzésének és elhárításának teljhatalmú főnöke: igencsak értett ahhoz, hogy minden lehetséges – rá nézve akár negatív, akár pozitív – nyomot örökre megsemmisítsen. Azok, akik rákényszerítették a „lehetőséget”, hogy tiszti becsületét mentve botrány nélkül, önként váljon meg életétől: még inkább érdekeltek voltak abban, hogy a „Redl-ügy” a jövő nemzedékek számára mindenképpen homályos maradjon, ebben ugyanis a Monarchia egész hadseregének tisztikara érdekelt volt. Céljukat el is érték, mind a vezérkari tisztek, mind a hadbírák. Redl homoszexuális volt, e hajlamát, vonzódását saját neméhez, sokáig leplezte-álcázta (például alibi-házassággal stb.), a másik, s talán a még súlyosabb vád Redl ezredes ellen: hogy tudniillik egyszerre kémkedett Oroszország, Franciaország, sőt esetleg Anglia javára is, már nehezebben volt védhető. Ezért választotta, végül is, a rá jellemző „tábori flegmával” az öngyilkosságot, éspedig alig egy évvel a Ferenc Ferdinánd trónörökös ellen elkövetett, halálos szarajevói merénylet, vagyis az I. világháború kirobbanása előtt! Az itt közölt rövid forgatókönyvrészlet, amely egy több mint 350 oldalas, és nem is egy változatban megírt teljes forgatókönyvből való, aligha tükrözheti pregnánsan a forgatókönyv és a film teljes ívét, valamennyi intencióját, arra nézve: miért is érdemes, miért aktuális ma Redl ezredes egyéni tragédiájával foglalkozni. Pedig – minden homály, ködösítés ellenére – ezt igen sokan megtették: Stefan Zweig (A tegnap világa, Fény és árny Európán), Egon Erwin Kisch (A Redl-ügy), John Osborne (színpadi feldolgozás) stb. Minthogy, ellentétben a tudományos tevékenységgel, a művészetben nem túlzottan ajánlatos a hipotézis, a fenti szerzőkhöz hasonlóan Szabó Istvánnal is a fikciót (más szóval: egy immár soha meg nem ismerhető valóságos helyett egy művészileg igaz, ám imaginárius életutat) kellett választanunk mint munkánk kiindulópontját, figyelembe véve és tartva természetesen a Redl-ügy minden homály ellenére is még felhasználható történelmi tényeit, az akkori események katasztrófa felé – a Monarchia széthullása felé – vezető-vonszoló-sodró lavináját. A hétszáz éves Habsburg-regnum, egy nagy közép-kelet-európai impérium hanyatlott itt alá, és ebben a lassú alámerülésben Redl katonai pályafutása üstökösként ívelt fölfelé, majd le, alá. (Redl ezredest a Birodalom és saját szeretett hadserege mindössze öt évvel élte túl.)

A mai nemzedék persze már állandó háborúvárásban nőtt fel, válságok és katasztrófák légkörében, ezért talán nem is könnyű megmagyaráznom, milyen volt az a világban bízó optimizmus, mely minket, ifjú embereket a századforduló utáni évtizedben eltöltött” – írta Stefan Zweig, éppen abban az írásában, amelyben, egyebek között Blériot repüléséről és éppen Redl ezredes rejtélyéről meditál, s talán mindezt leírhatná ma is, ha élne még, ha ő maga is, mint Redl, persze később és merőben más okokból, nem vetett volna önkezével véget életének. Talán Zweig írt a legmelankolikusabban erről az örökre elsüllyedt Bécs-Európáról. A legcinikusabban Karl Kraus, Az emberiség végnapjai című művében; a legmélyebben Robert Musil „vett búcsút” ettől az Atlantisztól A tulajdonságok nélküli ember című műben; a legeszelősebben bizonyára maga II. Vilmos császár búcsúzott az Események és emberek az 1878–1918. évekből című emlékirataiban; a legszomorúbban Joseph Roth: A Radetzky-induló és a Kapucinus kripta című regényeiben; a legszorongatóbban bizonyára az író Franz Kafka és a filozófus Ludwig Wittgenstein; de erről a „Titanic”-süllyedésről szól Rilke, Trakl, Ady lírája is, Miroslav Krleµa nagy életműve is, Hugo von Hofmannsthal műve, Krúdy, Csáth, a Cholnoky fivérek, Jaroslav Ha±ek művei, és ebből merít Franz Werfel és ebből a kafkai „kastélyból”, ebből a musili „tulajdonságnélküliségből”, ebből a halálosan pompázó klimti szecesszióból robban bele a világba – a Bécs-Európán keresztül – Sigmund Freud mélylélektana, álomelemzése, elmélete a libidóról és a „tudatalattiról”...  Alfred Redl ezredes egy spártai-dionüszoszi katonatiszt csupán, ő nem regénnyel, ő revolvergolyóval vett búcsút a bécsi walzertól, rangjához méltóan.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/09 08. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6881