KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/november
KRÓNIKA
• N. N.: Két filmhét
POSTA
• Veress József: Egy búcsú margójára

• Pogány Csaba: A Video-galaxis küszöbén A hazai képmagnózás kérdőjelei
• Kovács András Bálint: Az idő élményei Andrej Tarkovszkij filmjeiről
• N. N.: Andrej Tarkovszkijról a Filmvilágban
SZOVJET FILMEK FESZTIVÁLJA
• Molnár Gál Péter: Utazás Danyelijával Portrévázlat
• N. N.: Georgij Danyelija filmjei
VITA
• Koltai Tamás: A stúdióvezetők asztala Vita a forgatókönyvről

• Zalán Vince: A mindennapok foglyai Panelkapcsolat
• Váncsa István: Bobby Walker Nyom nélkül
• Báron György: „Három jó dokumentumfilmet akartam csinálni” Beszélgetés ifj. Schiffer Pállal
• Simor András: Történetiség és kubaiság Jegyzetek a Filmmúzeum sorozatáról
• Csala Károly: A Szelíd motorosoktól az Amerikai tragédiáig Beszélgetés Kovács Lászlóval
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Meztelen igazság Pula
• Zsugán István: Emlékezés a félmúltra Taormina
LÁTTUK MÉG
• Greskovits Béla: Arany ősz
• Koltai Ágnes: Bronco Billy
• Lajta Gábor: A tirnovói cárnő
• Gáti Péter: Megbocsájtás
• Gáti Péter: A zsarolás
• Zsilka László: Elvis Presley
• Loránd Gábor: Ősszel a tengernél
• Kovács András Bálint: Szuperzsaru
• Peredi Ágnes: A fekete tyúk
• Greskovits Béla: A föld átka, a szerelem átka
TELEVÍZÓ
• Ortutay L. Gyula: Zene, tánc – kifulladás nélkül A kubai televízióról
• Ardai Zoltán: Öregek, koszosak „Társkeresés N 1463”
KÖNYV
• Székely András: A látvány szemlélése Filmtér, filmdíszlet
• Ardai Zoltán: A szükséges kritika

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Szovjet Filmek Fesztiválja

Portrévázlat

Utazás Danyelijával

Molnár Gál Péter

 

Egy anekdota (semmi köze az egészhez)

 

Beállít a húszas évek elején a Pravda szerkesztőségébe Szergej Mihalkov, a költő, és közlésre fölajánlja Szvetlána az állatkertben című versét. Buharin elhárítja, hiszen a politikai napilap nem szokott gyermekverseket közölni. Mihalkov erősködik. Azt javasolja, nézzen a főszerkesztő a naptárra, milyen névnap következik. Szvetlána napja. A vers megjelenésének reggelén szól a telefon Buharinnál. Sztálin személyesen köszöni meg figyelmességét.

 

 

Egy barokkos rendező

 

A szobrászból filmrendezővé lett Mihail Csiaureli aprólékos képfelületeivel Leni Riefenstahl UFA-barokkjaira emlékeztető pompázatos képsorokban teremtette meg a kinemato-hőskölteményeit. Erőteljes, monumentális mozi-pannók ezek, folyondáros plaszticitással és lobogó pátosszal. Csiaureli hírhedett Berlin elestéjéből gyakran fölidézik Sztálin alakját, amint fehér egyenruhában kiszáll repülőgépéből a berlini repülőtér zöld gyepére. Kevesebbet emlegetik azonban rémálomszerű, megragadó képsorát: a körülzárt Berlin metrójának folyosóit légvédelmi pincéül használja a lakosság, s védekezésül a szovjet csapatok ellen, a náci vezetők vízzel árasztják el a járatokat; a fuldokló ártatlan tömeg aprólékosan részletezett haláltusája a filmtörténet egyik megrendítő és elborzasztó találata.

 

Csiaureli 1946-ban készített másik mozi-ódája (Az eskü) záróképsorain egy szovjet anya Sztálinhoz fordul. A nép találkozik vezetőjével. Hosszú beállításban közeledik az ősz asszony a láthatatlan, csupán árnyékként és hangjában jelenlevő, mind hatalmasabbra növekvő óriáshoz, a föltoronyló apaszimbólumhoz. Ez a Csiaureli-teremtette roppant árnyék sokáig beárnyékolta a szovjet filmművészetet.

Maga Csiaureli visszavonult a filmkészítéstől. Hazament Grúziába. Tbilisziben fölnevelte az új szovjet filmművészet legfrissebb fejezetét elkészítő ifjú grúz filmrendezőket, akik tartózkodnak patetikus témákkal foglalkozni. A mindennapok hősiességét keresik. A kiemelkedő személyiséget nem történelmi héroszok, hanem úgynevezett egyszerű emberek alakjában találják meg.

 

 

Egy grúz Moszkvában

 

Három évvel azelőtt, hogy Csiaureli elhagyja Moszkvát, és Tbiliszibe utazik, a grúz fővárosból Moszkvába érkezik Georgij Danyelija, a ma ötvenkét éves filmrendező. Végzett építészként iratkozik be a MOSZ-FILM rendezői tanfolyamára, ahol az első három évben éppen Csiaureli tanítványa – egy évfolyamon Alovval és Naumovval, Joszelianival, Sepitykóval, Klimovval és Mészáros Mártával. Csiaureli visszavonulása után Szergej Jutkevics, Mihail Romm, Julij Rajzman és az ugyancsak grúz Mihail Kalatozov növendéke lesz.

A Grúziából kirajzó művészek századunk művészettörténelmének fontos alakjai. Mardzsanov-Mardzsanasvili nélkül megérthetetlen Tajrov moszkvai Kamaraszínháza. Az előbb Svájcban, majd Párizsban működő, lángoló tekintetű Georges Pitoëff közvetíti Csehovot Nyugat-Európának. Balanchine-Balansivadze nélkül a huszadik század balettművészete elképzelhetetlen. És anélkül, hogy előszámlálnánk valamennyi jelentős, Grúziából származó művészt, elmondhatjuk: az izmusok iránti érzékeny fogékonysággal voltak képesek átmenteni az izgatott fogalmazási rendszerek közé a grúz népművészet testmeleg értékeit. Pazar egyensúlyát teremtették meg a klasszicitásnak és újításnak. Mindazt befogadták a kísérleti állapotban levő izmusok közül, ami egészségesen tágította a kifejezési formákat, de a népművészetből és a grúz kedélyből magukkal hozott biztonság mindvégig megóvta működésüket az ezotérikumba hajló félresiklásoktól.

 

 

Egy hasonlat

 

Georgij Danyelija majd mindegyik filmjében megjelennek a grúzok. A Mimino odahaza játszódik, a Kaukázus hegyei között, és éppen arról szól, mennyire eltéphetetlen láncok kötik az embert – egy pilótát – szülőföldjéhez. De merőben moszkvai környezetű játékfilmjeiben is megjelennek grúz szereplők, ha csak annyi időre is, mint az Áfonya,a vagányban a vendéglő női zenekarának tagja, köztük egy vastaglábú középkorú hölgy, jellegzetes bajuszkával az ajka fölött, némileg fásultan húzza a mulatozóknak a talp alá valót.

A grúz névsorolvasásnál fontosabb, hogy Danyelija munkái eltéphetetlenek a grúz népi gondolkodásmódtól. Danyelija emberlátása jellegzetesen grúz: a líra és a humor, a gyöngédség és a groteszk kajánság közötti érzékeny határfelületet népesíti be teremtményeivel. Robbanékonyán fegyelmezett hősei csavaros észjárásukkal, furfangos gyermekiségükkel, tréfára hajló, büszke védekező magatartásukkal olyanok, mintha az erdélyi Tamási Áron szereplőit látnánk moszkvai környezetbe átplántáltan vagy az ír O’Casey alakjai ismétlődnének kaukázusi akcentusokkal. Danyelija grúzai sokban emlékeztetnek Tamási havasi embereire vagy O’Casey furfangos bohóckodóira.

 

 

Egy különbség

 

Lírai filmek rendezőjeként vált ismertté. Ha igaz volna állandó jelzője – miszerint: lírai alkat –, kevés különböztetné meg például Joszelianitól vagy a grúz filmiskola többi mozi-lírizálójától. Danyelija azonban ugyanolyan joggal mondható lírikusnak, amennyire szatirikusnak. Lényegig metsző humora szorosan összekapcsolódik lírájával, hiszen líra és humor egy tőről fakad. A megértés és megbocsátás szervező erő filmjeiben, és azt is lírainak tekinthetnénk munkáiban, ahogyan a vizsgált embert környezetébe helyezve, azzal elszakíthatatlan kapcsolatban ábrázolja. A Miminóban a kaukázusi táj ugyanolyan szervesen hozzátartozik szereplői életéhez és döntéseihez, mint a Moszkvai sétában a nagyváros. Moszkvai helyszínű filmjeiben a házsorok, a tömegközlekedés ugyanolyan természeti képként, szülőföldi adottságként ölelik körül az embereket, mint a magas hegyek lábánál a vásott faházikók, birka-nyájak és végtelen hegyi legelők.

 

 

Egy kivétel

 

Van Danyelijának egy sorbontó filmje. A Fogas kérdés. Nem illeszthető bele abba a sorba, amit Talankinnal együtt készített Messzi utca című első nagyfilmje nyitott meg. Nem a szubjektív elemzés, nem a szelíd rácsodálkozás és töretlen életszeretet hatja át. Harapós szatíra ez. Arról szól, hogy egy bátortalan emberkéről egyszercsak kiderül, különleges tulajdonsága van: harminchárom foga nőtt. Nem harminckettő, mint másoknak. Harminchárom. A vidéki városka egészségügyének vezetői menten repülőgépre pattannak: Moszkvába utaznak, elméletet gyártanak a több fogú emberek magasabb rendű és egészségesebb életmódjáról. Célul tűzik ki: ezentúl minél több foga legyen a dolgozóknak.

Ennek a történetnek szenvedő hőse szerényen és gyámoltalanul tűri mindazt a hercehurcát, amit körülötte csapnak. Szeretne hazamenni városkájába, a családjához, az üzeméhez, hogy befejezze az új alkoholmentes szörp kikísérletezését.

A képeslapok első oldalára kerül a kisember arcképe. Tudományos konferenciát szerveznek a szerencsétlen, fogfájós, botcsinálta hős körül. Mindenki szeretné megsütni a maga tudományos vagy egzisztenciális karrierjét a gyorsan támadt népszerűség tüzénél. A növő-növekvő legenda addig tart, amíg egy higgadt fogorvos ki nem húzza a fájó fogat. És kiderül: nincsen szó természettudományos csodáról. A hős nem különleges ember. Ugyanannyi foga van, mint más halandónak. Egyszerűen rosszul számolták meg a fogait.

A Fogas kérdés nemcsak jó ötlet. Részleteiben is jól működő szatíra. Tele ötletekkel. Nem általában vett vígjátéki ötletekkel, hanem a szovjet valóság szatirikus mását felvillantó ötletekkel. Az epizódszereplők bár karikatúrák, mégsem gonosz, mindenre elszánt torzképek. Olyan emberek csupán, akik nem hajlandók a saját fejükkel gondolkozni, elfogadnak minden képtelenséget, és beidegződéseik szerint cselekszenek.

A Fogas kérdés azért is jellemző Danyelijára – mindenesetre művészetéhez közelebb vivő, mint a nemzetközi díjak sokaságát elnyerő Messzi utca, a gyermeki látásmódot középpontba emelő filmje –, mert apró vígjátéki, néhol bohózati helyzeteket épít bele az elbeszélésbe. A lírikus hangnemben elbeszélt történetek mélyén elszigetelt félreértési fogaskerekek, a vígjátéktechnika alkalmazása működik.

 

 

Egy filmműfaj

 

Az átfogó dramaturgiai szerkezet azonban inkább az amerikai „utazófilm” műfajával rokonítható. A Szelíd motorosok vagy a Madárijesztő szétzilált, látszólagos elszigeteltségű anekdotákat vagy jellemfelvillanásokat egymás mellé szerkesztő módszerére emlékeztet. Arra a módszerre, amikor a valóság összefoghatatlannak látszik. Egyetlen kiemelkedő hős vagy egyetlen erős történet köré már nem lehet csomózni a valóság arányainak és igazságának megsértése nélkül. Ilyenkor egy vagy két hős tekintetével utazzuk körül a valóságot. S amivel találkoznak, azt kell elfogadnunk a teljes valóság helyett.

Ekként oldódik szét Danyelija filmjeiben a korábbi feszes elbeszélés. A központi hősöket élettől duzzadó, de csupán percekre föltűnő és a film gerincét képező szállal párhuzamosan működő figurák keretezik.

Ha időben a mozi előttre pillantunk vissza: az „utazófilm” voltaképp nem más, mint a német irodalom Bildungsromanja, ahol bölcsőtől a sírig elvonul a hős tanulóéveiben a világ megannyi jelensége. Hat rá. Formálja őt. Nyomot hagy rajta, és érleli választásait, anélkül, hogy mélyebb katarzist váltana ki belőle.

Ha azonban még messzibbre, a dramaturgiai őskorba vetjük tekintetünket: az „utazófilm” és a Bildungsroman mögött feltűnik az Odüsszeia, mint az utazási műfaj ősképe. A dramaturgiatörténetben pedig a passió dereng át a maga állomásaival és stációra szabdalt epikus szerkezetével. S amikor eltalálunk ehhez a vallásos formához, mint archetípushoz, akkor belemagyarázás nélkül láthatjuk be Danyelija új típusú hőseszményét. Mindegyikük mögött ott kísért a Megváltó arca, de nem a fájdalmas, hanem a bizakodó. A Moszkvai séta vagy a Mimino központi hőse egy-egy új Megváltó, akinek nyíltsága, tisztessége és részvéte szeretetet hozhat a világba.

Semmi sem esik távolabb azonban Danyelijától, mint a kegyes mozi-prédikáció. Nem téveszti össze a vágyottat a valóssal.

Hőseinek nem sikerül a tartós kapcsolatteremtés. Mimino otthagyja jólfizető nemzetközi járatát, és visszamegy falujába, hogy egy rozoga helikopterrel az Összetört szív című regényes filmet szállítsa a szabad ég alatti heti mozinézőknek, és segítsen a falubelieknek a beszerzésben. A Fogas kérdés köpcös hőse is hazamegy városkájába a maga munkájához, nem kér a föltűnésből és az átmeneti sikerből. Áfonya, az italozó lógós nem változik meg a kollektíva minden formális igyekezete ellenére sem, átnevelhetetlen vízvezeték-szerelő marad, baksisért dolgozó, megfegyelmezhetetlen és garázda. Mindaddig, amíg haza nem megy szülőfalujába, gyermekkori emlékeihez. És az őszi maraton tudományos kutatója is a természethez és az alkoholhoz emigrál besültnek érzett élete elől, kísérletet tesz a megváltozásra egy fiatal lány szerelmében bízva. De a szerelem nem változtatja meg az életet. Nem oldja meg a befulladt életek problémáját.

Annyi romantika sincsen Danyelija filmjeiben, hogy a „bűnös város” és a tiszta mezei élet ellentétpárjában foglalna narodnyik-meghatottan állást. A visszamenés a szülőfaluba már elkésetten történik. Nem változik meg semmi, csupán a környezet. Nincsen megoldás, csupán leélni az életet.

Ha nem egészen önkényesen összevetjük Csiaureli filmjeit Danyelija munkásságával, regisztrálhatjuk, hogy míg az előbbi központi témája a hősiesség volt, Danyelijáé a hétköznapokhoz szükséges bátorság. Csiaureli gyalogsági rohamot mutatott. Danyelija azt, miként élnek a gyalogoskatonák gyermekei és unokái. Csiaureli filmjeiben minden elrendeződött, Danyelijánál semmi sem oldódik meg. Csiaurelinél zárt történetet láttunk. Danyelijánál nyitottakat, befejezetleneket és befejezhetetleneket. Csiaurelinél egy erkölcsi tanulsággal végetért a drámai dilemma. Danyelijánál nincsen mindenre írt hozó dramaturgia, hiszen az életet naponta újra kell kezdeni.

 

 

Egy színész

 

Danyelija ugyanazokkal a színészekkel dolgozik. Mintha egyazon színtársulatot vezényelgetne stúdióról stúdióra, eredeti helyszínről eredeti helyszínre. Nekem ebből a színtársulatból kedves emberem Jevgenyij Leonov, ez a zömök, semmitmondóan köznapi megjelenésű, nagy jellemszínész, aki a bugyutától az intrikusig, a bájostól a borzasztóig, a maflától a rókaravaszig, áldozattól a basáskodóig minden színt és jellemvonást a dokumentumhitelesség erejével képes kilélegezni magából. Egy orosz ©vejk, aki azonban szükség esetén Rettenetes Iván cárt ugyanolyan természetességgel állítja elő magából, mint egy szimatoló házmestert. Cseppet sem voltam meglepett, amikor Mark Zaharov a Komszomol Színházban néhány éve Leonovra osztotta Csehov Ivanovjának címszerepét. Leonov korunk hőse. Nem szép, nem csúnya, nem jó és nem rossz, nem bátor és nem gyáva. Gyalogos ember, akinek az élethez meghunyászkodásra és türelemre csakúgy szüksége van, mint kapzsiságra és vodkába menekülésre.

Az őszi maratonban egy szomszédot játszik, aki időről időre benyomul a főszereplő lakásába. Tudjuk róla, unatkozik, nem leli helyét odahaza, és társakat keres magának erőszakosan, elháríthatatlanul italozásaihoz. Amint besomfordál a lakásba, és szemügyre vesz minden tárgyat, ahogy körülszimatolja a vendégeket, és kérdéseket tesz fel nekik, makacsul és firtatóan, ahogyan minden szemvillanása csupa rebbenő gyanakvás, tapintatlansága pedig fölér egy feljelentéssel: rendőrspiclinek látszik, és csak idővel világlik ki róla, mennyi érték, mennyi erkölcsi szilárdság, barátkozási vágy szorult bele. Félszegen kínálja képességét a szeretetre, a barátságra vagy csupán a barátkozásra. Szemérmes és félénk. Tapogatózó kapcsolatkeresését értjük félre ugyanolyan végzetesen, ahogyan saját hétköznapjainkban is elmegyünk a fölkínálkozó szeretet mellett.

 

 

Egy filmtörténeti adalék

 

Georgij Danyelija, aki a Berlin eleste vasöntő hősének, az ötvenes évek vezető szovjet férfiszínészének, Borisz Andrej évnek adta az egyik utolsó főszerepet az Út a kikötőbe (1962) című gyengén sikerült filmjében, a rákövetkező évben elkészítette magával ragadó lírai körbepillantását a meg-nem-szépített, mégis szépnek fölmutatott fővárosban; a Moszkvai séta főszerepét egy akkor végzett ifjú színére osztotta, akinek ez a siker volt élete első figyelmet keltő alakítása. S bár az ifjú színész ma a szovjet filmszínészet élgárdájába tartozik, inkább rendezői munkásságát szoktuk méltányolni. Az ifjú színész, akit Danyelija kalauzolt el az első sikeréhez, nem más, mint Nyikita Szergejevics Mihalkov, a költő Szergej Mihalkov fia.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/11 12-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6910