KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/október
KRÓNIKA
• N. N.: Országos Közművelődési Filmfórum Kecskeméten
POSTA
• Németh Zoltán: Hol vetítik a klasszikusokat? Olvasói levél
• A szerkesztőség : Hol vetítik a klasszikusokat? Válasz

• Pörös Géza: Teremtő ízlés Időszerű beszélgetések a filmklubmozgalomról
PRO ÉS KONTRA
• Báron György: Nehéz szerelem Egymásra nézve
• Spiró György: Kikacsintva Egymásra nézve

• Csala Károly: Egy műfaj jelzései Vörös föld
• Székely András: Jelenetek egy kényszerházasságból Suli-buli
• Bársony Éva: Forgatókönyv-vezénylés Beszélgetés Simó Sándorral
VITA
• Szabó B. István: Mit és hogyan? Vita a forgatókönyvről

• Zalán Vince: Aki többet követelt az élettől, mint vajaskenyeret Noteszlapok Rainer Werner Fassbinderről
• N. N.: Rainder Werner Fassbinder filmjei
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Az ember és a történelem Pesaro
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Adj, amit adhatsz
• Jakubovits Anna: Szenvedünk a kamaszkortól
• Lajta Gábor: Montiel özvegye
• Deli Bálint Attila: Újra vissza
• Ardai Zoltán: Pucéran és szabadon
• Harmat György: Hová tűnt Agatha Christie?
• Hollós László: Helyre vagy befutóra
• Greskovits Béla: Az ítélet: halál
• Varga András: Kilenctől ötig
• Zsilka László: Bajtársak
TELEVÍZÓ
• Boros István: „BBC” Budapest Beszélgetés Benda Lászlóval, baló Györggyel és Chrudinák Alajosal
• Csepeli György: ... et circenses A televíziós szórakoztatásról
• Kőháti Zsolt: Bevallani a múltat Tanúkihallgatás
KÖNYV
• Csantavéri Júlia: Filmes könyvek közt Rómában

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Pro és kontra

Egymásra nézve

Nehéz szerelem

Báron György

 

Kérem az Olvasót, a fenti (Vas Istvántól kölcsönzött) cím mögött ne sejtsen iróniát, akkor sem, ha tudja, hogy Makk Károly új filmje – az Egymásra nézve két asszony szerelméről szól. Nálunk, rossz beidegződésként, az ilyen viszonyok kapcsán mindenről szoktak beszélni, csak szerelemről nem; bűnről, betegségről annál többet. A vélemények valahol a heves kiátkozás, a sanda félmosoly és az álszent sajnálkozás között mozognak. Vagy – ennek ellenhatásaképp – a kisebbségi jogok követelésének zászlóján olvasható az egyneműek szerelmének jelszava. Könnyű volt az ókori görögöknek, akik – klasszikus irodalmi példák tanúsága szerint – e viszonyt még olyan emberinek és természetesnek fogták fel, amilyen valójában. Nálunk, egészen az ötvenes évek közepéig, bűncselemény volt, és a köztudatban ma is annak számít; szankcionálására a bíróságoknál félelmetesebb, masszívabb erő, a közvélemény hivatott. Félő, hogy Makk Károly filmjének illetéktelen pikantériát kölcsönöz e téma; egyik oldalon fölháborodást, kaján kíváncsiságot ébreszt, a másikon a homoszexuálisok ügye melletti demonstrációnak vélik; holott a film a legkevésbé sem az egyneműek szerelméről szól. Az Egymásra nézve tárgya két ember szerelme, akár Makk tíz év előtti remekművéé, a Szerelemé. S vele a szabadság, melyről már Petőfi is tudta, hogy a szerelem testvérfogalma.

Nehéz szerelem ez, de hát a szerelem ritkán könnyű. A film ifjú hősnőjének, Szalánczky Évának az átlagosnál is súlyosabb terheket kell cipelnie. Ő nem nős férfit csábít el, hanem férjes asszonyt. Ez, a „józan többség” szemében, több pikáns botránynál: viszolyogtató elferdülés, helyrehozhatatlan bűn. Szalánczky Éva egyébként is nehéz ember: kevés érzékkel a kompromisszumokhoz, felfokozott érzékenységgel az igazság iránt. Ráadásul mindeme elferdüléseket az Igazság című napilap szerkesztőségében gyakorolja, amely sok mindent közöl, csak a teljesnek nevezhető igazságot nem. 1958-at írunk, még eleven az ötvenes évek, majd 1956 élménye, s nem csitult el az 56 utáni perek visszhangja sem. Kiforratlan, bizonytalan kor. Az ember azonban nem választhatja meg, mikor él; vannak, akik a nehéz, zűrzavaros években is makacsul az igazságot próbálják kiabálni, akárha az üres levegőbe is. Ez is egyfajta perverzió. „Hivatalosan” persze még a homoszexualitásnál is kevésbé számít bűnnek – az újság neve elvégre: Igazság –, a valóságban azonban hősnőnk lépten-nyomon magas falakba ütközik. „Csak a hazugságnak nincs határa?” – kérdi szenvedélyesen egyébként rokonszenves főszerkesztőjétől, aki az igazság határairól próbálja meg atyás jóindulattal kioktatni. Szalánczky Éva ahhoz a kihalófélben levő emberfajtához tartozik, akik nem hajlandók tudomásul venni az önkényes, változó határvonalakat, és az okos, de szükségképpen önfeladó kompromisszumokat. Nehéz, néha lehetetlen velük együtt élni; nélkülük viszont: értelmetlen. A világot cipelik törékeny vállukon.

Szalánczky Éva törvényen belül él, mint a Galgóczi-kisregény címe sugallja. Elvégre az igazmondás közmegegyezéses érték, alkotmányos jog, s immár a homoszexualitás sem bűncselekmény. Mégis, kétszeresen is törvényen kivüli. A homoszexualitást még eltűrné a társadalom – csendben, fal mellett, illőn szégyenkezve, hallgatólagosan elfogadva a többségi megbélyegzést. De ha valaki nem hajlandó meghúzódni, s nemcsak „természetellenes” vonzalmát vállalja, hanem a közéletben is izgága, alkalmazkodásképtelen? Két ilyen tragikus vétség együtt, már előlegzi a filmvégi – a film elején keretjátékként előjátszott – tragédiát. Az Egymásra nézve hőse kettős szorítottság béklyójában él, s próbál, az eszményekbe vetett ifjonti hitével, megküzdeni szerelme jogáért és az igazságért. Akkor, amikor még a „normális” szexualitású, kompromisszumokra, beilleszkedésre képes emberek életére, lelkére is fojtón ráül a kor.

Makk a szokásosnál is síkosabb jégre állt ki, amikor a Galgóczi-kisregényből készített filmet. A homoszexualitás ábrázolásának a modern filmművészetben, Pasolinitől Fleischmannon át Viscontiig, gazdag hagyománya van, nálunk azonban e téma még mindig idétlen viccelődések, prűd félrenézések tárgya. De „kényes téma” az ötvenhat utáni időszak is, amely – ellentétben a sokszor „leleplezett” ötvenes évekkel – mindmáig a köztudat terra incognitája. Pedig társadalmunk genezise érhető itt tetten, annak minden – gyakran máig ható – szülési fájdalmával. Bizonyára csábító lett volna a konszolidáció első éveit „leleplező” filmet csinálni, az előző sikeres filmek modorában és folytatásaként. Az Egymásra nézvében vannak ilyen momentumok is, ez a film azonban többről, általánosabb kérdésekről szól. Makk Károly alighanem az egyetlen lehetséges utat választotta, amikor – nem törődve a témához kapcsolódó különböző irányú elfogultságokkal – végül is elfogultságoktól mentes szerelmesfilmet készített, markánsan felrajzolt társadalmi háttérrel, mely e szerelemnek tragikus mélységet ad. A kor tragédiáját ezúttal is a magánélet hordozza, akár a Szerelemben.

A regénybeli vonzalom filmes megjelenítése a lehetetlennel határos feladat. A filmművészet már eddig is számos homoszexuális viszonyt ábrázolt, igazi, tiszta, kibontakozó és beteljesülő homoszexuális szerelmet azonban, tudomásom szerint, soha. Ez először Makknak sikerült. A rendező olyan kivételes tisztelettel és megrendültséggel közelített a két asszony szerelméhez, ahogyan a szerelemhez egyáltalán közeledni szabad. Abból a józan kiindulópontból, hogy a kölcsönös szerelem soha nem lehet bűnös, akárkik között zajlik is. „Az emberek nem az ágyban követik el a bűnöket, hanem felöltözve.” Galgóczinak a kisregényben olvasható mondata akár a film mottója is lehetne. Jelen sorok írója eddig nehezen tudta elképzelni, hogy az azonos neműek szerelme ugyanolyan teljes, izgalmas és harmonikus lehet, mint a különneműeké – Makk és a két varázsos lengyel színésznő, a Rita Tushingamra emlékeztetően csúnyácska Jadwiga Jankowska-Ciešlak és a szépséges Grażyna Szapolowska most meggyőzte erről. Utóbbinak volt nehezebb dolga, hiszen ő nem öntudatos homoszexuális nőt alakít, hanem rutinházasságban élő férjes szépasszonyt, akit megperzsel egy másik asszony lángolása. A változást, a homoszexuálissá válást kellett eljátszania, s ezt olyan elegáns bravúrral oldotta meg, hogy alighanem azt is elhittük volna neki (és partnernőjének), hogy egy szál virágba vagy egy dalosmadárba szerelmesedett bele. (Közbevetőleg: az ilyesfajta filmek kapcsán, különböző megfontolásokból bár, de gyakran fölvetik, miért választott a rendező külföldi színészeket. Pedig ez legföljebb a gyártásvezető számára okozhat praktikus gondokat, a művészi eredmény – vagy eredménytelenség – szempontjából érdektelen. A végeredmény Makkot igazolja: két nagy alakítás született, s lényegében mindegy, a színészek valamelyik budapesti színházból, Lengyelországból vagy Grönlandról szerződtek-e.)

Az Egymásra nézvében a szerelmi románc olyan tiszta és őszinte, mint egy klasszikus love story. Bő tere nyílt volna itt az ízetlenkedésnek, Makk azonban biztos ízléssel és nagy beleérzéssel rajzolta fel s tette hihetővé e szerelem megszületését, majd beteljesülését. A szerelmi jelenetek – egy kivételével – nem ágyban zajlanak: homályos, füstös presszósarkokban, parkok hűvös padjain, zajos szerkesztőségi szobákban. Zavart pillantások, bátortalan mosolyok, szelíd kézfogás, apró simogatások – akár egy szemérmes lányregényben. Csak éppen: két asszony között… Igazi, nagy szerelem ez – az egyetlen tiszta, őszinte momentum ebben a filmben. A bensőséges, intim pillanatok szelíd lírája színezi át a film képsorait, s melegíti át a rideg külvilágot. Makk e stílus nagymestere, s e film ismét legjobb formájában mutatja. Ritkán látni ilyen ízléssel, ilyen kivételes ritmusérzékkel, ilyen bombabiztos profizmussal elkészített mozidarabot.

Bár a film tragikus végű szerelmi történet, politikai felhangokkal, alaphangja mégsem romantikus, harcias vagy tragikus; inkább valami fásult melankólia lengi át. Makk legsajátabb hangja ez, s helyenként még az a keserű, bölcs humor is megcsillan benne, amely ott rejlik minden Makk-film legmélyén. A környezet – akárcsak a rendező többi filmjében – most sem háttér: egyenrangú főszereplő. A korfestés minuciózus és tökéletes, mégsem érezhető rajta semmiféle retró-íz. A múlt tárgyai nem természetellenesen kilakkozottak, hogy ezzel hívják fel a múlt idő tragikus szépségére a figyelmet. Közöny és mélabú sugárzik az emberekből is, a tárgyakból is. A koszlott presszóberendezésből, az öreg, kopott szerkesztőségi bútorokból, a málló falú, gangos pesti házakból, az ósdi autókból, a szegényes ruhákból. Andor Tamás előszeretettel használ félvilági, tompa fényeket, melyek nagyban hozzájárulnak az őszies, melankolikus hangulat megteremtéséhez. Mintha a tárgyi világ, a berendezés részei volnának a szereplők is. Mindegyik, akárcsak pillanatokra felbukkanó mellékszereplő köré teljes élettörténet képzelhető. A sokat csalódott s most is finoman lavírozni próbáló öreg főszerkesztő, Jozef Kroner alakításában; az okos, cinikus kolléga, akit Reviczky Gábor játszik; a megszelídített volt nagygazda, Ujlaky Dénes megszemélyesítésében – megannyi színészi remeklés.

Jellegzetes kelet-európai figurák, ahogy a helyzet is összetéveszthetetlenül kelet-európai: kifinomult érzékenység, bölcsesség, halmozódó okos tapasztalatok a létfeltételek szűk ketrecében. A feloldhatatlan erkölcsi konfliktusok feloldója: a pillanatonként előkerülő pálinkáspohár. „Szűk a világ, nyomott és alacsony, mint a bűnöző homloka” – Makk filmje mintha e Galgóczi-sort illusztrálná. E posványos környezetben az egyetlen tiszta tett és érzés két asszony egymás iránti szerelme.

Egy társadalom érettségének egyik fokmérője: toleranciája az átlagtól eltérő, a szokatlan iránt. Ha máshonnan nem – persze máshonnan is –, Hankiss Elemér közelmúltban kiadott Diagnózisokjából tudjuk, hogy mi e téren ma is „alulfejlettek” vagyunk. Nagy ezért a veszély, hogy a nézők és a bírálók e szép film tematikus külsőségeire figyelnek majd, s így vagy úgy, de fennakadnak a homoszexualitás-kérdés horgán. Pedig a különbözés joga nem csak a homoszexuálisok problémája: a cigányoké, a csöveseké, a más bőrszínűeké, vallásúaké, az eltérő módon élőké és gondolkozóké, mindenkié, akit a „józan többség” kiközösít. Az Egymásra nézvének csak hangsúlyos melléktémája a különbözés eredendő joga. A film igazi tárgya az igazság és a szerelem esélye egy nehéz korban. A mű alapvetően melankolikus, talán szkeptikus hangvételű, Szalánczky Éva heroikus, nyílt küzdelme azonban reményt sugall. S ebből a szempontból tökéletesen lényegtelen, hogy szerelme, küzdelme tárgya történetesen egy asszony. A remény – akárcsak a kétely – általános érvényű: a férfiakat szerető nőket s a nőket szerető férfiakat (így e sorok íróját) sem hagyhatja közömbösen.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/10 09-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6938