KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/október
KRÓNIKA
• N. N.: Országos Közművelődési Filmfórum Kecskeméten
POSTA
• Németh Zoltán: Hol vetítik a klasszikusokat? Olvasói levél
• A szerkesztőség : Hol vetítik a klasszikusokat? Válasz

• Pörös Géza: Teremtő ízlés Időszerű beszélgetések a filmklubmozgalomról
PRO ÉS KONTRA
• Báron György: Nehéz szerelem Egymásra nézve
• Spiró György: Kikacsintva Egymásra nézve

• Csala Károly: Egy műfaj jelzései Vörös föld
• Székely András: Jelenetek egy kényszerházasságból Suli-buli
• Bársony Éva: Forgatókönyv-vezénylés Beszélgetés Simó Sándorral
VITA
• Szabó B. István: Mit és hogyan? Vita a forgatókönyvről

• Zalán Vince: Aki többet követelt az élettől, mint vajaskenyeret Noteszlapok Rainer Werner Fassbinderről
• N. N.: Rainder Werner Fassbinder filmjei
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Az ember és a történelem Pesaro
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Adj, amit adhatsz
• Jakubovits Anna: Szenvedünk a kamaszkortól
• Lajta Gábor: Montiel özvegye
• Deli Bálint Attila: Újra vissza
• Ardai Zoltán: Pucéran és szabadon
• Harmat György: Hová tűnt Agatha Christie?
• Hollós László: Helyre vagy befutóra
• Greskovits Béla: Az ítélet: halál
• Varga András: Kilenctől ötig
• Zsilka László: Bajtársak
TELEVÍZÓ
• Boros István: „BBC” Budapest Beszélgetés Benda Lászlóval, baló Györggyel és Chrudinák Alajosal
• Csepeli György: ... et circenses A televíziós szórakoztatásról
• Kőháti Zsolt: Bevallani a múltat Tanúkihallgatás
KÖNYV
• Csantavéri Júlia: Filmes könyvek közt Rómában

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Pro és kontra

Egymásra nézve

Kikacsintva

Spiró György

 

Van rossz film a világon szép számmal, ez így is van rendjén. Kevés azonban az olyan, amelynek vetítése közben az ember először kellemetlen zsigeri nyugtalanságot érez, majd lassan ráébred, hogy valami igen méltatlanba ráncigálják bele.

Ezen ritka képződmények közé tartozik Makk Károly új filmje, az Egymásra nézve.

Kénytelen vagyok leszögezni: nem vagyok sem homoszexuális, sem prűd. Felőlem egy műalkotás foglalkozhat bármivel, ami emberi. A homoszexualitás emberi jelenség, s mert a mai magyar megítélés szerint bűnnek vagy legalábbis szégyenletesnek, titkolnivalónak minősül, nagyon is el tudom képzelni, hogy valódi emberi tragédiák művészi ábrázolására alkalmas téma. Mint mindenkinek, nekem is vannak ismerőseim, akik ezzel a tragikus konfliktussal küszködnek, én azonban az embert becsülöm – vagy utálom – bennük, nemi életüket senki másra nem tartozó magánügyüknek tekintem. Ha egy művész e témában hiteles és őszinte alkotásra képes, ha tehát embert ábrázol, és nem a merészségével tüntet, ha e speciális témában megtalálja a rám is érvényes igazságot, feltehetőleg fel sem tűnne, hogy az én szenvedélyeim nem a velem egyneműekre irányulnak.

Hogy egy homoszexuális nő beleszeret egy férjes asszonyba, és elcsábítja, az a számomra nem egyéb szokványos háromszög-történetnél, amelyet lehet ábrázolni jól vagy rosszul. Esetünkben zavar, hogy e háromszög nincs elfogadhatóan felvázolva, nincs érzelmileg indokolva, s hogy a férjes asszonyt játszó szép, szőke színésznő nem tud hitelt érdemlően fellángolni a csábító iránt. De ez valószínűleg akkor sem történt volna meg, ha filmbéli csábítója férfi.

Kissé zavar az is, hogy a csábítás a legszokványosabb és legunalmasabb dramaturgiai szabályok szerint folyik unalmas presszóbelsőkkel, szép parkokban való sétálással, mélyértelmű egymásra nézésekkel és hasonló patronokkal fűszerezve, és a megfelelő, ilyenkor szokásos késleltetéssel egész estét betöltővé duzzasztva. Hogy a nagydarab férj hiába próbálja érvényesíteni házastársi jogait, s aztán persze előbb-utóbb belelő a fürdőkádban heverő felesége nyakába, az szintén nem ér meglepetésként; esetünkben már csak azért sem, mert a film a végeredménnyel, a kórházi ágyban és a tolószékben kezdődik. Még azt is elfogadom, hogy a csábító(-nő) meghal valamiképpen – lehetőleg öngyilkosság-gyanús szituációban. Végül is előfordul, hogy a főhőst, ha már nem tudunk mihez kezdeni vele, eltesszük láb alól, sorsának ily módon vélve kölcsönözhetni ama mélységet, amit művészként nem tudtunk megadni neki.

Lehetett volna az Egymásra nézve szimplán unalmas film is, függetlenül attól, milyen neműek a háromszög szereplői.

Csakhogy a homoszexualitás a filmnek csak egyik vonala. A másik az „igazság” kimondása. A történet 1958-ban játszódik, mint ezt meg is jegyzik szépen, egy pesti lap szerkesztőségében, ahol is az egyetlen főhős(nő) kivételével majd mindenki szorgalmasan hazudik. Főhős(nő)t mélyen elszomorítja, hogy olyan igazságtalanságok történhettek a közelmúltban, mint például a börtönt járt főszerkesztővel; főhős(nő) megírja az igazat a téeszesítésről, főszerkesztő nem akarja közölni, aztán csak meghúzza, de így is nagyot kap a fejére. Újságírók szolgalelkek, gyávák, feljelentgetik egymást. Főhős(nő) igazi szocreál – pontosabban szocromantikus – hősnő), becsületessége, tisztasága, demokratikus érzülete abszolút, származása népi, igaza objektív, előremutató.

Ez sem bosszantó, voltak és lesznek ilyesfajta filmek. Az már kínosabb, hogy félmondatos utalásokat vágnak a fejemhez kikacsintva rám, s ebből értenem kellene a nagyobb politikai és társadalmi összefüggéseket. Sajnos, az összekacsintáshoz két fél kell legalább, és időnként hiába kacsintanak. Az ilyen utalások igen bátornak tűnnek, különösképpen, ha meggondolom: most már nem az ötvenes éveket leplezik le, hanem az ötvenhat utániakat!!!, bár némileg zavaró, hogy az utalások olykor minimum kétféleképpen értelmezhetők. De nincs nagy vész, a főszerkesztő, bár személyében kissé meggyötörték, azért elvhű maradt, és tiszta is annyira, hogy főhős(nő) hatására szintén teljesen pozitívvá váljék a másik sors- és elvtárssal, a pozícióba került felettessel szemben: nagy gond fordíttatik a korhű öltözékre, enteriőrre, hajzatra és esztétikus képi megformálásra; látunk igazi falusi dőzsölést is cigányzenével és nézőcsábító csárdással (ez is értelmezhető kétféleképpen, hiszen kritikaként is!), ez ugyan mind sablon, de hozzászoktunk már, és megbocsátjuk.

Ami azonban páratlan eddigi filmművészetünkben, ez a két, egymással szervileg semmiféle kapcsolatba nem hozható téma összepárosítása révén előálló, elképesztő ideológia.

A film röviden a következőt mondja:

Aki az igazságot ki meri mondani, az buzi. Az igazságot azért csak a deviánsok merik és képesek kimondani, mert ők erre biológiailag predesztinálva vannak, míg a normálisak egytől egyig komformisak, szolgalelkűek, talpnyalók és opportunisták, mert ők meg erre vannak predesztinálva biológiailag. Aki biológiailag deviáns, azé a szabadság. Aki biológialag normális, azé a rabság. Minthogy pedig a biológiailag rabnak születettek vannak többségben, kinyírják a biológiailag szabadnak születetteket.

Igaz, a rendező a szabadság mellett látszik lándzsát törni, s minden rendelkezésre álló (sematikus) eszközzel igyekszik a főhős(nő)t félelem és gáncsnélküli szoclovaggá növeszteni. A képlet azonban tartalmazza a másik értelmezési lehetőséget is, mégpedig azt, hogy „csak a rohadt buzik hőzöngenek” folyton a hazugság ellen, és kikészítésük az életképesek (a gyávák) és a társadalom jóléte érdekében éppenséggel elkerülhetetlen.

Bárhogyan forgatjuk is, ezt az ideológiát semmi nem igazolhatja. Pszichológiai képtelenség, hogy a közfelfogás szerint deviáns nemi magatartás a szabadságot jelentheti. Éppen elég rabság, hogy valaki normális férfinak vagy normális nőnek születik, de ennél aztán sokkal nagyobb rabság, ha valaki valamiért e ráosztott szerepnek nem tud megfelelni, s a társadalom kiközösíti, a hozzá hasonló kínlódók közé száműzi. A homoszexualitásból való kitörési kísérletek kudarca éppen attól válhatna nagy tragikus témává, mert a hős, minden erejét megfeszítve, valódi egzisztenciális válsággal küzd, vagy ha már nem küzd, döntése mindenképpen súlyos, mert a jövőtlenséget vállaló. Nem igaz továbbá, hogy az ember vagy deviánsnak, vagy normálisnak születik; a nemi szerepek kialakulása legalább annyira szociológiai, mint biológiai folyamatok következménye, és ma már igazán pontosan tudható, milyen családi és társadalmi viszonyok okoznak torzulást vagy bizonytalanságot a nemiségben. Nem igaz továbbá, hogy „becsület, tisztesség” s más efféle erkölcsi kategóriák közvetlen összefüggésbe volnának hozhatók a szexualitással. Ilyen alapon a tisztesség és a tisztességtelenség eleve benne van a génekben, és senki semmiért nem vonható felelősségre.

Ez az ideológia lényegében azt mondja: mi, normálisak, legyünk csak nyugodtan talpnyaloncok, ne érezzünk lelkifurdalást soha kisebb-nagyobb árulásainkért, megalkuvásainkért, hiszen mi erre vagyunk teremtve. Az igazat majd kimondják a deviánsok. Az olyan pozitív hősben pedig, aki képes a „valódi, nagy (homoszexuális) szerelemre” és az „objektív igazság” kimondására, ne is keressük önmagunkat, hiszen ő már csak nemi ferdülésénél fogva is elérhetetlen erkölcsi magasságban lebeg: a film nyitó és záró szimbóluma szerint lassan szárnyaló madárként, amely szögesdrót és őrtorony ellenére túlszáll országhatárunkon, melyet mi, normálisak és szárnyatlanok, csak bonyodalmak árán és rövid időre hagyhatunk el.

Ennek a – valljuk meg, eddig példa nélkül álló – végeredménynek a szempontjából tökéletesen mindegy, hogyan jött létre ez az eredeti ideológia, hogy így akarta-e a rendező, vagy csak véletlenül, a filmgyártás zűrzavara során jött így ki a lépés. A film alapjául szolgáló Galgóczi-kisregény pszichológiailag motivált, keserű és megszenvedett írás, de hát a film más műfaj, és a rendezőnek joga van a saját látomáshoz. Elképzelhető, hogy a rendező egyszerűen csak nem gondolta végig, mivel jár e kényes témák vegyítése. De a leginkább az képzelhető el, hogy a rendezőt bölcs exportvágy vezérelte: Nyugaton jól mennek mind a homoszexuális témájú filmek, mind a szocialista rendszert belülről bíráló filmek, nosza, kapcsoljuk össze a kettőt (s akkor nem árt, ha a főszereplők egyéb szocialista országokból származnak, így remélhetőleg még nagyobb lesz a hírverés).

Kifelé azt akarja elhitetni, hogy nálunk a biológiai és minden egyéb rendű és rangú szabadságjog problémátlanul dicsőíthető, s hogy a magyar művészet mással sem foglalkozik, mint állami támogatással az államot kritizálja (erre valók a filmben a szögesdrótok, a parkokban ellenszenvesen feltűnő rendőrök, meg a vérnősző barom, a férj háromcsillagos egyenruhája és hasonlók); befelé azt szuggerálja, hogy aki az igazságot hirdeti, az buzeráns.

Ehhez képest igazán elhanyagolható, hogy az epizódszerepben feltűnő Szirtes Ádám kivételével a színészek lehetetlen és sematikus szerepeiket nem tudják megoldani, hogy a kamera közhelyeket lát, hogy a külföldi színészek gesztusrendszere minden, csak nem magyar, hogy szinkronjuk zavaró, szájmozgásuk és arcjátékuk egészen máshol tart, mint a magyar szöveg, hogy a lengyel érzékenység nem hozható közös nevezőre a szlovák lassúsággal és a magyar szürkeséggel, hogy a dialógusok gyermetegen primitívek.

Így aztán a filmnek szép szakmai sikert jósolok.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/10 12-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6939