KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/július
POSTA
• Balogh Béla: Éreklődéssel olvasom... Olvasói levél
• A szerkesztőség : Közhelyeket válaszolhatunk... Szerkesztői válasz
• Bánk Melinda: Júniusi számuk... Olvasói levél
• A szerkesztőség : Úgy érezzük... Szerkesztői válasz
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
VITA
• Dobai Péter: Elnémul a szó, megszólal a kép Vita a forgatókönyvről
• Kertész Ákos: Mohamed koporsója Vita a forgatókönyvről
• Szalai Györgyi: A harmadik oldal Vita a forgatókönyvről
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Reményre ítélve Cannes (1)

• Koltai Tamás: Fenn az ernyő Vőlegény
• Kövesdi Rózsa: Elvek és tervek Beszélgetés Jeles Andrással
FESZTIVÁL
• Koltai Ágnes: Gyurmahorror fáradt dokumentummal Oberhausen

• Györffy Miklós: Peter Weiss és a film
• N. N.: Peter Weiss filmjei
• Buda Béla: Jegyzet Huston filmjéhez
LÁTTUK MÉG
• Peredi Ágnes: Szicíliai védelem
• Kovács András Bálint: Ez Amerika
• Ardai Zoltán: Az ifjúkor forró évei
• Hollós László: A kapitány kalandjai
• Kövesdi Rózsa: Meztelenek és bolondok
• Harmat György: Vízimese
• Lajta Gábor: Szóljon a rock
• Sebők László: Éjszaka történt
• Lajta Gábor: Katonadolog
TELEVÍZÓ
• Bikácsy Gergely: Óriások és törpék Miskolc
• N. N.: A 22. miskolci tévéfesztivál díjnyertesei
• Csepeli György: Katarzis papucsban A tévéjátékok társadalomelvű esztétikájához
• Mihályfi Imre: Mentsük meg a tévédrámát!
• Koltai Ágnes: A hitehagyott tollnok Szegény Avroszimov
• Koltai Tamás: Hol kezdődött Viktor Brizgalov erkölcsi romlása? A tanszék
• László Balázs: A televíziózás őshazájában Az angol televízióról
KÖNYV
• Csantavéri Júlia: Olasz kismonográfia Kovács Andrásról
• Varga András: Veress József: Kovács András

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Oberhausen

Gyurmahorror fáradt dokumentummal

Koltai Ágnes

Kiküldött munkatársunk beszámolója

 

A rövidfilm helyzetét, presztízsét tömören és szellemesen jellemzi egy prospektusra felskiccelt rajz: a biztonságosan lépkedő játékfilmtekercs kezénél fogva húzza maga után bizonytalan léptű gyermekét, a kisfilmet. Nem biztos, hogy a játékfilm az irányadó, de tény, hogy a rövidfilm a profi filmgyártásból egyre jobban kiszorult (a versenyben bemutatott filmek nagy részét egyetemek, filmfőiskolák, kísérleti stúdiók finanszírozták), lépést vesztett, nem olyan friss és eleven, mint néhány évvel ezelőtt. A huszonnyolcadik oberhauseni rövidfilmfesztivál ezt a megtorpanást tükrözte, jóllehet idén is bőséges és változatos program volt. Délelőttönként a gyermek- és ifjúsági filmek versenye zajlott. Bányászok a filmen címmel retrospektív sorozatban 1923 és 1971 között készült bányász-témájú rövid- és játékfilmeket vetítettek, köztük olyan kuriózumokat, mint Piel Jutzi 1930-as Haláljelenet (Todesszene) és Joris Ivens 1933-as Borinage-i nyomor (Misère au Borinage) című kisfilmjét. Külön programban vetítették a tavalyi krakkói fesztivál díjnyertes filmjeit. A videoműsorok kínálata volt a legszélsőségesebb: láthattunk fasisztoid punk-filmet és dokumentumfilmet a Bécs melletti Traiskirchenben várakozó lengyel disszidensek nyomorúságos életkörülményeiről. Mindemellett még rendezvényekből, sajtókonferenciákból is bőven jutott a kitartó és türelmes vendégnek, csak éppen egy fontos évforduló szorult háttérbe. Idén Oberhausen ünnepelhetett volna, s nem is akármit, az új német film születését. Húsz évvel ezelőtt, 1962-ben itt tették közzé azt a nyilatkozatot, amely nemcsak holttá nyilvánította a régi filmet, de fenekestül felforgatta a német filmgyártás anyagi-szervezeti kereteit is. Az évforduló különösebb ováció nélkül múlt el, mindössze egy vita (1962–1982: Az új német film kezdete és vége?) emlékeztetett a filmtörténeti jelentőségű oberhauseni manifesztumra. Nem olvashattunk rövidebb-hosszabb lélegzetű cikkeket, tanulmányokat a nyugatnémet új film húsz évéről, filmes egyéniségeiről, nem rendeztek retrospektív vetítéseket a manifesztum aláíróinak korai rövid- (és ne adj isten, későbbi) játékfilmjeiből. Talán a kötelező szerénység, a szemérem tiltotta meg a fesztivál rendezőinek a „házi ünnepséget”? Pedig a hajdani lázas és tettre kész Oberhausen megért volna egy misét.

S hol vannak ma az egykori lázadók? Csak Alexander Kluge, az oberhauseni csoport „filmpolitikusa” tűnt fel egy – külön programban vetített – filmen Jean-Marie Straub, Werner Nekes és Klaus Wyborny társaságában; a montázsról nyilatkoztak a rendezők. Bár Kluge láthatóan nem érzi magát rosszul frankfurti „barlangjában”, s a montázs kapcsán néhány szót szól egy filmtervéről is, valójában nem sokat tudtunk meg róla ebből a filmből. A többiekről nem is beszélve...

 

A legtöbb nézőt – főleg a város tizen-huszonéves fiataljait – a hivatalos versenyprogram olykor éjszakába nyúló vetítései vonzották. A versenyben 31 nemzet 114 filmje szerepelt. Elsősorban Európa, Észak-Amerika és Latin-Amerika képviselte magát, Ausztráliából és Ázsiából mindössze egy-egy film érkezett. Idén nem tematikus, hanem nemzeti programok voltak, s ez – a szervezők minden aggodalma ellenére – jó csoportosításnak bizonyult. Igaz ugyan, hogy a vetítési időponttól függően fulladt érdektelenségbe vagy aratott nagy közönségsikert egy-egy nemzeti program (a magyar filmek például szinte üres nézőtér előtt peregtek délután két órakor), így mégis jobban el lehetett igazodni a filmtengerben.

A fegyverkezési hajszáról, a háborús félelemről és a kontinensünket elöntő mocsokról készült filmek uralták a fesztivál első napjait. A háborúk, az agresszió árnyékában élő rendezők a didaxist és a propagandisztikus célokat nem palástolva jól-rosszul megcsinált filmpublicisztikával tiltakoztak a milliárdokat felemésztő hadikiadások ellen, s vetítették elénk egy jövendő háború borzalmait. De a filmkészítés elemi szabályait a legnemesebb szenvedélyek sem rúghatják fel. Még a díszoklevéllel jutalmazott nyugatnémet produkció, Franz Kluge Egy maroknyi hatalomért (Für eine Handvoll Macht) című filmje is szándékoltan érdes, kidolgozatlan, a rendező a számok, tények sokkoló erejében bízott. Nem voltak sikeresebbek a második világháború, az atombomba borzalmaival példálózó filmek sem. Ma, amikor a televízió naponta otthonunkba hozza az öldöklést, nemcsak az információáradattal kell megküzdenie a filmpublicisztikának. Az elkötelezettség, a politikai állásfoglalás nem mindig párosult formateremtési készséggel. Ezt példázza a fesztivál dolgozóinak díját (ez amolyan vigaszdíj) nyert nyugatnémet film is, a Néma kiáltások (Stumme Schreie). Elke Jonigkeit és Hartmut Kaminski filmje az oly sok ellenállót elnyelt Pawiak (a Gestapo varsói börtöne) feliratait fényképezte le. A kamera celláról cellára jár, s „olvassa” a halálra készülők utolsó üzenetét. A túl hosszú, széteső film végül is önmaga ellen fordult – de lehet, hogy csak innen nézve (mert a fesztivál rendezői még egy fotókiállítással is hangsúlyozták a film politikai jelentőségét).

 

A dokumentum- és fél-dokumentumfilmek özöne sem tudta feledtetni az egyre inkább szembetűnő műfaji gondokat: a valódi vagy rendezett tények, események rögzítésének és „tálalásának” hatástalanságig unalmas formáit. A díjazott dokumentumfilmek elsősorban módszerükben, szűkszavúságukban példaadók. A holland Kukában nem lehet élni (In einem Panzer kannst du nicht wohnen) az amszterdami lakásfoglalókat mutatja be (lapunk 1982/2-es száma már hírt adott a filmről). A kollektív film alkotói maguk is illegális lakásfoglalók, sőt illegális rádió- és tévéadójuk is van Amszterdamban.

 

A másik fődíjas dokumentumfilm, Mihályfy László rendező és Hollós Ágnes szerkesztő alkotása, a Bagóhegy boszorkánya kíméletlenül pontos szociológiai-pszichológiai látlelet egy falusi közösségről, az irigység és butaság szülte előítéletekről. A Pusztahencsén élő, 91 éves, évtizedek óta magányos, éjt nappallá téve dolgozó Vica néni megoldhatatlan rejtély a falusiaknak. Boszorkánynak kiáltják ki, s egy fiatalasszony meglepő könnyedséggel jelenti ki, szerinte egyszerűen agyon kellene ütni. Az indulatok tetőfokán derül ki, hogy a falu legtoleránsabb lakója egy iskolázatlan, talpraesett cigányasszony. A televízió produkciójában készült film a dokumentarizmus új lehetőségeit villantotta fel, s méltán nyerte el másik három zsűri díját is.

 

A dokumentumfilmek árnyékában szerényen meghúzódó kisjátékfilmek a formateremtés, a képi látás és ábrázolás erejét bizonyították. A nemzetközi zsűri nagydíját a Földanya (Mutter der Erde) című grúz film nyerte el. Rendezője, Goderdzi Csoheli másodéves főiskolás, a nálunk is ismert Lana Gogoberidze tanítványa. A balladisztikus hangvételű, meglepően kiforrott film bánatos sóhaj, halk búcsú az élettől. Egy kihalt, a világ zajától távoli kis hegyi falu utolsó lakóinak földdel, természettel küszködő életét varázsolja elénk a kamera. Az öregember néma megadással várja a halált, az öregasszony – miután párját elvitte a kaszás – egyedül már nem bírja cipelni az emlékek terhét, de hiába minden próbálkozása, nincs ereje eldobni életét...

 

Az amerikai David A. Casci filmje, a Kiterjesztett játék (Extended Play) nemcsak technikai színvonalával, hanem remek humorával és feszes tempójával is lenyűgözte a zsűrit és a közönséget. A 13 perces történet a „mi történik, ha a játékautomata visszalő” gondolatával játszik. Egy csetlő-botló, lóarcú kamaszfiú ébredező szexuális vágyait – a sorozatos visszautasítások miatt – egy játékautomatán vezeti le. A lövöldözéstől egyre agresszívebb játékos önálló életre kelt gépével sorra kiirtja a játékterem vendégeit, míg végül vértől csepegve maga is menekülésre kényszerül. A felbőszült játékos még ekkor sem veszi észre, hogy mi történt körülötte.

A lengyel Pawel Kedzierski fődíjas filmje, a Gyermeknap (Dzień dziecka) az 1980 augusztusa utáni Lengyelország útkeresését, az értékvesztést, az emberekben dúló érzelmi viharokat ábrázolta. Két bohókás iskolás gyerek egy napja pereg a vásznon, velük kelünk és fekszünk, elkísérjük őket a közértbe, az őrsgyűlésre s az esti számvetésre: mi lesz holnap?

 

Bogdan Zižić jugoszláv rendező vendégmunkásokról szóló játékfilmjét nálunk is vetítették. Fődíjas rövidfilmje, a Prés (Presa) villanásnyi életkép; egy fiatal, névtelen gyári munkásnő egy napjának története. A munkagépéhez láncolt nő (biztonsági okokból egy bilincsben végződő lánc húzza el a kezét a présgép elől) látványa döbbenetes, a sivár, lélekölő munka, a fülsiketítő zaj szinte fizikai fájdalmat okoz a nézőnek is. A szegényes munkásszállásra hazamenekülő hősnő hosszan csinosítja magát, rendet rak, megterít, a reménybeli férjet várja, aki természetesen késik, s mire megérkezik, álmában is remegő kezekkel alszik a magányos, törődött nő. Az egyébként hangoskodó, közbekiabáló közönség néma csöndben nézte végig a kíméletlenül őszinte filmet. (Pawel Kedzierski és Bogdan Zižić filmje között osztották meg az evangélikus zsűri díját is).

Az Éjszaka a város felett (Night on the Town) bravúros technikájú gyurmahorror, színezett, mozgatott gyurmafigurákkal előadott történet a nagyvárosi elidegenedésről, közönyről. Az undor esztétikáján alapuló filmhez jó gyomor kell. Az emberi test és lélek mindennemű mocska elönti a vásznat, a sokkoló képek meglehetősen gusztustalan lénynek ábrázolják az embert, mégsem fordítjuk el tekintetünket, rabul ejt a bizarr látvány. Az Éjszaka a város felett nemcsak az amerikai program, hanem az egész fesztivál legkiemelkedőbb alkotása volt. Félelmeink, agresszivitásunk, nevetséges és abszurd létünk fogalmazódott meg benne, mindaz, amit dadogva és nehézkesen próbáltak elmondani a dokumentumfilmek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/07 26-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7030