KritikaKikaAz eklektika diadalaArdai Zoltán
Kika, a madridi sminkeslány bizarr története új Almodóvar-variáció madrilenákra, machókra és idegösszeomlásra. Almodóvar mint címadó is csapong: mint látjuk, egyszerűen Kikának is képes keresztelni egy filmet (a főhősnő nevéről), eddigi tíz filmje közül kettőt mégis kihívóan antilakonikus, vallomásértékű címmel ékesített fel: az egyik a Mit tettem, hogy ezt érdemeltem? (1984), a másik az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén (1988). Szíve szerint mindegyik művének újra meg újra e címeket adná számozottan (Mit tettem… avagy asszonyok…) és sztori dolgában illenek is ezek mindegyikhez. Napjaink legfeltűnőbb aktivitású spanyolja a nőkkel – mindent összevéve – nagyobb rokonságot érez, mint a férfiakkal, még ha kobold-lelke nem válhat is valóban nőlélekké. Izgatottan kémleli, hogyan állják a sarat a nők az idegösszeomlás szélén, mert ha ők is rosszul, mi várhat ott a koboldra? A kobold-lélek, eredeti természete szerint, éjjeli nádas zsombékok, faodúk, nappali ligetbokrok, lombkoronák, tetők és erkélyek közt bukfencezik, szálldos. Egy olyan világban, melynek pasztorális arca is mutatkozik, rögtön elemében volna, csengő kacajjal uralkodna mindkét nem fölött. De a mindent egyre sűrűbben áthálózó, mind ellenőrizhetetlenebb gépezetek és szisztémák kora – a neobarbárság szeszélyesen meg-megnyíló szakadékaival – közvetlenebbül fenyegeti a koboldot, mint a derék, tapadósabb egyneműeket. A kobold az óbarbárság széles mezőin és a kastélyparkokban egyaránt otthon volt, a technokultúra és a hektikás újbarbárság azonban egyenest a nyakára megy. Almodóvarnak művész-léte elvileg már visszafordíthatatlanul át kellett volna lényegítse összes csecsemő-, gyerek- és kamaszkori komplexusait, ám a gyakorlatban ez a folyamat megrekedt. Újra meg újra felröppen a tündöklő kolibri, hogy egy újabb fára szálljon, de mindig csak ugyanoda száll vissza. A szertelen szerző-rendező már a Matadorral „alapművésszé” vált, de erről az egyről sosem jut a kettőre, évről évre mindig ugyanannak az Almodóvar-filmnek hasonértékű verzióit bocsátja sikerre. A kolibri féktelen sikerével ugyanakkor már sokan torkig vannak Spanyolországban. Ha valamelyik Almodóvar-mű ernyedtebbnek, laposabbnak, szétesőbbnek mutatkozna az előzőnél, a győzelembe menekült tehetségre rászabadulna mindaz, amin most még táncot jár: a komplexusok, a gépezetek, a közimádatban kígyózó közirritáció. Almodóvart a szorongás szuperdinamikussá teszi. Folytonos szellemi izgalomban, rohanvást él, lihegve-remegve olvas, tévézik, lemezezik, parancsnokol, konzultál, utazik, kapkodva, gyötrő elégedetlenség és lelkendezés közt hányódva gyűjti be és építgeti egybe a soron következő pazar mű motívumait. A motívumok viszonyai sohasem lesznek érettebbek az új filmben, mindig ugyanolyan nyersek-frissek maradnak, mint az előzőekben, a kirakósjátéki jelleg és az életszerűbb talányosság határán pompáznak. Ez a kettősség összefügg egy másikkal: bár az előállított bizarr szituációhalmaz mindannyiszor rikítóan artisztikus koloritú környezetben elevenedik meg, e filmek ugyanakkor klasszicizáló vonásokat is mutatnak. Teremtőjük már régen megállapodott egy bizonyos színképletnél és színkezelésnél, továbbá váltig ragaszkodik egyfajta plátói nyugalmú, geometrikus szellemű operatőri munkához, így a képi varázslat inkább csillapító kerete a vad cselekményeknek, mintsem nyugtalanító hatásukat fokozná. Almodóvar látszólag azért él-hal, hogy filmjei minél merészebbek legyenek, szembepofozva valamiképpen a mind képtelenebb valóságot. Holott abba pusztulna bele, ha valamelyik rémkomédiája nem sikeredne kiegyensúlyozott kis mesterdarabbá, mely korridort talál a szelídséghez. Vagy mégis másféle kedve az őszintébb? Hisz gumilabdaként veti magát bármi után, ami nem a falusi kápolna harangszava, legyen az pink-pop, poszt-punk, számára egyre megy. Neki minden ívelőbb pályájú divatfotóssal forró drótja kell hogy legyen. Nagy publicitású nyilatkozatokat tesz, melyekben pornócsillagokat méltat. Andy Warhol-féle gesztusokat és plebejus társadalomkritikát még senki sem csiszolt össze ily könnyed eklektikában. Elmaradhatatlan színésznőjét, Victoria Abrilt a művész legutóbb egy riporter-amazon szerepében léptette fel (a természetes lényű Kika ellenpontjaként és szerelmi riválisaként). A riporter-szörny öltözékét, a sisaktetőn forgó kamerával Almodóvar egyik garantáltan kreatív munkatársa tervezte, míg az a lelemény, hogy a médiakatona szabadon hagyott homlokára ondó hulljon (egy magasház X-dik emeleti erkélyéről), a központi alkotót dicséri. Van tehát mit nézni, annál inkább, hogy a látványosság zavarbaejtően váltakozó benyomást kelt, néha dermesztőt, néha viszont éppen amolyan öregecskéset: „azt a hét meg a nyolcát, hogy micsoda világ keveredett ide, gyerekek”. (Lásd a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című kései Déry-prózafantázia sajátságos up-to-date-izmusát). Szédítő, mi nem fér már bele az almodóvari eklektikus egységbe.
Kika, a sminkeslány, akinek folyvást nevetésre áll a szeme-szája, aki mindig életet kínál és életet vár, a film végén gyűlölet nélkül, de leszámol magában pénzes és előkelő szeretőivel, meg azok szolganépével, e lélekcsonkult, deformált plebejusokkal. Nyitott szájú, mosolykész arca épp elégszer öltött köztük sírósan csodálkozó, már-már kétségbeesett kifejezést ahhoz, hogy Kika útnak induljon, és engedjen az első jámbor vagánynak, egy taxisnak, aki falusi ünnepségre invitálja. Győz az élet. Ámde fennmarad egy kérdés. Kika nem fejlődött időközben, egyszerűen csak nem hagyta magát holmi lelkibeteg fotóművészektől meg hullatermelő és -rejtegető thriller-íróktól feltrancsírozni, mégha ezek jóképűek voltak is. De ha Kika mindig ilyen remek szemléletű nő volt, hogyan juthatott e férgesszívű, dekadens elitfigurák kelepcéjébe, miért nem érhették el korábban a taxisok? Ó, miért, maestro Pedro? Almodóvar szfinx módon tekint vissza ránk filmjéből, miként ha saját intim titkát firtatnánk. Mindenesetre a Kika sodró, feszes, kerekded műalkotás, nem rosszabb, mint a Tűsarok volt. Az idegösszeomlás réme egyelőre ismét visszaszorul.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1512 átlag: 5.58 |
 |
|
