KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/június
• Boros István: Balázs Bélát nem keresik? Magyar filmkönyvek nyomában
• N. N.: Magvető Könyvkiadó
• N. N.: Gondolat Könyvkiadó
• Veress József: A nagylexikontól a sorozatig Filmes literatúra a Szovjetúnióban
• Bikácsy Gergely: Filmkönyvek városa A francia kínálat
• Zsugán István: Vissza a moziba! Beszélgetés András Ferenccel
VITA
• Csurka István: Nincs mese Vita a forgatókönyvről
• Kardos István: Az irodalom mostohagyerekei Vita a forgatókönyvről
• Müller Péter: Mi lesz a halakkal? Vita a forgatókönyvről
• Bereményi Géza: Ki a legeslegjobb forgatókönyvíró? Vita a forgatókönyvről

• Rubanova Irina: A történelmi film: mítosz és tanulság Beszélgetés Elem Klimovval az Agóniáról
• Harmat Endre: Muzsik a palotában A Raszputyin-rejtély
• Marx József: Az eltökélt rossz A Hold
• Ardai Zoltán: Legyezőjáték A Mama százéves
• Osztovits Levente: A győzelem íze Tűzszekerek
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Kézdi-Kovács Zsolt: Ozu tanítómester
• N. N.: Ozu filmjei
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Elrontott életek Sanremo
• Székely Gabriella: Álomáruház Lille
• Gulyás Gyula: Super 8-as demokrácia Solothurn
• Gulyás János: Super 8-as demokrácia Solothurn
• Zsugán István: A portugál kapcsolat Figueira da Foz
LÁTTUK MÉG
• Farkas András: Csapda a zsoldosoknak
• Zsilka László: Mennyei napok
• Deli Bálint Attila: Ördögbarlang
• Zsilka László: Szuperexpressz
• Sebők László: Foci bundában
• Lajta Gábor: Szexis hétvége
• Hollós László: A Kobra napja
• Gáti Péter: Fél ház vőlegény nélkül
• Farkas András: Olimpia Moszkvában
• Greskovits Béla: Kéjutazás Las Palmasba
TELEVÍZÓ
• Csepeli György: Nem félünk a vitáktól?
• Bernáth László: Gombok az asztal lapja alatt, avagy a Rajnai-jelenség
• Avar János: Szvetter, szappan, szike Az amerikai televízióról
KÖNYV
• Csala Károly: Mozi és televízió Alekszandr Trosin könyve
JEGYZET
• Zilahi Judit: Amerikai kritikusok az Ocsar-díjas Mephistóról

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A Hold

Az eltökélt rossz

Marx József

 

Van valami tiszteletre méltó következetesség abban, ahogy Bernardo Bertolucci utolsó két filmje a nagy olasz romantikus, Giuseppe Verdi szellemi örökségére kacsint. A kolosszális méretű Novecento éppenséggel azzal kezdődik – némileg jogosult szimbolikával –, hogy a maestro meghalt, azaz egy korszak lezárult, és jön-jön a „XX. század”. A Luna tovább megy: Verdi zenéi (többek között az isteni Callas hangján) – a Trubadur, az Álarcosbál jelenetei – színezik a mai történetet, sőt mi több, egy ráérős képsor erejéig a Sant’Agata-i Villa Verdi előtt is elidőz Jill Clayburgh, azaz Catarina Silveri, a New Yorkból hazatelepült énekesnő… De még ne merüljünk bele a sztoriba! Ízlelgessük tovább ezt a zenét, engedjük hatni ránk, és a filmtől függetlenül élvezzük a bel canto nagy mestereinek teljesítményét. A két terjedelmes operajelenetben a képek alig zavarnak, és ez a film egészéhez képest nagy eredmény.

Mert hamar megkeseredik a méz a szánkban. A film óhatatlanul fölidézi a nézőben egy másik film Verdi-zenéjét, a Senso indításának Traviata-részletét. A Hold egynémely kritikusa ugyanis nem átallotta a filmet Viscontihoz mérni. Ó, szent Visconti, vállalod-e követődnek Fra Bernardót? Vagy te is látod „onnan”, hogy Verdi zenéje a Sensótól a Holdig micsoda dekadencián ment át? És egyáltalán: ki ez a Fra Bernardo? Ugyanaz a rendező, aki 1964-ben a Forradalom előtt határozott hangütésével nemzetközi porondon, Cannes-ban jól rajtolt, aki 1970-ben az ismert Moravia-regény, a Megalkuvó adaptálásával egyértelműen azok közé a rendezők közé emelkedett, akikre „figyelni kell”, aki azonban két évre rá, az Utolsó tangó Párizsban botrányával „kasszát robbantott”, majd amerikai pénzen megcsinálta az emiliai agrárszocialista mozgalom szado-porno-blöff freskóját?

Vajon melyik az igazi Bertolucci? Az elkötelezettnek mondott baloldali művész vagy a XX. Century-Fox rakoncátlan, ám kedvelt háziszerzője? Aki azt vallja: „Különös dolog: minél sikeresebbek egy rendező filmjei, annál inkább kételkednek tudásában a kritikusok.” Okkal mondja ezt, mivel a XX. század után a nemzetközi kritika ugyancsak megoszlott a film értékeit illetően, s ez a megosztottság csak folytatódik A Hold 1979. szeptemberi velencei világpremierje után.

Tegyük mindehhez hozzá a magunk szerény voksát. Legelőször is azt, hogy Bernardo Bertolucci tudásában kételkedni nyilvánvaló szamárság. A Hold kifejezetten tud valamit… A történet például mellőzi a közvetlen irodalmi előzményeket. A két Bertolucci fivér, Bernardo és Giuseppe, valamint Clare Peploe sztorija eredeti filmtörténet. Illetve: mozi-történet, ahogy az a kulturális sznobéria Nagykönyvében „meg van írva”. Kiváló szakemberek készítették el ezt a sztorit, az új módi mozitörténet e példás receptkönyvét. Olyannyira példás, hogy okulásul érdemes néhány rétegét közelebbről szemügyre venni.

Először a lebilincselőnek szánt „kulturális légkört”, amit minden további nélkül az biztosít, hogy a főhős operaénekes, és a filmben többször is az énekelni vagy nem énekelni „művészvívódását” játssza ki aduként. Másodszor azt az „otthonosságot”, amelyben ez a légkör megjelenik. Vagyis az isten szerelméért, nehogy Adrian Leverkühn „művészvívódása” ömöljék rá a tiszta képekre, hanem – ha már énekesnő ez a derék Caterina! – egy Verdi-énekesé. A Verdi-muzsikának itt ugyanis csupán az a funkciója, hogy a néző kulturális ismeretei olcsón kielégüljenek a zene felismerhetőségének örömében. Harmadszor nézzük csak a „pszichológiai rejtélyt – de ne mélyen!” követelményét. A jó öreg Ödipusz-komplexus most is kézre áll. A vulgárfreudizinus vicclapok szintjére süllyesztett „mélylélektana”, amely az agyalmányos figurák mögé tételszerű „sorsot” hivatott fölrajzolni. De hogy ez a sors valamelyest hihető legyen, negyedszer, földereng mögöttük a „modern problematika” is. Így a fiatalkori kábítószerfogyasztás, a munkanélküliség, a heteroszexualitás. Mindaz, ami végül a „merészség” szintjén csapja arcul a nézőt. Persze, ez a merészség a film legkonvencionálisabb eleme. Az anya–fiú viszony felszélről „hú, de provokatív”, ám ugyanakkor oly sok indítékkal van körülbástyázva (a meghalt mostoha-apa hiánya, a fiú magányossága a „keletiesen” fényképezett Rómában, betegsége stb.), hogy az anya a heroines történetben az incesztus lehetőségének felvillantásával „heroinai” szerepet vállaljon, azaz erkölcsileg megingathatatlanná váljék. Ráadásul Bertolucci úgy játszik egy gyufaszál tüzével, hogy hatszáz tűzoltó áll mögötte fecskendővel készenlétben. A film végén ugyanis, ahogy a mesékben szokott, „minden jóra fordul”, mindegyik Jancsi megkapja a maga Juliskáját. S mindez a sztároperatőr (hódolói szerint egy modern Delacroix), Vittorio Storaro üresen esztétizáló kamerája előtt, s kellően fényűző belsőkben, a ravaszul anzixosított New York-i, római és pármai külsők vöröses ragyogásában, bizonyítandó, hogy a filmre szánt pénzt a stáb nem kocsmaasztalon verte el, hanem a harmadik Bertolucci, az unokafivér-gyártásvezető Giovanni szakértelmét is bizonyítandó, a vásznon láthatja viszont a XX. Century-Fox legvaskalaposabb könyvelője is.

A történet két óra húsz percen át „bontakozik” ki, míg a meglehetősen naiv „rejtély” mindenki előtt nyilvánvalóvá válik, s amelynek a realitása – egy pillanatig sem kétséges – tipikusan „mozirealitás”. Vagyis aminek érvényessége a mozi kapuján túl szertefoszlik… De hátha ez a cél. A közönség andalítása a jó minőségű filmipari termék révén. Ha mindaz a sok nagyképű nyilatkozat, ami Bernardo Bertolucci nevéhez tapad A Hold kapcsán csupáncsak a művészi látszat érdekében történt, leplezendő a kellemesség (és kasszasiker) mentén tett „felfedező útját”. Ha a legőszintébb vallomás A Holdról a Cinéma hasábjain így hangzott: „Ez a film a gyönyör keresésére indul. A film igazi üzenete ez a gyönyör; azé, aki adja, és azé, aki kapja. Ebben a kérdésben nincs hamis kibúvó. Ha egy utazás gyönyörködtet, megvalósítom” – akkor nyilvánvaló, amiről most szó van, az nem egyéb, mint a művészet és a közönség kérdésének újabb cifrázata – Bernardo Bertolucci bőrén. Az imént idézett mondatok őszinteségéhez egyébként nem fér kétség. A Holdról adott egyik későbbi interjújának (Süddeutsche Zeitung) slusszpoénja éppenséggel rímel rá. A negyvennyolc éves „öreg” mester a fiatal rendezőket óvni akarja attól a „kereszteshadjárattól”, hogy „a közönség ellen csináljanak filmeket, olyan filmeket, amiktől a néző szenved”. Ez – Bernardo Bertolucci szerint – a hatvanas évek programja volt; most más szelek fújdogálnak: „Ma föl kell tenni a kérdést: kicsoda a közönség, hol van a közönség, mi a kommunikáció és hogyan működik?”

A Hold eltökélten hirdeti: a közönségnek művészet helyett elegendő a pótlék, a művészies giccs. Amikor is a valóság igazsága helyett elegendő a „mű immanens igazsága”; amikor is a művészet autonómiája helyett teret enged – a közönségre való hivatkozás látszatdemokratizmusa mellett – a kellemesség, a „gyönyör” terrorjának.

Felmerülhet azonban az olvasóban a gyanú, vajon nem „értékeljük túl” A Holdat azáltal, hogy ilyen szándékot tulajdonítunk rendezőjének. Vajon nem egyszerűen egy rossz filmről van-e szó (amint azt a nemzetközi, kiváltképp az olasz kritika egy része tartja), vagy netán a kritikus ízlése csorbult ki, hiszen – mint lenni szokott – a lelkesült sajtó kiállt a film mellett, mondván, hogy „öntörvényű, dús és egyes pillanataiban grandiózus” alkotásról (Urs Jenny a Spiegelben) van szó.

Úgy gondoljuk, semmiképpen sem aránytévesztés A Hold esetében felvetni a filmművészet „elárulásának” kérdését. A film ugyanis eltökélten rossz, mivel a megvalósításának programja tartalmaz olyan kompromisszumot (az esztétikában oly kevéssé kutatott fontos pillanat: az alkotás-előtt ködös időszakában), amely kiváltképp művészetellenes. A Hold esetében egyáltalán nem arról a „normális” megalkuvásról van szó, amit például Sergio Leone, a Volt egyszer egy vadnyugat mesterembere vállalt (a példa nem erőszakolt: a C’era una volta il west forgatókönyvének egyik társírója Bertolucci volt), hanem arról a mélységes cinizmusról, amely a művészet horizontját a fogyasztás up to date szintjére „állítja be”. Amely szinten már logikus következmény, hogy a baloldali hírében álló rendező egy olyan ütődött kommunista szerepeltetését engedi meg magának (Renato Salvatori kínosan „markáns” alakításával), ami az antiszemita zsidóviccek színvonalán teszi nevetségessé a polgári néző számára az elkötelezettséget.

A Hold: az eltökélt rossz gazdagon előadott melodrámája. Kitűnő szakemberek szélsőséges szövetsége a művészet mezében a közízlés kiszolgálására. De ha szélsőségről van szó, akkor inkább vállaljuk Majakovszkij avantgardizmusát, a „közízlés pofonütését”; ha azonban erre erőnkből nem telik, legyünk szerények. Törekedjünk a használati érték növelésére, és ne éljünk vissza a művészet látszatával.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/06 26-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7064