KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/május
JEGYZET
• Zalán Vince: Magyar filmek Berlinben
• Deli Bálint Attila: Kísérleti filmezés Magyarországon I.
• Schubert Gusztáv: Kísérleti filmezés Magyarországon I.
VITA
• Csala Károly: Hogyan? Vita a forgatókönyvről
• Koltai Tamás: „Emberábrázolást tanultunk” Vita a forgatókönyvről. Kerekasztal-beszélgetés színészekkel

• Zsugán István: Kettős szorítottság kínjában Beszélgetés Makk Károllyal
• Bernáth László: Mozi vagy tévé? Új népszerű-tudományos filmekről
• Hegedűs Zoltán: Szatíra (galamb)epével Szívzűr
• Bikácsy Gergely: Örömragály Aranycsapat
• Zalán Vince: Táncmúzeum Cha-cha-cha
• Kovács András Bálint: A megkésettség drámája Beszélgetés Vitézy Lászlóval
• Loránd Gábor: A vád tanúi Nürnberg, 1946
• Györffy Miklós: Patkányok és emberek Amerikai nagybácsim
ANIMÁCIÓ
• Lajta Gábor: A mese és eszközei Jurij Norsteinről
• N. N.: Jurij Norstein filmjei
• Reisenbüchler Sándor: A kisgyerek és a filozófus
• Vajda Béla: A kisgyerek és a filozófus
• Varga Csaba: A kisgyerek és a filozófus

• Robinson David: A brit film koldus tehetsége
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Sánchez gyermekei
• Simándi Júlia: Milka
• Deli Bálint Attila: Egy kis romantika
• Báron György: Egy elvált férfi ballépései
• Lajta Gábor: Tizenkét hónap
• Kovács András Bálint: Alma
• Mayer Tamás Egon: Találkozás
• Schubert Gusztáv: Nyerítő nyeremény
• Deli Bálint Attila: Hegyi emberek
TELEVÍZÓ
• Losonczi Ágnes: Túl/lebecsült anyagiak és megpörkölődött eszmék A nyolcvanas évek televíziózása elé
• Koltai Ágnes: Könnyű bánat Csere
• Marx József: Milyen tévét szeretnék a nyolcvanas években?
• Kis Csaba: Moszkvától – Kamcsatkáig A szovjet televízióról
KÖNYV
• Bikácsy Gergely: Kubrick, avagy a pesszimizmus

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Új népszerű-tudományos filmekről

Mozi vagy tévé?

Bernáth László

Kell-e, szükség van-e népszerű-tudományos mozifilmekre? A drasztikus kérdést a műfaj mégoly elfogult hívének is, mint e sorok írója, minduntalan fel kell tennie, ahányszor csak a televízióban sorozatokat lát földrajzi kuriózumokról, különleges japán rovarokról, egyiptomi múmialeletekről, vagy amikor egyszerűen csak szimpla előadást közvetítenek a Gólyavár nagyelőadójából, ahol a táblán és a krétán kívül mindössze egy beszélő ember nyűgözi le egyszerűségével és intelligenciájával.

Más szóval szükség van-e a népszerű-tudományos műfaj moziváltozatára, amikor a televízió naponta szállít tucatnyi „közművelődési műsort”, gyakran igen jó színvonalon? S az nem válasz a kérdésre, hogy a felnőtt-oktatásnak, a televízión kívüli közművelődésnek szüksége van a filmes illusztrációra. Erre a célra ugyanis a megfelelő televíziós filmekről nagyszámú kópiát lehet készíttetni, amint erre már volt is példa.

Ha most mégis igennel válaszolok saját provokatív kérdésemre, akkor ezt az a meggyőződés mondatja velem, hogy lehet értelme, célja a népszerű-tudományos mozifilmnek, ha más, ha különbözik a hasonló típusú televíziós produkcióktól. Az idő, a méterhosszok rövidsége ugyanis nemcsak hátránya, hanem megkülönböztető előnye is ennek a filmtípusnak; olyannyira szükséges szelektálni, sűríteni, sajátos filmes kifejezési eszközöket keresni, hogy – művészetté válhat. S mert azzá lehet; időtlenebbé, még pontosabban: időtállóbbá is válhat. A tudományok eredményeinek gyors meghaladása mellett is. Éppen az esztétikai minőség képes a felmutatott tudományos részigazságokat is általános érvényűvé transzponálni. S hogy az ilyesmi egyáltalában lehetséges, arra éppen a magyar népszerű-tudományos film mutatott világraszóló példákat a Nyitánytól a Módszerekig, a Máté passiótól az Örök megújulásig.

Sajnos más, alacsonyabbra állított mércével a hazai televíziózás harmadik évtizedében már nem lehet közeledni ehhez a műfajhoz. Éppen ezért nem tartottam túlságosan szerencsésnek azt a vizsgálati módszert, amit a Filmművész Szövetség népszerű-tudományos szakosztálya választott március elején. A másfél nap alatt levetített huszonkilenc film után arról vitáztunk: milyen tendenciák jellemzőek erre az 1981-es termésre?

Őszintén szólva csak azt tartom lényegesnek: akad-e olyan film, amelyik megfelel az egyetlen lehetséges igénynek, annak tehát, hogy a tévéfilmek dömpingje mellett is érdemes volt ezeket legyártani. Félreértés ne essék, nem a műfaj „remekműveit” gondolom számonkérni, hanem azt, hogy képes-e sajátos eszközeivel a mozivásznon, a tudományos információk mellett időtálló esztétikai minőséget reprezentálni.

Két-két és fél filmet gondolok a huszonkilencből olyannak, amelyik megüti ezt a mértéket. Hogy ez sok vagy kevés, nem tudom – s őszintén szólva: nem is akarom – eldönteni. Mindenekelőtt György István Ave Mariáját érzem ilyennek. Ave Maria zenéjére vágva a festészet talán legszebb három Madonna-ábrázolását látjuk, a születés, a keresztelés és a halál hármas csoportosításában. A képeken – feltehetően zömükben reprodukciókon, mert a választék olyan gazdag, hogy másképp alig volt összegyűjthető ez az anyag – úgy közeledik a kamera, hogy az anya és a gyermek viszonya egyre inkább elveszti a vallásos mitológiában betöltött szerepét és mindennapi emberi kapcsolattá válik. Ezt hangsúlyozzák szerencsésen a nagyon sokféle – korban és festészeti stílusban, nőideálban eltérő – Madonna-arcon megjelenő alapvető emberi érzelmek. S még egy trükkel segíti ezt hangsúlyossá tenni a rendező: háromszor megszakítja a képek áradását és valódi szülést, keresztelést, siratást ábrázol, de ezt olyan tüllön vagy speciális üveglapon át fényképezték, hogy a naturális kép, a repedések hajszálhálójának trükkjével, tökéletesen simul a klasszikus festmények világához. Végül is, az egész film, egyetlen kommentáló szó nélkül, mond el valami érdekeset a valóság, a művészet és a történelmi kor viszonyáról.

A másik nagy erejű film Lakatos Iváné, Lapok egy csavargó életéből címmel. Mednyánszky László megrendítő naplójának szövegét – kitűnően sűrítve – használja narrációként a film, de ezt a festmények, rajzok képi világával a feldolgozás, tehát a vágás, fényképezés segítségével, nem illusztrálja, hanem megemeli; a festő és a kor viszonyának igen erőteljes kifejezésévé változtatja.

A harmadik, a „fél”-munka, számomra Takács Gábor Bartók Béla: Kontrasztok című filmje volt. Itt természetesen a választott Bartók-mű zenéje az alapanyag. A három tételt háromféle képanyaggal ellenpontozza a rendező. Illetve helyenként csak illusztrálja – mint az első rész festményanyagánál például – s éppen ezért az illusztrativitásért érzem csak félig sikerültnek. Kitűnő viszont, ahogy a három muzsikus látványban is fokról fokra kiteljesedve jelenik meg a vásznon.

Azt hiszem, egyáltalán nem véletlen, hogy a legjobbnak vélt munkák mind valamilyen módon kapcsolódnak a művészetekhez. Jelesül a képzőművészethez és a zenéhez. Eléggé természetes a mozdulat, ahogy e műfaj hazai művelői, ha valóban művészetet szeretnének létrehozni, akkor a filmhez természetüknél fogva oly közelálló képzőművészethez és zenéhez nyúlnak. Ráadásul ha létezik tartósnak mondható tendencia e műfaj hazai történetében, akkor vitathatatlanul igen nagy tradíciója van a művészetekről szóló kisfilmjeinknek.

A tavalyi termésben sem csak ez a három film választott ilyen témát, hanem a huszonkilencből kilenc. A többi hat azonban inkább korrekt, használható mű, de ennél nem több. Knoll István Harmóniája, például a kerámiakészítés, Kis József Kovácsművészete a vaskovács-munka technológiáját mutatja be, de sem a művészetről, sem az emberről annál többet nem tud mondani, mint hogy nagy szakmai hozzáértést, ügyességet követelő technológia birtokosai ezek az emberek. A Királyok hangszere pedig (Préda Tibor) vegyítette egy cimbalomról szóló riport-oktatófilm és egy „művészfilm” igyekezetét, de ebből csak a riportázs volt érdekes. A művészetté emelés mesterkélt eszközei, a merev, keresett beállítások, a statisztéria szerepeltetése még a film informatív értékeit is kikezdték. Mert végül is a népszerű-tudományos műfaj nem egy műfaj. A jó riportázs is belefér ezekbe a műfaji keretekbe, mint azt Dévényi László filmje, a Csend bizonyította. A halláskárosultakról szól ez a munka hitelesen, érdekesen. Más kérdés, hogy igazi hatását akkor éri majd el, ha a televízió is bemutatja. Mint ahogy a televízióban már a mozik előtt megmutatta életrevalóságát Hárs Mihály kellemesen szórakoztató filmje, A budapesti állatkert címmel. (Az elefántpedikűr, a járókában nevelt kismajom mindig eléri a – megérdemelten – frenetikus hatását.) Valószínű, hogy az Aranymosás a Dunán is – Zöldi István rendezése – a képernyőn találja meg igazán a helyét.

S ha már a sokat vitatott tendenciáknál tartunk, sajnálattal kellett megállapítani, hogy a magyar népszerű-tudományos filmgyártásnak az a tradicionálisan erős vonulata, amit a Nyitány, a Napszakos ritmusok vagy a Fizika F-dúrban képviselt, ma nagyon hiányzik a termésből. Tehát az a fajta, a természettudományokat népszerűsítő filmtípus, amelyben a kamerát, mint kísérleti segédeszközt használják, s ezért részesei lehetünk egy jelenség tudományos vizsgálatának, a készítőkkel együtt ismerkedhetünk meg a feltárt igazságokkal.

Mindössze egy mű képviselte ezt a filmtípust, de ez is felemás eredménynyel. Iskolaergonómia a címe Czigány Tamás filmjének, amelyben azt a kísérletet mutatta be, hogy egy speciálisan műszerezett osztályterem-laboratóriumban miként tanulmányozzák az általános iskolás gyerekek fáradékonyságát. A vizsgálat eredményeiről azonban semmit sem mutat be a film. Így a módszer riasztó külsőségei – érintkezőket ragasztanak a gyerekek mellkasára, fejére, hátukra műszerdobozt raknak és még az egyik orrlikukhoz is cső vezet – a módszer egészét teszik komikussá, pedig lehet, hogy az eredmények használhatósága igazolta volna a laboratóriumi kísérletet is.

S végül, ha még tendenciákról lehet beszélni, akkor azt a cseppet sem rokonszenves törekvést kell felfedezni, hogy terjed a „népszerű-tudományos-játékfilm” módszere. Nyilván a dokumentum-játékfilm hazai elterjedtsége hatott ebben a stúdióban is, ám az eredmények nem nagyon igazolják a módszer használhatóságát ebben a műfajban. Elméletileg nem szabad kizárni a két dolog keresztezhetőségének lehetőségét. Sőt a gyakorlatban Resnais Amerikai nagybácsimja valami hasonlóra tett már kísérletet. E műfaj hazai reprezentáns darabjai között is ott találjuk az ugyancsak időtállónak tetsző Vigyázat! Mázolva! című filmünket Alfonzóval mint giccsfestővel. Mégis azt hiszem, a szereplők felvonultatása ezt a műfajt a szimpla didaxis, tehát az oktatófilm irányába tolja el, ahol persze a kosztümös Leonardónak éppen úgy helye lehet, mint a fehérköpenyes mai tanárnéninek. A műalkotás kritériumainak is megfelelő népszerű-tudományos mű azonban, úgy tetszik, eléggé kiveti magából azt a filmcsinálási technikát. Az amúgy korrekt információkat, érdekes, kevéssé ismert információkat nyújtó Csonka János 18521939 című filmet is helyenként agyoncsapja, hogy Préda Tibor rendező nem elégedett meg az eredeti filmanyagokkal, fotókkal, dokumentumokkal, gépekkel, autókkal, hanem ezeket mindenáron külön is meg akarta mozgatni. Az még hagyján, hogy a fotókról megismert Csonkát egy színésszel akarja élővé varázsolni, de az már egy börleszk film részletének hat, amikor a karburátor felfedezéséről szól a narrátor. A szöveg elmondja ugyanis, hogy Csonka János és Bánky Donát a Múzeumkertben sétáltak, amikor megláttak egy virágáruslányt. Erre azonban a vásznon, egészen alsó gépállásban, a Múzeumkert kövein múlt századvégi nadrágban és cipőben hozzánk közeledő lábakat látunk. Aztán persze a virágáruslányt is, amint derékszögű csövek kölnivízszórójával a virágjait vízzel megpermetezi. A jelenet után elég nehéz visszazökkenni a korszakos jelentőségű találmányok világába.

Ennél még bántóbb Kabdebó György Bölcsek köve című filmjének megelevenített alkimista műhelye, ahol éppen egy királynőt leshetünk meg aranycsinálás közben. Érthető, persze, hogy érthető: a rendező szerette volna az alkimista műhelyek ma is fellelhető rekvizítumait használat közben bemutatni, de hát ez így, a látvány elidegenítése nélkül nem megy. Ha azt kell hinnünk, hogy komolyan ilyen volt a valóság, akkor csak viccnek tudjuk tartani az ügyetlen statiszták téblábolását egy alkimista műhely festékszagú díszleteiben.

A már idézett vitában előkerült még néhány kifogás. Például a szövegek dagályossága vagy éppen magyartalansága. (Amiben nem kis része van annak, hogy a laboratóriumi munkák előtt a keverés itt is az utolsó munkafázis, amire – a szövegírással együtt – néha csak huszonnégy óra áll rendelkezésre.) Még lényegbevágóbb volt az a megjegyzés, hogy nem mindegyik film használ tudományosan precíz, tiszta, vitathatatlan fogalmakat. S ez még akkor is súlyos hiba, ha a világ sok nyelvén ezt a műfajt „tudományos vulgarizációnak” nevezik. A vulgarizáció egyszerűsítést jelent, ennek valóban minden hátrányával együtt, de tudománytalanságot, téves információkat semmiképpen nem jelenthet.

A csak filmbarát nézőnek, akinek ennyiféle tudományágban nem lehet kompetenciája, persze nehéz az ilyen vádak igazságát megítélni. Marad a „csak” esztétikai hatás – ha egyáltalán van ilyen – mint megítélésem szerint a mozira szánt népszerű-tudományos filmek egyetlen lehetséges kritériuma. S ebből a szempontból jelentős mű nem született az elmúlt évben, csak néhány jó és tucatnyi korrekt film, amit, ha máshol nem, szívesen látunk majd a televízió képernyőjén.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/05 15-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7093