KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/április
FILMSZEMLE
• Berend T. Iván: Film – történelem – társadalom Jegyzetek az 1981-es magyar filmtermésről
• Spiró György: Szempontok szerint Az új magyar filmekről
• N. N.: A XIV. Magyar Játékfilmszemle díjai

• Koltai Tamás: Történelem felülnézetből Tegnapelőtt
• Almási Miklós: Szülők iskolája A remény joga
• Koltai Ágnes: Táncórák és labdatáncoltatók Elsőfilmesek, 1982
• Hegedűs Zoltán: „Fegyvert s vitézt éneklek...” Árnyéklovas
• Létay Vera: A kettészelt gömbember A nők városa
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Sikerfilmek és filmsikerek Nyugat-Berlin
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Zsugán István: Kik vagyunk, honnan jöttünk Jegyzetek az ausztrál „új hullámról”

• Csala Károly: Egy szigetvilág fölfedezése (2.) Amerikai szociofilm, 1930–1945
LÁTTUK MÉG
• Peredi Ágnes: A lázadás ára
• Hollós László: A versenyző
• Simándi Júlia: Illúzió
• Gáti Péter: Éretlenek
• Ardai Zoltán: Megsebzett csend
• Domonkos László: Főúr, tűnés!
• Hegedűs Tibor: Kojak és a Marcus-Nelson gyilkosságok
• Zoltán Katalin: A hóhér testvére
• Deli Bálint Attila: Vigyázz! Kígyó!
TELEVÍZÓ
• Csepeli György: Perctenger Az 1982 januári tévéműsorokról
• Sándor István: Látványos és okos vetélkedők Az NSzK televízióról
KÖNYV
• Gáti Péter: Kőháti Zsolt: Bacsó Péter
POSTA
• Bajomi Lázár Endre: Nagy érdeklődéssel olvastam... Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Bucskó Béla: Megrökönyödéssel olvastam... Olvasói levél
• A szerkesztőség : Olvasónk kérdésére... Szerkesztői válasz
• Csillag Márta: Sajnálattal... Olvasói levél
• A szerkesztőség : Lapunk terjesztője... Szerkesztői válasz

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A remény joga

Szülők iskolája

Almási Miklós

 

A gyerekszem leleplező: mást lát meg életünkből, mint amit látni engedünk magunkból; azt is észreveszi, amit magunknak sem merünk bevallani, érzékenyebben reagál hazug gesztusainkra, megütközik a szavak és tettek különbségén, azokon az apróságokon, amiket a felnőttek etikettnek neveznek, s amit egymás között természetesnek vesznek. Kézdi-Kovács Zsolt e kétféle látásmód különbségét tárja elénk: a gyereklélek zavarát, amire a szülők férj-, feleség- vagy szerető-cseréjének megértése (és e hercehurcával járó szeretethiány) kényszeríti őket. Thomas Cornelius, a kisfiú – „kölcsöngyerek”: a mama Nyugat-Németországba ment férjhez, most azonban válik és szül egyszerre, ami annyi bonyodalommal jár, hogy ez időre jobb, ha a gyerek otthon marad (Pesten) a mama nővérénél. Így lesz Magda „pótmama”, s kettejük viszonya a gyerekvilág és a felnőttek bonyodalmas élete egymás furcsa tükörjátéka. Mert a film arról szól, hogy a felnőttek zűrjei milyen lenyomatot hagynak a gyerek mindent megérteni akaró szemében, és hogy a kisfiú melegségigényét, csalódásait és vágyait hogyan értik félre, vagy hagyják figyelmen kívül a szülők-rokonok. Ami nem is csoda, ők mással vannak elfoglalva: elsősorban saját magukkal, életük szervezésével, zűrjeik megteremtésével és kétségbeesett rendezési kísérleteivel.

Már ezen a szinten is kettős arckép készül mindenkiről. Magda – ahogyan ő látja magát –, puritán elvek embere, bírónőként éppúgy, mint a család rangidőseként a hagyományos középosztálybeli értékeket, a családi élet látszatának fenntartását képviseli. (Ezért is nem szívleli húgát, Editet – a kis Thomas anyját.) Csakhogy a valóságban – és a gyerek szemében – az ő élete is bonyodalmasan alakult, pontosabban elvei cáfolataként: férjét kiutálta, most van egy szeretője, akivel szakít, és Tom papájával is viszonya lesz, hirtelen, meggondolatlanul – és szerencsétlenül. Nem csoda, hogy Tom, aki pontosan érzékeli a prédikációk és tettek különbségét, nem tud felmelegedni közelében, pedig erre vágyik – vegye már valaki komolyan, szeresse valaki. Edit élete konvencionálisabb: válás, új szerelem, új élet – spontán-játékos fazonban. Neki viszont arra nem jut ideje, hogy kalandozásai közben szeresse is ezt a kisfiút. Tom ezt is sejti, fürkésző pillantása a mama fokozatos elvesztését is rögzíti. Hogyan lehet hát ebben a családban – gyerek? Mit kezdjen ezekkel az infantilis, monomániás felnőttekkel? A kérdés – majdnem ironikus, és az ember csak csodálkozik, miért nem él a film ezzel a lehetőséggel. Itt ugyanis – sajnos – minden halálkomoly.

A film tehát kétféle látásmód ötvözete. Egyfelől egy felnőtt történetgubancot látunk arról, milyen zűrösen élünk, mennyire meggondolatlanul adjuk-vesszük egymást, mennyire szeretnénk – és mennyire nem tudunk – élni; másfelől egy gyereklélek válsága bomlik ki előttünk, annak képtelen csapdája, ahogy Tom szeretné megérteni helyzetét, a felnőttek társasjátékának szabályait, s ahogy kis élete kifosztódásától fél. A kétféle látásmód azonban csak csikorogva, erőltetetten kapcsolódik egymásba. Mintha csak a helyszín, ez a mesebelien régi, zárt verandás ház, kert, padlás-enteriőr fogná össze ezt a két világot. Valamint az a kicsit mesterkélt nosztalgia, ami a nagyapák emlékeihez, egykor még jól működő értékrendjéhez fűzi az alkotókat: az ügyetlen utódok e relikviák és romok között csetlenek-botlanak.

Vagy éppen ettől akarnak szabadulni?

Tomnak, a történet jóvoltából, szerencséje van: a szülők, nagynénik kalandozásai épp hogy csak horzsolják az életét. Neki nem kell túl nagy árat fizetnie magárahagyatottságáért: nem kell csavarognia, nem keveredik rossz társaságba, legfeljebb néhány ártatlan csíny szerzőségét bízzák rá. A történet szomorú lehetőségei így csak a rosszabb idegzetű nézők képzeletében idéződik fel, mert valami célzásféle ebbe az irányba is vezeti az embert. Nincs tragikus végkifejlet, mert Magda, pokróc modora ellenére végül is jó pótmama. Bár elhazudja érzelmeit, rideg fegyelmet tart a gyerek körül, mégis megóvja a nagyobb bajoktól. A film így ki tudja kerülni a legrosszabbat, a melodrámát, és lehetőséget nyer arra, hogy a gyereklélek értelmi és érzelmi kálváriáját nyomozza: hogyan emészti meg a felnőttek bonyodalmas életvitelét, a vallott (prédikált) és csinált értékrendek különbségeit. Egyáltalán: hogyan találja meg – majdnem magától – helyét a világban, egyensúlyállapotát.

Ez a mélyebb ábrázolási lehetőség azonban nagyrészt kihasználatlanul marad. A film ezt a bonyolultabb – és aktuálisabb – réteget kezdi elemezni, aztán néhány építőkocka félrerakása után feladja a küzdelmet. Pedig a kutatás biztatónak indul. Egy kitűnő, képileg is sokrétegűen felépített jelenetsorban tanúi lehetünk, hogyan próbálja meg Tom megkeresni saját világát, helyét a család romjain, lelki egyensúlyát. Frissen szerzett barátaival, a szomszédok feltehetően hasonló körülmények között tengődő gyerekeivel fellopódzik a nagymama elhagyott szobájába és a régi fényképek, ruhák, lemezek és egy filmvetítőből megelevenedő világ relikviái között felnőttesdit játszanak, álarcosbált rendeznek – gyerekké változnak az addigi tanúszerepnek egy időre hátat fordítva. Százéves fotókon, harminc-negyvenéves bírósági végzéseken, régi újságokon táncolnak – valami önfeledt, vagy szomorkás „miénk a világ” gesztussal mintha lesöpörnék a felnőttek múltját-jelenét, elfelejtik kíváncsiskodó, kukucskáló szorongásaikat, egy rövid jelenet erejéig lebeghetnek a múlt és jövő között. Zsombolyai János képkombinációi, a történelmi dokumentummozaik játékos parádéja, a maskarás gyerekek táncoló forgatását összefogó svenkjei érdekes-szomorú – és nosztalgiákat tagadó – betekintést engednek a gyerekké válás ilyen kiharcolt pillanataiba. Aztán abbamarad a gyermeki tudatvilágot megérteni akaró vizsgálódás, a történet a továbbiakban inkább felszínesen követi azt a folyamatot, ahogyan Tom végül is megérti és elfogadja, hogy ezek a szülők ilyenek – ez van, ezt kell szeretni. Csak hát ez a végeredmény valahogy kurtán-furcsán éri a nézőt: Tom egy furcsa (operaházi?) táncház zenés mulatságán anyját és Magdát egyszerre kéri fel – ha már nincs egy igazi mamája, legyen kettő. Ami azt kívánja érzékeltetni, hogy végül is ezek a gyerekek is felnőnek valahogy. De mintha a film azt ígérte volna, hogy erről a „valahogyról” többet fogunk megtudni...

Nemcsak a gyerek-sors, a felnőttek cserebere játékai sem kapnak melodramatikus színezetet, hálistennek. Itt minden visszafogottan, értelmiségi módon lekerekített éllel történik. A mama „kultúráltan” válik el férjétől, nincsenek hangos botrányok, Magda is csak mezzofortéban szakít „érdemtelen” szeretőjével, sőt újabb viszonya is szinte némán ér véget: nicht vor dem Kind... A melodrámát itt is sikerült elkerülni, csakhogy helyére valami szentimentális vontatottság lopódzik. A cselekmény feszültsége leül, és a történet szép lassan a „tessék többet foglalkozni a gyerekekkel” intelmébe torkollik. Pedig az érzelmek zűrzavarának logikája, tehát a sztori saját dinamikája egy ironikus-groteszk patthelyzet felé mutatna, ha a rendezés szabadon engedné a történet önmozgását. Egyfelől még így is feldereng az az ironikus tanulság, hogy mennyire lehetetlen az az „önmegvalósítás”, amit ezek a felnőttek el szeretnének érni, hogy szabadságvágyuk (ami itt az élet bármikori újrakezdését, a szerelemhez való jogot jelenti) már a partnerek másképp értelmezett, más irányba vágyakozó szabadságán is elakad. Mindenki saját életét szeretné élni, és így önkéntelenül is akadálya lesz a másiknak. Az önkiteljesítés – páros alapon – majdnem megvalósíthatatlan. (Hacsak nem hajlandók feladni valamit önmagukból a közös élet érdekében... Ezt viszont a szabadságmánia akadályozza.) A másik oldalon is felsejlenek az ironikus lehetőségek: a hagyományos értékek követése, a „család szentségéből” következő normák betartása sem járható út: ezek a felnőttek már képtelenek arra, hogy életüket gyerekeikért áldozzák fel. Nemcsak azért, mert ezek a normák már elvesztették erejüket, s legfeljebb prédikációk formájában lebegnek társalgásaikban, hanem azért is mert a mai gyerekek – akárcsak Tom – valami másfajta, egyenjogú szeretetre vágynak, és nem a gyereket „szolgáló”, ám a szolgálatért distantív tiszteletet bekasszírozó felügyelő gondoskodást, autoratív szeretetet. Vagyis: a felnőttek életszituációiban, választható értékrendjeikben ott bujkál a lehetetlenség, a van és nincs ironikus játéka. A film többször is megkísérli, hogy megtalálja ezt az iróniát, de aztán nem meri vállalni ezt a hangot, mert végül is a gyerekek lelkéről van szó, azaz a történet mélyén, ha tompított formában is, de valami tragikus felhangú figyelmeztetés rejlik. Persze, mondom én álcinikus módon, ettől még lehetne érzékelhetőbb is a felnőtt életvitel kuszaságainak kérdőjele, a kalandozások értelmetlenségének és zsákutcáinak érzékeltetése.

A baj ott van, hogy a történet implicite mégis kínálja ezeket a már-már komikus helyzeteket, és a film erőszakosan visszakomolyítja az ironikus-groteszk fintorokat. (Miért nem kapott több lehetőséget Bereményi Géza, a film konzultánsa? Talán szabadabban, lazábban épülhetett volna fel ez a történet.) Az erőszakolt komolyítás azzal a következménnyel jár, hogy a színészek csak üggyel-bajjal tudják kikerülni a megjelenített figurák komikus felhangjait. (A kitűnő Maija Liisa Turkka minden erőfeszítésére szükség van, hogy Magda alakjába ne lopódzzon be ez a komikus vonás.) Ha már a film – helyesen – letompította a konfliktusok melodramatikus felhangjait, éleit, úgy a történetnek az irónia kínálhatott volna filmszerűbb többrétegűséget. Olyan feszültségforrás lehetett volna, ami csak képi nyelven szólalt volna meg, és lebegésben tarthatta volna az egész történetet: mélyebben kérdezett volna rá a mai néző mai gondjaira is.

A filmnek így el-ellankad a feszültsége, túlszabályozott, túlfegyelmezett – kiszámított – a történet. Nem csoda, ha a rendező némileg mesterkélt fogással kívülről próbálja feszültség alá helyezni ezt az életképet: Pitkóval, a házban lakó, „félelmetes” figurával. Vele indul a történet: éjszakánként dörömböl ez a Pitkó, a nagypapát az ő eszelős fenyegetései viszik sírba, Magdát a család tagjairól készített, kiszúrt szemű fényképekkel rémisztgeti, Tom is retteg tőle, mígnem a film végén elviszik a diliházba. S még egy patent is súlyosbítja ezt a kis mini-horrort: Pitkó rendőr volt az ötvenes években...

A kétféle látásmód, a gyerekszemben tükröződő felnőtt „rendetlenség” és a szülők, rokonok önszemlélete, csereberéjük öninterpretációja jó keretnek bizonyult volna, ha sikerült volna szervesen egymásba építeni a kétféle „nézet” képvilágát. Irónia híján azonban ez a kétféle látásmód nem erősíti, hanem gáncsolja egymást. Csak a „szociológiai” jelzés – a „rettenetes szülők” által veszélybe sodort gyerekek témája – hallható ki a történetből. A saját világával hatni képes művészi üzenet sokrétűségével adós maradt a film.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/04 12-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7122