KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/április
FILMSZEMLE
• Berend T. Iván: Film – történelem – társadalom Jegyzetek az 1981-es magyar filmtermésről
• Spiró György: Szempontok szerint Az új magyar filmekről
• N. N.: A XIV. Magyar Játékfilmszemle díjai

• Koltai Tamás: Történelem felülnézetből Tegnapelőtt
• Almási Miklós: Szülők iskolája A remény joga
• Koltai Ágnes: Táncórák és labdatáncoltatók Elsőfilmesek, 1982
• Hegedűs Zoltán: „Fegyvert s vitézt éneklek...” Árnyéklovas
• Létay Vera: A kettészelt gömbember A nők városa
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Sikerfilmek és filmsikerek Nyugat-Berlin
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Zsugán István: Kik vagyunk, honnan jöttünk Jegyzetek az ausztrál „új hullámról”

• Csala Károly: Egy szigetvilág fölfedezése (2.) Amerikai szociofilm, 1930–1945
LÁTTUK MÉG
• Peredi Ágnes: A lázadás ára
• Hollós László: A versenyző
• Simándi Júlia: Illúzió
• Gáti Péter: Éretlenek
• Ardai Zoltán: Megsebzett csend
• Domonkos László: Főúr, tűnés!
• Hegedűs Tibor: Kojak és a Marcus-Nelson gyilkosságok
• Zoltán Katalin: A hóhér testvére
• Deli Bálint Attila: Vigyázz! Kígyó!
TELEVÍZÓ
• Csepeli György: Perctenger Az 1982 januári tévéműsorokról
• Sándor István: Látványos és okos vetélkedők Az NSzK televízióról
KÖNYV
• Gáti Péter: Kőháti Zsolt: Bacsó Péter
POSTA
• Bajomi Lázár Endre: Nagy érdeklődéssel olvastam... Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Bucskó Béla: Megrökönyödéssel olvastam... Olvasói levél
• A szerkesztőség : Olvasónk kérdésére... Szerkesztői válasz
• Csillag Márta: Sajnálattal... Olvasói levél
• A szerkesztőség : Lapunk terjesztője... Szerkesztői válasz

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Ismeretlen ismerősök

Jegyzetek az ausztrál „új hullámról”

Kik vagyunk, honnan jöttünk

Zsugán István

 

„Terra Incognitának” nevezte el világtérképén azt a földrészt – amelynek létezéséről csak halovány sejtései voltak – az alexandriai Ptolemaiosz, az i. sz. II. században élt görög bölcselő, csillagász és matematikus. Ausztrália, ez az Egyesült Államok területénél nem sokkal kisebb kontinens-ország (amelynek azonban kevesebb, mint 15 millió lakosa van), főként kulturális szempontból még ma is viszonylag „ismeretlen földnek” számít Európában; az 1700-as évek végén az első fegyencszállítmányokkal érkezett őstelepesek – és a későbbi, a világ minden tájáról idesereglett bevándorlók – utódai talán ezért is keresik egyre tudatosabb következetességgel a maguk sajátosan ausztrál nemzeti identitását, történelmi gyökereiket. (Egyes – becsült – adatok szerint ma már kisebbségben vannak az angolszász eredetűek a nem ausztrál születésű állampolgárok között, s az olasz, görög, német, holland, lengyel stb. származásúak mellett mintegy félszázezer a magyar anyanyelvű ausztrál.)

„Ausztráliában a közönség még sohasem látta történelmét a filmvásznon” – mondta Peter Weir, a legismertebb ausztrál rendező (akinek 1981-ben forgatott Gallipoli című alkotása számos országban fölülmúlta az amerikai szuperprodukciók kasszasikerét); s mostanában egyre gyakrabban az úgynevezett „ausztrál filmcsodáról” cikkeznek az európai és amerikai magazinok és filmszaklapok.

1896-ban, egy évvel azután, hogy Párizsban, a Boulevard des Capucines-en levő Grand Caféban először láthatott a közönség mozgóképet, Sydney-ben már rövidfilmeket forgatott egy Walter Barnett nevű, kissé kalandor hajlamú fotográfus a köznapi élet epizódjairól; 1906-ban pedig itt készült a Kelly Gang története című, 1600 méter hosszúságú játékfilm, amelyet „a világon eddig elkészült leghosszabb filmként” reklámoztak Európában, s mértékadó filmtörténészek a legelső igazi játékfilmnek tekintenek...

...Hosszú évtizedek teljes gyártási és művészi pangása után – mialatt Ausztrália egyértelműen a hollywoodi filmipar szellemi és kereskedelmi gyarmata volt, s legfeljebb néhány színészt exportált Amerikába (mint Errol Flynn vagy Peter Finch) –; az 1978-as cannes-i fesztiválon egyszerre tizenhárom ausztrál filmet mutattak be önálló retrospektív sorozatban, majd 1980 őszén az új ausztrál filmművészet reprezentatív felvonulásának adott fórumot az olaszországi Sorrentói Találkozó (amelynek szervezője, Gian Luigi Rondi, ismert kritikus régóta jószemű felfedezője a nyugat-európai nézőpontból ismeretlennek, olykor „egzotikusnak” számító filmgyártások értékeinek: emlékezetes, hogy ugyanitt kapott először tekintélyes nyugat-európai bemutatkozási alkalmat a magyar filmművészet is jó másfél évtizeddel ezelőtt). Több mint kéttucatnyi ausztrál játékfilm és kétszer annyi dokumentumfilm megtekintése, valamint a legismertebb ausztrál rendezőkkel való személyes találkozás alkalma talán már lehetőséget kínál a krónikásnak, hogy – ha csak nagy vonalakban, jelzésszerűen is – megkísérelje áttekinteni a mai ausztrál filmművészet legjellegzetesebb törekvéseit.

Kezdjük az alkotókkal. Túlnyomó többségük harminc-negyven év közötti, számosan az újságírás, a rádióriporterkedés, majd tévé-dokumentumfilmek készítése után jutottak el a játékfilmig (közülük sokan 2–3 évet Hollywoodban, illetve Londonban inaskodtak a BBC-nél vagy a British Film Institute-nál); s jószerivel mindegyikük alkotásaira jellemző az az immár történelmi távlatokban is gondolkodó identitás-kutató szándék, ami a jelek szerint az egész ausztráliai kulturális közélet egyik uralkodó áramlata. „Kik vagyunk, honnan jöttünk, mi, ausztrálok, és mitől vagyunk ilyenek, amilyenek? – szinte mindannyiunkat ez érdekel elsősorban” – fogalmazta meg közös alapkérdésüket Peter Weir egyik nyilatkozatában.

Peter Weir (1944-ben született Sydney-ben; jogi tanulmányait félbehagyva, kereskedelmi ügynök volt, mielőtt filmezni kezdett) jelenleg a világszerte legelismertebb ausztrál rendező. (Legfrissebb, ötödik játékfilmje 1982 januárjában aratott nagy sikert a manilai nemzetközi fesztiválon, s tudomásunk szerint hazai forgalmazásra is átvették. A Gallipoli című alkotást – amely az első világháborúban Törökországban bevetett ausztrál és új-zélandi expedíciós hadsereg katonáinak döbbenetes sorsát dolgozza fel – „új ausztrál filmeposznak” nevezte David Robinson, a The Times kritikusa.) Weir első filmjét 1974-ben készítette, Az autók, amelyek felfalták Parist címmel. Paris ez esetben egy isten háta mögötti ausztrál kisváros neve; itt bonyolódik a kissé fekete humorú, szatirikus kalandtörténet. Megtévesztő terelő-útjelző táblákkal városkájukba csalják lakosai az országutak gyanútlan vándorait, akik számára azután nincs tovább- vagy visszaút. Az érthetetlenül elromlott kocsijuk megjavítására várakozó, idetévedt autósok hamarosan felvirágoztatják a kongó szállodákat és vendéglőket, miközben szorgos szerelők alkatrészeikre bontják autóikat, s afféle XX. századi kannibálokként „fölfalják” őket; meggyilkolják a tulajdonosaikat, hogy végül az egész település e furcsán korszerű „autó-emberevés” áldozatává váljék a film apokaliptikus záró-képsorában... Weir második és harmadik filmje, a Piknik a Hanging Rocknál (1975), illetve Az utolsó hullám (1977) számos nyugat-európai mozi vásznaira eljutott (a Filmvilág is többször írt róluk); utóbbi – a megtizedelt ausztrál őslakosság törzsi ellentéteiről – már karakteresen egyéni hangvételű megnyilatkozása a saját történelmükkel való szembenézés, az önazonosság-kutató törekvéseknek az ausztrál filmművészetben. Peter Weir negyedik játékfilmje, az 1978-as A vízvezetékszerelő mai témájú, modern hangvételű, jó ritmusú, groteszk kalandtörténet. Hősei geometrikusan megtervezett, kissé ridegen modern, szuperkomforttal berendezett egyetemi lakónegyedben élnek; a férj kutatóorvos, a csinos, enyhén neurotikus feleség doktori vizsgájára készülő antropológus. Az ifjú férj idejének java részét az egyetemi laboratóriumban tölti, s kutatásai jobban lekötik felesége csacsogásánál, aki napjainak egyre nagyobb hányadát magányosan töltve a kényelmes lakásban, furcsa kapcsolatba keveredik a telefonhívásra érkezett, jó svádájú és különlegesen pimasz (mellesleg börtönviselt) vízvezetékszerelővel, akit egy váratlan fürdőszobai csőrepedés miatt küld ki a gyorsszolgálat. A tenyérbemászóan magabiztos vízvezetékszerelő apránként „belakja” a luxuslakásnak előbb csak a fürdőszobáját (már első nap elégedetten lubickol az általa tessék-lássék módon megjavított kényelmes fürdőkádban a szerteszórt csempehalmok között); – aztán fokozatosan különös, ellentmondásos szerelmi viszonyba keveredik a vonzó bájú, „intellektuel” háziasszonnyal, aki végül csak úgy tud megszabadulni tőle, hogy följelenti egy olyan ékszer ellopásáért, amit félig tudatosan, félig öntudatlan kábultságában – menekülni akarván ettől a számára mind terhesebb viszonytól – maga rejtett el... A főszerepet játszó, remek humorú, vibrálóan izgalmas egyéniségű Judy Morris jelenleg az ausztrál film első számú női sztárja.

A másik legismertebb ausztrál rendező, Bruce Beresford szintén Sydney-ben született, s Nigériában, majd Londonban töltött tanulóévek után dokumentumfilmekkel kezdte pályáját. Első, híressé vált játékfilmje, A bölcsesség elnyerése (1977) egy klasszikus ausztrál regény, a Henry Handel írói néven közismert Ethel Florence Lindsay Richardson 1910-ben megjelent önéletrajzi jellegű művének adaptációja. Az írónő, akit Somerset Maugham és H. G. Wells tolsztoji méretű tehetségnek minősített, nekünk inkább Kaffka Margitot juttatja eszünkbe; regényét talán sajátos „ausztrál Hangyaboly”-nak. nevezhetnénk; illetve ez a filmváltozat a magyar nézőben a Szeressétek Odor Emíliát emlékét is felidézi (Ez a filmváltozat; a regényt ugyanis már megfilmesítették egyszer Amerikában, 1950-ben Liz Taylorral a főszerepben.) A konzervatív neveltetésű, előkelő, de elszegényedett családból származó, csúnyácska és rosszul öltözött vidéki kamaszlány bekerül a rendkívül exkluzív egyházi leánynevelő intézetbe, ahol gazdag és csinos társnői lenézik, kigúnyolják, kiközösítik – mígnem kivételes zenei tehetsége, meg az összes lány által titkon imádott, jóképű protestáns paptanárnak iránta táplált – előbb csak remélt-vágyott és társnőinek hazudott, később valóra is váló – szerelme révén a kis lányközösség vezéregyéniségévé lesz... A leánynevelő intézet mesterien megteremtett, fojtott, fülledt légköre meggyőzően bizonyította Beresford pontos stílusérzékét, amelyet még hatásosabban kamatoztatott következő, Breaker Morant (magyarul talán Morant, a kiképző vagy inkább az idomár) című, 1981-ben nemzetközi hírűvé vált filmjében. A történet 1901-ben játszódik, Dél-Afrikában, a búr háború idején, amelyben ausztrál egységek is részt vettek az angolok oldalán. Három ausztrál tiszt története a film, akik a „foglyokat pedig nem ejtünk” félig-meddig hivatalos parancsának engedelmeskedve hadifoglyokat gyilkoltak, s emiatt hadbíróság elé kerülnek. Beresford a bonyolult helyzetek légkörének művészi komplexitású fölidézésével érzékelteti e tisztek különös, eltorzult lovagiasságának, valamint a háború kiváltotta militarista kegyetlenségnek furcsa kettősségét. A film, mint a lapok írták, nem véletlenül keltett meglehetős döbbenetet Ausztráliában, amelynek lakosai mindeddig semmit sem hallottak saját múltjuk, történelmük ilyen jellegű epizódjairól. (Talán nem érdektelen megemlíteni, hogy az egyik olasz kritikus „az ausztrál Hideg napokként” aposztrofálta a filmet.)

Nobel-díjas író, Patrick White jegyzi Jim Sharman Az éjszakai csavargó című, 1978-as filmjét. A H. D. Lawrence, Joyce, Virginia Woolf követőjének tartott, s különösen az angolszász világban nagyhatású író művéből most először készült film (Sharman, a rendező előzőleg színházban dolgozott, s ő vitte színre White két darabját is). Angol konzervatív hagyományokat föleleveníteni igyekvő, jólszituált középosztálybeli család villájának leányszobájába téved egy kósza éjszakai csavargó, s ez az esemény felborítja nemcsak a kamaszlány, de az egész család (vélt-remélt) „igazi angolos” értékrendjét és életformáját: a lány képzelgései, álmai és a valóság elemeiből szőtt hazudozásai gyakorlatilag mindent megkérdőjeleznek, amit a család addig szilárdnak hitt a világban. A komédia és tragédia műfaji borotvaélén táncoló filmet európai kritikusai joggal sorolták az ausztráliai önazonosság-kutatás gondolati irányzatához: a múlttal való szembenézés helyett ezúttal egy mai fiatal kutatja az angolszász hagyományoktól gyökeresen különböző, sajátos ausztrál életforma és értékrend körvonalait.

A köznapi valóság problémáira egyre érzékenyebben figyelő ausztrál filmesek nyilván nem feledkezhetnek meg az újabb bevándorlók speciális helyzetéből fakadó konfliktusokról sem. A dániai születésű, gyermekkorában Ausztráliába került Esben Storm – nyilatkozata szerint – személyes élményekből forgatta Annát keresve (1978) című, hazájában nagy sikert aratott filmjét. A főhős, Tony, görög származású bevándorló, aki lopásért hat évet töltött börtönben. Mikor kiszabadul, megtudja, hogy az anyja öngyilkos lett, a lány pedig, Anna, akivel annak idején örök hűséget fogadtak egymásnak, időközben Melbourne-ből Sydney-be költözött. Autóstoppal indul utána, s közben megismerkedik egy bolondos és rendkívül vonzó fotómodellel (ugyanaz a Judy Morris játssza, mint Weir A vízvezetékszerelőjének is a főszerepét), aki szintén a Sydney-be költözéstől reméli halálosan elunt sorsának jobbrafordulását... Kettejük kalandos utazása: a „kallódó, helyüket nem találó fiatalok Ausztráliában” címszó alá sorolható téma eleven, bár hasontémájú amerikai filmekből ismerős közhelyektől sem mentes földolgozása.

Tim Burstall (volt újságíró, rádió-riporter, tévé-dokumentumfilmes és néhány évig Hollywoodban asszisztens) Az utolsó bunyós című filmjében egzotikusan távoli vidékre, egy dél-ausztráliai bányába vezeti el a nézőt. A Black Creek nevű bányásztelepülés száz – sivatagon át vezető – mérföldnyi járásra fekszik a legközelebbi várostól; a 40 fokos hőségben, fojtó porban, kegyetlenül nehéz munkát végző bányászoknak nincs egyéb szórakozásuk, mint az örökös pia, kártya, verekedés. Egyedül a Tarzannak becézett bikaerős munkavezető tartja fenn – úgy-ahogy – a rendet közöttük, mígnem egy pár napos távolléte alatt a bányászok sztrájkba lépnek, majd egy lopási ügy miatt elszabadul a pokol... Kemény, amerikaiasan kegyetlen film a bányászok kemény és kegyetlen világáról, amelynek rezervátumában – színészileg jól egyénített figurákban – kiugrott pap éppúgy található, mint egykori karate-bajnok, gimnáziumi tanár és persze sok-sok nemrég szabadult fegyenc...

Az ausztrál színészi játékstílus egyébként – ebben a filmben is, akárcsak az előbb említettekben – minket az amerikai filmszínészi játékra emlékeztet, noha olykor túlságosan is direkten célratörőnek érezzük. Az egyik legkiválóbb színészvezetőnek tartják hazájában Donald Crombie-t, aki rövid dokumentumfilmek otthoni készítése után néhány évig a londoni BBC televíziónál volt ösztöndíjas, majd egy újsághír nyomán forgatta 1978-ban a Cathy kislánya című játékfilmjét. Az eset 1973-ben történt, s akkoriban az ausztrál napilapok címoldalán szerepelt: a görög származású asszony, Cathy elvált férje hamis útlevéllel – természetesen az édesanya beleegyezése nélkül – Sydney-ből Athénbe csempészte hároméves kislányukat, akit a váláskor a bíróság az asszonynak ítélt. A film hiteles adatok alapján, dokumentarista stílusban eleveníti föl Cathy kétségbeesett harcát kislánya visszaszerzéséért, küzdelmét az ausztráliai és a nemzetközi jog bürokratikus útvesztőivel. Mert az asszony ügye hiába nyeri el a kontinens-ország egész közvéleményének rokonszenvét, hiába állnak mellé gazdag újságok sztár-riporterei, a hivatali nehézkesség miatt idegölő hónapokig eltart, amíg az anya magához ölelheti elrabolt gyermekét... Az érzelmes, sőt érzelgősen hatásvadász fordulatoktól sem mentes film szándékáról a rendező, Donald Crombie azt mondta sajtóértekezletén: „Ausztráliában hihetetlen mértékű a bürokrácia! Filmünkkel ez ellen akartunk tiltakozni...”

Ötvenperces, fölkavaró hatású „pszeudo-dokumentumfilm” Essie Coffie alkotása, az Én, a bennszülött túlélő. „Az első brit telepesek partraszállásakor, a XVIII. század végén becslések szerint mintegy félmillió őslakos élt Ausztráliában; halászatra, vadászatra épült specifikus törzsi civilizációjuk időszámításunk előtt 40–50 ezer éves múltra vezethető vissza. A legutóbbi népszámlálási adatok szerint napjainkra az őslakosok száma 150 ezer körülire zuhant” – nyilatkozta a rendezőnő, aki filmjében azt dokumentálja, miképpen morzsolja fel az őslakosokat a fehér kolonizáció; hogyan pusztítja őket az alkoholizmus, s a túlélők miképpen menekülnek egyre beljebb a sivatagokba, illetve tengődnek ember alatti nyomorúságban a modern nagyvárosok peremvidékét ellepő slum-okban.

Több tucatnyi film közül, némileg ötletszerűen kiemelve – inkább a főbb tematikai- és stílusirányzatok legjellegzetesebb alkotásaira koncentrálva – ismertettünk az előbbiekben néhány érdekes és mindenképpen a mi figyelmünkre is érdemes ausztrál filmet az utóbbi évek gazdag terméséből. A fölsorolást még oldalakon át folytathatnánk, hiszen – részben a nemzetközi sikerek hatására is – egyre színesebbnek, elevenebbnek tetszik a mai ausztrál film palettája. E mégoly vázlatos beszámoló sem fejeződhet be azonban a hajdani kolosszális fegyenctelep-kontinens sajátosan ausztrál identitáskutatása és vállalása szempontjából is egyik legtanulságosabb film, Stephen Wallace A lázadás című, 1980-ban készült munkájának megemlítése nélkül. Wallace (akinek ez az első játékfilmje, előzőleg dokumentumfilmeket forgatott hazájában, illetve a British Film Institute ösztöndíjasa volt), az 1974-ben Bathurstban történt börtönlázadás eseményeit rekonstruálta. Maga a történet akár szokványosnak is nevezhető; az Ausztrália mindentől elszigetelt belső vidékén álló börtönben a fegyőrök bőszítő módon önkényeskednek a rabokkal; kegyetlenkedésekben tobzódó vérfürdőbe torkolló börtönlázadás tör ki, amit végül csak az egész fegyintézet földig rombolása árán tudnak leverni a rendőrség erősítésül kivezényelt rohamosztagai... Zord, brutális légkörű film, amelynek forgatókönyvírója, Bob Jewson maga is a bathursti börtön lakója volt a lázadás idején, személyes élményeiből írta a történetet, (lévén a kevésszámú túlélők egyike). A vetítést követő sajtókonferencián az egyik kotnyeles riporter megkérdezte a rendező oldalán jelenlevő írótól:

– Elnézést, uram, de Ön tulajdonképpen miért került ebbe a börtönbe annak idején?

– Kasszafúrásért – válaszolta a világ legtermészetesebb hangján a forgatókönyvíró.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/04 27-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7127