KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/február
• Szabó B. István: Évtized-váltás Jegyzetek a XIV. Magyar Játékfilmszemle előtt
• Zalán Vince: Etikai parancs és történelem Beszélgetés Fábri Zoltánnal
• Bikácsy Gergely: A fájdalom árnyéka Rekviem
• Almási Miklós: A jóság traumája Kettévált mennyezet
• Zalán Vince: „Tehetetlen vagy!” Szabadgyalog
• Csala Károly: A „nyakig szegények” köztársasága A bankett
• Lengyel Balázs: Aranyhörcsög a babaházban Szeleburdi csalás
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Blöffök és szerelmek San Sebastian
• Zsugán István: Eleven dokumentumok Nyon

• Tasi József: Villa a Vorosilov úton Beszélgetés Fehér Imrével a népi kollégiumokról
• N. N.: Fehér Imre (1926–1975) filmjei
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Pukk!
• Harmat György: A Birodalom visszavág
• Zsilka László: A vágtató huszárosztag
• Hollós László: Variáció egy szerelemre
• Bognár Éva: A Vízesés fia
• Loránd Gábor: A férfiak pedig nem sírnak
• Koltai Ágnes: Napfivér, Holdnővér
TELEVÍZÓ
• Kovács András Bálint: Omlet, a jugoszláv ifjúmunkás
• Csepeli György: A tulajdonságok nélküli televízió
• Faragó Vilmos: Modor „A technika nyomasztó ugyan...”
• Baracs Dénes: A sajt mellé hírkosár A francia televízióról
KÖNYV
• Gáti Péter: Filmévkönyv, 1980
• Csala Károly: Az „új spanyol film”
POSTA
• Tasnádi Edit: Saját forgatókönyvének szerepét játszotta el Olvasói levél
• Szabó László: Fekete Ferenc Olvasói levél

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Nyon

Eleven dokumentumok

Zsugán István

Kiküldött munkatársunk beszámolója

 

Nyon: kedélyes és – legalábbis holtszezonban, a hol zuhogó, hol csak szemerkélő, de folyamatos esőben – csendesnek ható francia-svájci üdülőváros a Léman-tó partján, nagyjából félúton Genf és Lausanne között. A 13. nemzetközi dokumentumfilm-fesztivál műsorán pontosan 72 film, 27 országból, összesen 4120 percnyi – vagyis nagyjából 68 órányi – vetítési időben. A mintegy 300 személyes moziban versenyprogram: minden délelőtt 10-től 1-ig, délután fél 3-tól, fél 6-tól és fél 9-től nagyjából éjfélig. A teremben délelőttönként átlag fél-ház, esténként legtöbbször a lépcsőkön is ülnek az érdeklődők. Pedig a vásznon kivétel nélkül annak a műfajnak a legfrissebb alkotásai peregnek, amelyeket elszánt hívei sem szoktak az úgynevezett „közönségfilm” kategóriába sorolni. Illetve nemcsak a legfrissebbek láthatók. Délutánonként ugyanis retrospektív sorozat megy, a zsűri elnökének, az amerikai Robert Drewnak a 60-as években készített leghíresebb alkotásaiból. Hogy Drew neve nem sokat jelent nálunk a dokumentarizmus szakértőinek sem? És ha leírom: Primary (1960), Yanki no! (1960), Eddie Sachs (1961), Jane (1962)? Nos, számomra is most derült ki, hogy a „cinéma verité”-nek a hatvanas években nálunk is nagy visszhangot keltett első amerikai remeklései – amelyek a mi tudatunkban főként az elsőrangú operatőrök: Leacock, Pennebaker nevéhez kapcsolódnak –, elsősorban Robert Drew alkotásai; ha egyáltalán érdemes és lehetséges az alkotói primátus kérdését feszegetni az ennyire kollektív műalkotások esetében. A félreértést nálunk – és általában az európai filmszakirodalomban – alighanem az okozta, hogy Drew „csak” íróként és producerként jegyezte filmjeit, mi pedig eminens diákként általános szabálynak tanultuk meg, hogy minden film elsőrendű alkotója – a rendező. Akkor pedig ezeknek a filmeknek „nincsen” alkotójuk, mert a főcímek legtöbbjén rendezői név egyszerűen nem szerepel... („Filmmakerek”-ként írták ki az operatőröket.) Mint a mackós humorú, látszólagos tohonyaságával is robbanékonyán energikus Drew elmagyarázta: ők már akkoriban abban a felállásban forgattak, ami nálunk mostanában vált gyakorlattá a televízióban, „szerkesztő-riporter plusz operatőr” elnevezéssel; csak ők az előbbit „író-producernek” nevezték. (Annál is inkább, mert a filmek anyagi kockázatát is ugyanaz a személy vállalta.) S hogy jócskán tévedhettünk, amikor csak a – különben valóban zseniális – operatőrök nevét jegyeztük meg filmjeik kapcsán, azt az is bizonyítja, hogy Drew 1964 után készített filmjeit már nem is Leacockkal és Pennebakerrel forgatta. E szerző-kutató részletkérdésnél sokkal fontosabb azonban – az eleven élmény: hogy ezek a 15–20 évvel ezelőtt készített filmriportázsok gyakorlatilag semmit sem öregedtek; a Kennedy választási kampányát testközelből bemutató Primary ma is éppolyan frissnek hat, mint a Jane Fonda első broadwayi fellépését nyomon követő Jane; a híres indianapolisi autóversenyző, Eddie Sachs portréja, vagy a villamosszékre ítélt védencének életéért körömszakadtáig harcoló A szék (Paul) című 1962-es, egyórás, drámai feszültségű mozi-riportázs. S ez utóbbi film jelzi tán legkarakteresebben azt a dramaturgiai tanulságot is, amit a legjava dokumentumfilmek alkotói azóta már általánosan alkalmaznak: a kamera valóban részesévé teszi a nézőt a drámai eseményeknek; miközben a védőügyvédnek az elítélttel, a bírósággal, az esküdtekkel folytatott ádáz szócsatáit figyeljük, vele együtt mi sem tudjuk, sikerül-e megmentenie védencét a villamosszéktől...

Ugyanígy izgatott, szorongó, aktív részeseivé válunk a napjainkban a világ legkülönfélébb pontjain zajló drámai eseményeknek az úgynevezett „cinéma d’intervention”, a „beavatkozó film” legjobb alkotásait figyelve. A különdíjjal kitüntetett (kollektíven forgatott) Kukában nem, lehet élni című holland film az amszterdami házfoglalók közé vezet. A magyar sajtó is beszámolt azokról az akciókról, amelyek Nyugat-Európa számos nagyvárosának utcáit olykor hetekre valóságos csataterekké változtatták: a fiatalok, nagycsaládosok, keveset keresők vagy munkanélküliek képtelenek lakáshoz jutni, s önkényesen elfoglalnak szanálásra ítélt, ócska háztömböket. A nyugat-berlini squatterekről (így hívják a lakásfoglalókat) szóló Kár, hogy a beton nem gyullad meg című, nyolcvanperces film pontos adatokkal is szolgál: nyolcvanezren keresnek lakást a városban, miközben hétezer luxuslakás üresen áll, mert nem akad, aki meg tudná fizetni a lakbérüket; s a háztulajdonosok további régi, olcsó bérű – de értékes telken álló – háztömböket akarnak lebontani, a magasabb bevétel érdekében. A squatterek ilyen, többnyire már az áram- és vízszolgáltatásból is kikapcsolt házakat foglaltak el, s testi épségük árán is tiltakoznak a kilakoltatásukra kirendelt rendőrök akciói ellen. A kamera ott mozog az események legsűrűjében, s a néző úgy érzi, tőle karnyújtásnyira hanyatlanak véres fejjel a kövezetre asszonyok, gyerekek; a nyugatnémet, illetve holland rohamrendőrség kilakoltató akcióinak szenvedő alanyai... S hogy az urbanizáció más kontinenseken is micsoda emberi konfliktusokat produkál, arról az ausztráliai Waterloo című film tudósít (ez egyébként esetünkben Sydney egyik külvárosának a neve).

Aki végignézte a napjaink világának negyedszáznál több pontjáról Nyonba érkezett, csaknem hetven órányi filmdokumentumot, általában nem sok derűs, vidító percnek lehetett tanúja. (Lehet, hogy ez kevésbé a válogatás, mint inkább a dokumentarizmus – no meg a valóság – természetéből fakad?) A nagydíjas belga film, Manu Bonmariage A vaj a kenyéren című másfélórás ankét-filmje egy, a gazdasági recesszió által sújtott vallon középüzem hétköznapjainak analitikus krónikája: a munkások vitái, sztrájkakciói, az elbocsátások és a kollektíva erre történő reagálásainak nyomon követése során föltárulnak. a gyári szakszervezetet is megosztó politikai, nemzetiségi ellentétek, a kiscsoport hétköznapi gondjai és egyéni tragédiái.

Maga a helyszín – egy pszichiátriai intézet – nem valami szívderítő a nyugatnémet Heinz Bütler ezüstdíjjal kitüntetett, nyolcvanperces (egyébként az ausztriai Gugging kórházban forgatott) A személyiség megjavításáért című filmjében sem. A klinika öt ápoltjának elmélyülten okos, együttérzéssel megrajzolt portréja a film; mindegyiküket immár több mint húsz éve kezelik itt, s mégsem érzik reménytelennek, céltalannak az életüket, mert – az orvosok tanácsára – egyikük ír, a másik fest, rajzol, megint mások fotóznak, filmeznek. Az életről, a világról elmondott csöndes vallomásaik révén az ember belső világának szédítő mélységeibe és magasságaiba, hihetetlen gazdagságaira villant fényt a filmkamera.

Szívderítő élmény a francia Jacques Kebadian szintén ezüstdíjas, 72 perces filmriportázsa, az Ipousteguy: egy szobor története. Az 1920-as születésű, világhírű francia szobrász, Jean-Robert Ipousteguy a nyugat-berlini Kongresszusi Palota elé készített egy monumentális, 17 méter magas, összesen 13 tonna súlyú bronzfigurát. Kedvenc műhelyében, az olaszországi Pietrosantóban dolgozik előbb a gipszváltozaton; majd az öntési munkálatokon; alkudozik, tréfálkozik, vitatkozik segítőivel, s akár egy manóarcú, svájcisapkás, fürge mókus, le-föl mászkál körülállványozott, hatalmas teremtményének fején, karján, tenyerén, miközben állandóan cigarettázik, fütyörészik – illetve elragadóan természetes mondatokkal kommentálja alkotását. Egy munkájában igaz örömet lelő, bölcs és vérbeli kézműves portréja rajzolódik fel a filmben, aki izgatottan szervezi a szobormonstrumot városokon, országhatárokon át szállító speciális teherautó-rakományt; sofőrökkel, rakodókkal, vámosokkal, közlekedési rendőrökkel alkudozik és élcelődik; a helyszínen, a szobor felállítását és összeszerelését irányítva még mindig elemében érzi magát – míg végül az ünnepélyes avatáson egy tilosba tévedt kétbalkezes kamaszgyerek sutaságával csetlik-botlik kopott farmerében a hivatalos notabilitások elegáns gyűrűjében...

A harmadik ezüstdíjat az amerikai Martha Sandlin egyórás filmje, Az asszony, akit Baybienek hívnak nyerte el. Hagyományos módon elkészített portré-interjú egy vakon született idős asszony sósáról, s mai mindennapjairól, akinek szívós akaraterővel sikerült elérnie, hogy ne kelljen önmagát peremlétbe taszított, csökkent értékű embernek éreznie. Szintén amerikai film a Hősi, a vasmunkás élete és kora, Connie Field alkotása, amely a második világháború idején munkát – méghozzá igencsak férfias hadiüzemi, esztergályos, marós, hajókovács munkákat – vállalt nők egykori és mai helyzetét szembesíti. Akkor az újságoktól a slágereken át a filmhíradókig az ő dicséretüket zengte a világ, s jól érezték magukat, mert rendesen meg is fizették őket, így egyenrangú családfönntartóknak érezhették magukat; ám a háború végén kellett a munkahely a hazatérő férfiaknak, s őket lassanként visszaszorították a főzőkanál mellé, amiért – no meg zuhanásszerűen romlott anyagi helyzetükért – nem nagyon lelkesednek... Meglehetősen eltérő típusú lányokat-asszonyokat céloznak meg a Légy szép és vásárolj című svájci, (rendező Pierre Demont) szellemes, ironikus riportfilmben megszólaló ipari nagymogulok: ők rafinált kozmetikumokat, havonta új meg új illatú kölniket, kenőcsöket, szappanokat, rúzsokat dobnak piacra; s tudományosan kidolgozott reklámkampányokkal győzik meg a női közvéleményt, hogy mindig az éppen aheti csodakészítményük rejti a szépség és fiatalság igazi titkát. Milliárdos üzletek kulisszatitkaiba nyerhetünk bepillantást; s némely gyenge pillanatukban a szépség alkimistái is beismerik, hogy legfrissebb kotyvalékuk éppolyan hatásos vagy hatástalan – csak más néven, másként csomagolva, kétszer annyiért – mint a száz megelőző... Gunyoros, szatirikus filmriportázs a svájci Erich Langjahre Made is Switzerland című filmje is, II. Erzsébet svájci látogatása közben ellesett groteszk pillanatok üdítő csokra.

De, ismétlem, ezek a gunyoros filmek a derűs kivételek közé tartoztak a nyoni műsorfolyamban, amelyet inkább jellemeztek az olyan lehangoló, gyakran ijesztő híradások, mint a San Francisco-i Fleming Fuller Mama, haza akarok menni című riportázsa a kábítószer, a nagyvárosi erőszak mélyére süllyedt ifjú amerikai „csövesekről”; a CBS produkciójában készült A Ku-Klux-Klan ifjai a fegyverimádatra, vadságra, infantilis öntudattal vallott vak fajgyűlöletre nevelt kilenc-tízéves kamaszokról, vagy a Teenager-gyilkos című mellbevágó bűnügyi ankét-film egy tizenéves gyilkos szüleivel, rokonaival; illetve A gyilkolás tudománya című Brian Kaufman-riportázs, amely szociológiai szándékú elemzése annak a megszokhatatlan ténynek, hogy a hivatalos statisztikák szerint az Egyesült Államokban minden 27. percben elkövetnek egy gyilkosságot... Norvég filmriport egy etiópiai szárazság-zóna éhínségének áldozatairól; spanyol riport a szabadságukért küzdő Polisario harcosairól; francia riport Eritreáról; vagy az egyik legemlékezetesebb: a francia Yves Billon Forradalom vagy halál című egyórás riportja a salvadori gerillákról; – mind lüktetőén eleven, izgalmas híradások zsugorodó glóbuszunk égető gondjairól.

S végül egy – talán szakmaibb – megjegyzés: a fesztiválon bemutatott filmek 95 százaléka 16 milliméteres színes nyersanyagra készült, zömmel a különböző televíziók, illetve kis, független produkciók finanszírozásával; az aktuális, tényfeltáró dokumentumfilmes műfaj a jelek szerint világszerte reneszánszát éli – elsősorban a képernyőkön, de egyre több helyütt a mozikban is.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/02 29-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7179