KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/január
JEGYZET
• Breuer János: Bartók Béla a moziban

• Zalán Vince: Egy kelet-európai képíró Huszárik Zoltán filmjeiről
• N. N.: Huszárik Zoltán filmjei
• Rózsa Gyula: Szindbád Nagybányán
• Sváby Lajos: Az idő festője
• Sára Sándor: Szindbádot játszottunk
• N. N.: Huszárik Zoltán
• Csoóri Sándor: Legenda
• Csala Károly: „Keresem a hangot...” A koncert
• Lengyel Balázs: A róka, mint legkisebb királyfi Vuk
• Kardos István: Fényérzékeny valóság Az amatőr
• Marx József: Film bérkocsi nélkül A terasz
• Takács Ferenc: Gyilkosok és moralisták Sidney Lumet portréjához
• N. N.: Az utolsó vágás joga
• N. N.: Sidney Lumet filmjei
FESZTIVÁL
• Matos Lajos: Szörnyetegek szerelmei Trieszt
• Székely Gabriella: Túl a harmadik X-en Mannheim

• Bikácsy Gergely: Lábadozók A spanyol film Franco után. Fél évtized
• Dárday István: Helybenjárás Vita a filmforgalmazásról
• A szerkesztőség : Zárszó helyett Vita a filmforgalmazásról
LÁTTUK MÉG
• Deli Bálint Attila: Hurrikán
• Kulcsár Mária: A szűz és a szörnyeteg
• Szalai Anna Mária: A kék lagúna
• Loránd Gábor: Majd meglátjuk, ha megérjük
• Lajta Gábor: Mackó Misi és a csodabőrönd
• Zoltán Katalin: Cirkusz Vadnyugaton
• Ardai Zoltán: Sasszárny
• Varga András: Tobi
• Gáti Péter: Húsz nap háború nélkül
• Józsa György Gábor: Míg a halál el nem választ
TELEVÍZÓ
• Ágh Attila: Martinovics álma avagy a nemlétező léggömb Elek Judit filmjéről
• Faragó Vilmos: Patyomkin-történet – kedélyesen Vendéglátás
• Berkes Erzsébet: Jókait, még több Jókait! A névtelen vár
KÖNYV
• Györffy Miklós: Film-munkafüzetek Új nyugatnémet könyvsorozat

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Mannheim

Túl a harmadik X-en

Székely Gabriella

Kiküldött munkatársunk beszámolója

 

Harmincadik születésnapját ünnepelte idén a Mannheimi Nemzetközi Filmhét. E szép, kerek évforduló kapcsán visszatekintett boldog ifjúságára, „Tegnap és ma” címmel vetítéssorozatban vonultatta föl az egykori díjazott sikereket, talán magának meg a közönségnek is bizonyítandó, nem volt mindig ilyen kedvezőtlen a csillagok állása a fesztiválok egén, mint 1981-ben. Krzysztof Zanussi és Rainer Werner Fassbinder, Bódy Gábor és Jiří Menzel, Daniel Schmid és Jerzy Skolimowski „tegnapi” és „mai” munkái sorakoztak egymás mellett a vásznon – kiragadott képek a harmincéves filmcsaládi albumból. Mannheim, a fiatal filmesek szerény, a nagy fesztiválok árnyékában megbúvó fóruma méltán büszkélkedhet múltjával. Bemutatta és díjazta a cseh új hullámosokat, Chytilovát, Němecet, Passert; a lengyeleket, Kie¶lowskit, Borowczykot, Zanussit meg Munkot; az új nyugatnémeteket, Fleischmannt, Fassbindert, Herzogot, Schroetert; Resnais-t és Truffaut-t, Angelopuloszt és Jean Rouch-t, Patricio Guzmánt és Joris Ivenst, és sok-sok magyart, Huszárik Szindbádját, Kardos Ferenc ünnepnapokját, Dárdayt és Bódyt, Elek Juditot és Vitézy Lászlót, Tarr Bélát és Maár Gyulát.

Albumot lapozgatni jó, meg divatos is manapság, ám nem mindig előnyös összehasonlítgatni a múlt képeit a jelenével. Például Zanussi 1967-es egyszerű, szikár, lakonikus nyelvű félórás rövidjátékfilmje, A kisvárosi halál, mely a következő, a Közjáték és a többi Zanussi-film tehetségét, erényeit ígéri és mutatja fel, csendesen megszégyenítette az 198l-es Kísértést. A film a nyugatnémet televízió számára készült, Maja Komorowskával és Helmut Griemmel a főszerepekben. Egy svájci üzletemberhez férjezett varsói asszony hányattatásának története, mely azt bizonygatja, hiába a komfortos élet, az anyagi biztonság, a gondoskodó, megértő és szerető férj, a vibrálóan érzékeny női lélek fulladozik a nyugati civilizáció rendjében, és szabadságot követel magának. Maja Komorowskáról tudjuk, hogy sokoldalú színésznő, de a neurotikus végzet asszonyának szerepe nem az övé. A néző, aki Zanussit eddig az emberi kapcsolatokat kissé szárazon, de mindig őszintén ábrázoló művésznek ismerte, értetlenül szemléli a vásznon túlcsorduló lelki életet, és hiába keresgéli benne a valóságos emberi pillanatokat, az igazi drámát.

Jerzy Skolimowski furcsa módon egyazon filmben szembesült régi önmagával: az 1967-ben, két évvel a Mannheimban díjazott Walkover után forgatott Kezeket fel! című filmjét idén toldotta meg bevezetővel és epilógussal, melyben elmagyarázza filmjének sorsát, hogy ugyanis elkészültekor nem mutatták be, meg azt, hogy mit gondol a világról és önmagáról. Az eredeti Kezeket fel! évfolyam-találkozón találja hőseit, elrontott házasságokat, félresikerült karriereket cipelnek a hátukon, és a részeg éjszakán fölidézik közös egyetemi múltjukat, barátságaikat és árulásaikat. A Kés a vízben figuráira hasonlítanak, meg a Közjáték különböző erkölcsiségeket szembeállító, mérlegelő értelmiségijeire. Szívesen nézzük a ma már ”filmtörténeti” frizuradivatot, a vastagon feketére festett szemeket, és közben szívesen lefejtenénk róla az utólag rákent, okoskodóan intellektuális mázt, hogy újra előkerüljenek az eredeti színek, a ma már talán naivnak tetsző nyers igazmondás.

A mannheimi filmalbum időpróbáját Jiří Menzel állta a legjobban. Az 1966-os Szigorúan ellenőrzött vonalokat a Sörgyári capriccio követte a műsorban. Az irodalmi forrás ismét Hrabal, a kor a húszas -évek eleje, hősei megint csak kisvárosi emberek, a sörgyár fiatal ügyvezető igazgatója, kívánatos feleségével, akinek hajzuhataga elbűvöli az egész várost, az orvos, a borbély, meg a többiek. Friss, egészséges moziszag árad a filmből, az ismerős menzeli groteszk most burleszkkel keveredik, a mulatságos kor-és stílusparódia felszabadultan „hazudik” a múltról (maga Menzel fogalmazta így a Filmvilágnak, adott interjújában). Csak éppen az igazi hazugsághoz is tehetség meg emberismeret kell. Például olyan, mint Jiří Menzelé.

A sikeres harmincéves múlt tükrében a versenyben bemutatott jelenfilmek elkedvetlenítették a nézőt. Azon a fesztiválon, ahol valaha Fassbinder Katzelmachere, vagy a Szigorúan ellenőrzött vonatok kapta a nagydíjat, most George Tabori Kellemes Karácsonyt! című munkája győzött. A magyar származású, Angliában élő színházrendező dokumentumformában előadott szkeccs-sorozatban beszél a karácsonyi ünnepek pszichózisáról. Színészei interjúalanyokat játszanak, akik a zsúfolt áruházak pultjánál vallanak az ajándékozás örömeiről, „bekukkanthatunk” a karácsonyfa-díszítéses otthoni békés áhítatba, mely pillanatok alatt változik tejszínhabcsatás abszurd komédiává. A kiürült, régen tartalmukat vesztett szokások és formák uralmáról szól a film, körülbelül úgy, mintha a szilveszteri tévéműsorba készült volna.

Mannheim fölvonultatta a kurrens fesztiváltémák teljes skáláját. Olyanokat, amilyeneket Oberhausentől Lipcséig, Liliétől Krakkóig vetítenek rendszeresen. Néha az az érzése támad az embernek, hogy ugyanazt a filmet látja más-más címmel, például a vendégmunkásokról, akik igyekeznek megtartani saját nemzeti kultúrájukat, életmódjukat, és ugyanakkor szeretnének beolvadni a munkát adó ország életébe. A beilleszkedés nehéz, majdhogynem lehetetlen, így élnek, gyökértelenül, hontalanul, és arról ábrándoznak, hogy az összespórolt pénzen majd vendéglőt nyitnak Olaszországban, Görögországban, Spanyolországban vagy Jugoszláviában. (Hans Andreas Guttner: A Villanó család nem megy vissza.)

A nemzeti, faji kisebbségek, cigányok, színesbőrűek identitás-keresése és reménytelennek látszó küzdelme, hogy megtalálják helyüket a társadalomban, környezetvédelem és környezetszennyezés, újjáéledő militarizmus – végeláthatatlanul hosszú dokumentumtekercseken. Nem az ellen berzenkedünk, hogy a többségükben fiatal rendezők újra meg újra elénk tárják a szomorúan „divatossá” vált valóságdarabokat, hanem hogy ugyanazzal a bevált szabásmintával dolgoznak. A ránk szakadó interjúzuhatagban alig találunk új gondolatokat, ezek a filmek nem fölráznak, fölháborítanak, rádöbbentenek, hanem csendesen elálmosítanak.

A mannheimi verseny dokumentumrohamában szerényen pergett le egy jugoszláv játékfilm, az elsőfilmes Slobodan Sijan rendezése, a Ki énekel arrafelé?, amelyet szívesen láttunk volna a díjazottak listáján. A pikareszk történet utazói, egy öreg parasztgazda, két cigány zenész, egy hivatásos nőcsábász, egy nászutas pár, egy ügyvédkülsejű hivatalnok, meg egy stüszivadász, kis faluban szállnak fel a Belgrád felé tartó, rozzant buszra 1941 telén. Mire a sok kitérő után megérkeznek céljukhoz, bombázzák Belgrádot. A groteszk mese hőseivel természetesen sok minden történik, kapcsolatok szövődnek és bomlanak föl, egymás torkának esnek és kibékülnek, szeretnek és elválnak, táncolnak és temetnek – élik az életüket az utolsó békepillanatokban. A keserű humorú történetet frissen és szellemesen meséli a rendező, rá emlékezünk vissza a legszívesebben a hét programjából.

A verseny magyar sikersorozata szerencsére idén sem szakadt meg, Magyar József Mi, büszke magyarok című munkája az egyik filmdukátot nyerte.

A mannheimi fesztivál elmúlt harminc éves. A nőknél, mondják, ez a legszebb, már érett, de még viruló kor. Az ilyen kis fesztiválok állapota, melyeken nem segít a produceri pénz és reklám jótékony kozmetikája, még a női szépségnél is kiszolgáltatottabb. Új, jó filmekre van szüksége, hogy kivirágozzon.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/01 34-35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7211