KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/december
POSTA
• Pék Béla: Hány film készül Belgiumban? Olvasói levél
• Csala Károly: Olvasónk...
KRÓNIKA
• N. N.: FőMo Filminformációs Szolgálat

• Zalán Vince: Hol az igazság, ami nincs? A zsarnok szíve, avagy Boccaccio Magyarországon
• Gambetti Giacomo: A történelem gúnyt űz az emberekből? Jancsó Miklós olasz filmjeiről
• Bársony Éva: Noé bárkái – az érdekek özönvizében Beszélgetés Kollányi Ágostonnal
• Antal István: Sorozatok évtizede Film a Balázs Béla Stúdió történetéről II.
• Jeles András: Sorozatok évtizede Film a Balázs Béla Stúdió történetéről II.
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• N. N.: Yilmaz Güney filmjei
• N. N.: Cellafóbia és forgatókönyv Beszélgetés Yilmaz Güney-jel
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Viharszünetben Locarno
• Létay Vera: Nagy motívum – mozivászonnal Taormina
• Bán Róbert: A családi albumtól a művészetig Amatőrfilmes világtalálkozó Siófokon

• Todero Frigyes: Furkósbot és mézesmadzag A spanyol film a Franco-rendszerben. Négy évtized
• N. N.: Törvények a tehetség ellen A spanyol film a Franco-rendszerben
FORGATÓKÖNYV
• Iván Gábor: Volt egyszer egy újsághirdetés... Forgatókönyvítói pályázat után
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Mindenki és senki
• Ambrus Katalin: Az élet szép
• Kövesdi Rózsa: Szabadlábon Velencében
• Koltai Ágnes: Kísérlet a szabadulásra
• Harmat György: A 3. számú űrbázis
• Csala Károly: Az elektromos eszkimó
• Kovács András Bálint: A piros pulóver
• Jakubovits Anna: Fontamara
• Kövesdi Rózsa: A paptanár
TELEVÍZÓ
• Molnár Gál Péter: Gladkov és a Brecht-nebuló Cement
• Hegyi Gyula: „A televízió filmevő Moloch” beszélgetés a tévé mozifilmjeiről
• Koltai Ágnes: Mit lehet eladni? A hungarofilm és a televízió
• N. N.: 1979-ben eladott tévéműsorok
• N. N.: 1980-ban eladott tévéműsorok
• N. N.: 1981-ben eladott tévéműsorok
KÖNYV
• Pörös Géza: Két portré
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Bogey

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Film a Balázs Béla Stúdió történetéről II.

Sorozatok évtizede

Antal István

Jeles András

Kétrészes dokumentumfilm készül a Magyar Televízióban a Balázs Béla Stúdió húszéves történetéről. Rendezők beszélnek a stúdió megalakulásáról, munkájáról, és filmrészletekben láthatjuk viszont a legemlékezetesebb alkotásokat. Az összegyűjtött munka-anyagból az alábbiakban részleteket közlünk, az interjúk szövegében megőrizve az élőbeszéd fordulatait. Az operatőr: Márk Iván, a riporter: Antal István, a rendező: Jeles András.

 

Szomjas György

 

– Az én csapatom, az én generációm számára nagyon fontos volt a Balázs Béla Stúdió, mert a 60-as évek közepén, amikor az egész magyar film felfutott, akkor mi a Balázs Béla Stúdióban láttuk azt a lehetőséget, hogy fiatalok, fiatal filmesek szóhoz jutnak, saját hangjukat próbálgathatják. És ez számunkra, akik akkor különböző területen dolgoztunk, főiskolára jártunk vagy éppen nem csináltunk semmit, nagyon szép perspektíva volt, és talán az egyik döntő lökés, hogy egyáltalán filmesnek menjünk, hogy jelentkezzünk a főiskolára. Mert úgy éreztük, hogy itt olyan műfaj van, ahol a mi generációnk is kifejezheti magát.

Mennyire volt ez a 6869-ben kikerülő generáció más, mint az elődei?

– Egyrészt nyilvánvalóan más volt az életkor és az az életanyag, amit megéltünk. Nagyon lényeges dolog, hogy a főiskolán mi dokumentarista rendszerben dolgoztunk, aminek röviden az volt a lényege, hogy a tanáraink megkövetelték tőlünk: még a legszubjektívebb jellegű filmet is valóságalapról indítsuk el, dokumentumanyagot gyűjtsünk hozzá. És valahol itt volt a gyökere annak a dokumentarizmusnak, ami később aztán a stúdió ezen korszakának meghatározója lett. Tehát ez a szemlélet jellemző volt a mi csapatunkra és bizonyos fokig el is választott a korábbi generációktól. Ez a szemlélet fogalmaztatta meg velünk azt a bizonyos kiáltványt vagy programot, amivel aztán a mi vezetőségünket 69-ben megválasztották, és amiből lényegében az egész dokumentarizmus kifejlődött.

Ennek az egész dokumentarizmusnak véleményem szerint az volt a háttere, hogy a 60-as évek végén a magyar társadalomban egy olyan politikai-gazdaságpolitikai mozgás ment végbe, új gazdasági modell stb., amit mi nagyon érzékenyen vettünk, és megpróbáltunk ehhez csatlakozni, ebbe beleszólni. Úgy éreztük, hogy a valóság érdekes, a valóságban olyan folyamatok zajlanak le, amiket érdemes filmezni. Sőt ebből a szempontból elégedetlenek voltunk a játékfilmekkel, mert úgy éreztük, hogy lemaradnak a valóságról, nem képesek közvetíteni azokat az izgalmas folyamatokat, amik ekkor a társadalomban lezajlottak. Mi arra vállalkoztunk, hogy bizonyos módszereket, bizonyos megközelítési módokat vagy szemléletet dokumentáljunk. Arra számítottunk, hogy az ilyenfajta filmeket, ezeket a módszereket a dokumentumfilmekkel rendszeresen foglalkozó profi stúdiók, tévé stb. majd átveszik, és sokkal szélesebben folytatják. Sajnos, ez nem nagyon történt meg.

Mivel magyarázod, hogy 197375 között kiéleződtek a generációs és szakmai ellentétek a BBS-en belül?

– Őszintén szólva, nem nagyon tudom megmagyarázni. Mert noha valóban jöttek új generációk, ez természetes, újabb osztályok végeztek a főiskolán, de én úgy érzem, hogy a mi vezetőségünk többé-kevésbé igyekezett ezeknek a generációknak is konkrét munkaalkalmat biztosítani. Igyekeztünk az arányokat megtalálni. Tehát úgy szétosztani a pénzt, a munkalehetőségeket, hogy mindenkinek jusson, aki valami érdemlegeset produkál. Ez volt az egyik része a dolognak. A másik pedig: eléggé átgondoltan készültünk arra, hogy átadjuk a vezetést ennek a következő generációnak. Tudniillik törvényszerűnek éreztük, hogy mindig az a csapat vezesse is a stúdiót, amelyik a filmkészítésben elsősorban érdekelt. Tehát az utolsó időben, 73–74-ben párhuzamosan azzal, hogy ezek az ellentétek kiéleződtek, mi elég nagy energiát fordítottunk arra, hogy előkészítsünk valamiféle új időszakot, és lehetőleg gondoskodjunk arról, hogy a vezetés viszonylag zökkenőmentesen menjen át az új generációnak a kezébe.

 

 

Gazdag Gyula

 

69-ben, az első olyan vezetőség megválasztása előtt, ami csak rátok vagy kizárólag csak rátok épült, kiadtatok egy programnyilatkozatot, amiben leszögeztétek azt, hogy a BBS válságban van. Miért volt szerintetek válságban a BBS?

– Mert olyan emberek voltak ott, akik akkor addigra nagyjából már megtalálták a lehetőségüket a játékfilmgyártásban. Nem voltak különösebb ambícióik a stúdióval kapcsolatosan. Tulajdonképpen az, hogy mi látszólag puccsszerűen átvettük a hatalmat, mélyebb megrázkódtatásokat nem is okozott. Szóval az előttünk levő vezetőség szinte örült annak, hogy ezt a terhet leteheti, és természetesnek fogta föl azt, hogy azok, akik a főiskoláról frissen kikerültek, akiknek a stúdió fontos, azok vegyék a kezükbe a vezetést. Hátha ki tudnak találni valami újat. Kettősnek éreztem akkor a stúdió szerepét: egyfelől nagyon fontosnak tartottam és tartom ma is azokat a filmeket, amik elkészültek, másrészt a körülöttük kialakult légkörben az egészséges érdeklődésen túl egyfajta sznob lihegést is éreztem, ami egy pillanatnyi divatnak szól, és ami valahogyan nem igazán tiszta és nem igazán rokonszenves.

Látsz-e a BBS sorsában valamiféle modellszerűséget?

– Ebben az időszakban, amikor én részt vettem a stúdió munkájában, nem látok benne modellszerűséget. Azért nem lehet modellszerűnek tekinteni, mert azt hiszem, hogy ebben az időben már végképp egyedülálló jelenség volt a BBS a magyar kultúrában. Inkább azt látom benne, hogy különböző jellemű emberek mennyire képesek vagy mennyire képtelenek a saját egyéni érdekeiket megkülönböztetni attól, ami a stúdió érdeke és mennyire képesek arra, hogy a stúdió érdekeit fontosabbnak tekintsék, mint a saját érdekeiket, akkor, amikor ezek az érdekek már nem találkoznak. De ebben semmiféle modellszerűség nincsen. Ezek inkább lélektani vagy társadalmi-lélektani tanulmányok lehetnének mindenféle emberekről.

 

 

Grunwalsky Ferenc

 

 1969-ben te is a filmszociológiai csoport című kiáltvány aláírói között szerepeltél. Ez ma már elég meglepően hangzik.

– Miért?

Mert a későbbi filmjeid eléggé más stílust képviselnek.

– Hát amit most azon értenek.

Akkor ti mit értettetek azon?

– Én nem hiszem, hogy hűtlen lettem. Az a felhívás arra szólt, hogy bizonyos fajta szociológiai irányzatokra legyen lehetőség. Tehát mi ott nem egyetlen stílus mellett álltunk ki, vagy nem álltunk ki, hanem azt akartuk, hogy legyen lehetőségünk egy bizonyos módon filmet csinálni, és ebben a társadalomtudománynak, vagy a szociológiának, vagy a dokumentarizmusnak nagyobb, másfajta szerepe legyen, mint ahogy addig az volt.

Miért nyitottunk mi afelé, hogy a főiskolán nem végzett emberek is legyenek a BBS-ben? Az volt a véleményünk a dologról, hogy valószínűleg több olyan ember van, aki filmrendezésre képes, mint amennyi a főiskolára befér. Értelme van, hogy csinálja, és sok mindent tud hozzáadni a magyar filmművészethez. Amikor például én felvételiztem a főiskolára 63–64-ben, akkor 1400-an jelentkeztünk. Az volt a csúcs; azt hiszem, a legmagasabb jelentkezőlétszám. Egy évig tartott, és bekerültünk 26-an. Elképzelhetetlen dolog, hogy 1000–1400 ember közül valóban csak 26 ember képes arra, hogy az érzelmeit és az intelligenciáját filmen fejezze ki. A többiek nagy része elkerült más főiskolára, művészeti főiskolákra és bölcsészkarra is, volt, aki tanárnak ment stb., stb. Sokukat ismertük. Úgy gondoltuk, meg kell adni a lehetőséget, hogy a főiskolai felvételi után is megtalálják a filmhez vezető utat. Méghozzá abban a helyzetben találják meg a filmhez vezető utat, ami a legkísérletibb, a legsokoldalúbb lehetőséget tudja kínálni, és ez természetes módon a BBS. Tehát mi nem akartuk folytatni azt a gyakorlatot, hogy a BBS egyszerűen a főiskolát végzett diplomásoknak a gyakorlópályája. Már ebből természetesen adódott egyfajta szellemi mozgás. Sok olyan ember jelentkezett, akik érdeklődtek a film iránt. Döntő dolognak tartottuk ezt a nyitást. Ez azt jelenti, hogy rengeteg vita volt, rengeteg irányzat volt, ha így tetszik, ha lehet egyáltalán ilyen értelemben irányzatokról beszélni. Rengeteg koncepció volt arra, hogy mire jó a film. Mi ugyanúgy felismertük a kötelezettségünket, ha úgy tetszik, mint ahogyan ezt a világon mindenütt megtehették a filmesek. A 60-as évek végénél kezdődött a különböző filmezési gyakorlatoknak a paralel futása a művészmozikban, a klubokban, egyetemeken és nagy mozikban, tehát ez általános forrongás volt.

 

 

Bódy Gábor

 

 Mit takar a K3 elnevezés?

– Akkor alakult csoporttá ez a K3 csoport néven, amikor a BBS-ben már eléggé differenciálódtak a törekvések, az irányzatok. Differenciálódott a dokumentarista törekvés, ami a közművelődési csoport nevet vette fel, és ennek nyomán mi is egy csoportformába határoztuk meg magunkat. A K3 csoport kinematográfikus kísérlet, ezért ezt a nevet választottuk.

Mennyiben ad otthont ezeknek a törekvéseknek a Balázs Béla Stúdió?

– Nagy ellenérzés fogadta végső soron mind a két formációt, mind a két vállalkozást. Egyrészt amiatt, mert a filmszakmával nem volt sok közös érintkezési felülete. Pontosabban a szakma nem ismerte fel ezeket a közös érintkezési pontokat. Rossz lelkiismerettel és féltékenységgel reagált az egészre, és nagyon könnyen le tudta veregetni a vállairól, hogy ez nem film. Film címén csak a mozira gondolva. Úgy, hogy mindvégig nagy ellenérzés, nagy ellentartás fogadta ezt a törekvést, de hát nem tudták végső soron kivédeni sem elméletileg, sem gyakorlatilag, és szerintem, ha a 70-es éveket valaki visszanézi, akkor kevés olyan mozgás vagy kevés olyan film állítható fel, amelyek ezzel szemben egy olyan alternatívát nyújtanak, amelyik nevében erre nincs szükség.

Vannak-e a K3 filmeknek olyan eredményeik, amelyek igenis exportálhatók a kommercionális filmgyártásba?

– Igen. Végső soron a filmnek ez az egész új tudatos szemlélete, hogy most már elkerüljük a nyelvi szót. Az, hogy az emberek tudatosan bánjanak a filmmel, a kamerával, a nyersanyaggal, hogy ezt mint közlést fogják fel, és ne mint egy életformát, mint egy sajátos ilyen parazita kulturális kinövést, amibe bele lehet illeszkedni. Ebből a szempontból, szerintem kellenek, hogy legyenek tudatformáló vonásai ennek a törekvésnek. Csak ezt persze nagyon nehéz egy-az-egyben elfogadni.

Most visszagondolva a BBS pályafutására, hogy érezted magad a BBS-ben?

– Rosszul. Voltak pillanatok, amikor tulajdonképpen a jövő eltervezésének megfelelő műhelyéül, megfelelő pályájául tűnt a stúdió. De aztán kiderült, hogy ezt a felhőtlen, előbírálat nélküli tervezést, mintát az egzisztenciális személyi harcok és klikkek balansza nehezíti és fel is váltja. Szóval végső soron a BBS 70-es éveire szerintem az a jellemző, hogy megjelent ott minden fontos kérdés, ami a 70-es évek filmkultúrájának kérdése volt. De nem tudott elemelkedni igazán a földről, mert a szakmai-egzisztenciális érdekek, pozíció- és klikkharcoknak a balansza visszatartotta vagy lehúzta ezeket a törekvéseket. És szerintem tulajdonképpen feladtuk mi ezt a harcot. Vagy szüneteltettük, vagy föl is adtuk azzal, hogy kikerültünk a BBS-ből, és így most vissza fog kerülni a mindenkori főiskolát végzett osztályok kezébe, hogy ők ott egy darabig kísérletszerűen próbálják ki a maguk elképzeléseit. Dehát ez partikulárisabb kísérlet. A 70-es években voltak pillanatok, amikor a BBS az egész filmkultúra kísérlete volt. Ma nem úgy néz ki, hogy ilyen, az egész filmkultúránkat érintő kísérletnek lenne ott valamilyen helye vagy csatornája.

 

 

Tóth János

 

Operatőri munkáid mennyivel tartogattak a BBS-ben több lehetőséget számodra, mint azok, amelyeket a Mafilmnél végeztél? Tehát a „nagy” filmgyártásban?

– Ez őszintén szólva teljesen egybefolyik. Hogy BBS vagy Mafilm? Számomra egy filmszakma létezik, és ami a BBS-ben korlátlanul kis eszközökkel, mint kísérlet lehetséges, azt be kellett hoznom a nagyfilmekbe. És nem tudom különválasztani, hogy BBS-ben készült experimentum-e vagy a Mafilmben készült nagy film.

 

 

Gulyás-testvérek

 

79-ben egy új generáció került a BBS-vezetőségbe. Hogyan mennek ma a dolgok a Balázs Béla Stúdióban?

– Elég furcsán, mert ez a generáció, ha lehet ezt így nevezni, menten olyan dekrétummal állt elő, amelyben be volt ígérve mindenfajta műfajnak a nemes vetélkedése, tehát olyan érték szerinti orientáció és automatikus kiválasztódás, ahogy azt az ember inkább csak elképzeli a valóságban. Ehhez képest pillanatokon belül lecsökkent a tagság, mondjuk egy kezemen megszámolható, hogy egy-egy ülésen hányan vesznek részt, és például olyanok is a programok, mint amiket a FŐMO egy-két héten belül műsorára tűz. Tehát nincs, ami motiválja őket egy-egy kedd esti, délutáni összejövetelre. Mondanom sem kell, hogy egyértelműen azok a jellegű kisjátékfilmek, kamara-minirealista megoldások kaptak mentelmi jogot, amit, szerény véleményem szerint, bárhol el lehetne készíteni, hiszen nincs olyan tétje, ami időben, problémafelvetésben, érzékenységben az „itt és most” helyzetét valamivel magasabb szinten is kifejezné.

Működik-e a 70-es években alakult munkacsoportok közül valamelyik még?

– Pillanatnyilag egyik sem működik. Csak Bódynak a K3 csoportja, de ez most már a Mafilmen belül. Tehát nem a BBS-ben.

Tehát egyedeire hullott a BBS?

– Abszolút atomizálódott. Igen.

És szerintetek van-e valamilyen kiút ebből a helyzetből?

– Radikális betartása a létező alapszabálynak.

Miért érzitek fontosnak, hogy jelen legyetek ebben a megváltozott szemléletű BBS-ben?

– Mert végül, is, ezt sokszor elmondták, és igaz is, hogy a BBS-nek a léte magában olyan kuriózum, és nemcsak hazánkban, amivel jobb volna élni, mint visszaélni. És ezen állapotok között mégiscsak születtek olyan művek, amelyek talán visszatekintve feledtetik mindazt a kínt, ami a szülés közben lehetséges.

 

 

Xantus János

 

– Van-e a BBS vezetőségében jelenleg olyan tag, akivel távolról vagy közelről rokonítod az elképzeléseidet a stúdió létére vonatkozóan?

– Nem tudom. Ez kicsit nagyképűen hangzik. Szóval nem érzem, hogy akár nekem, akár a többi vezetőségi tagoknak lenne igazi stúdióvezetői elképzelésünk. Szóval nekem biztos, hogy nincs. Én csak egy pár apróságot, amit ésszerűnek tartok, azt szerettem volna vagy szeretném bevezetni a stúdióba, de se azt nem érzem igazán, hogy a stúdió milyen rugóra jár, hogy működik, se azt nem, hogy én ebbe hogyan tudnék beavatkozni. Főleg így nem, hogy nem tudom a teljes időmet erre szentelni. Szóval lehet, hogy tíz évvel ezelőtt óriási jelentősége volt annak, hogy a stúdiót ilyen demokratikusan állandóan újraválasztott vezetőség irányítja, akiknek nem ez a fő foglalkozása, de most ebben a pillanatban az az érzésem: ez nem biztos, hogy jó.

 

 

Matkócsik András

 

– Nincs tagság. Fantom-tagság van. Amikor mi végeztünk 1979-ben, akkor automatikusan mind a tizenkilencünk BBS-taggá vált. Akkor ez nagy vitákra adott alkalmat. Valójában igazuk volt azoknak, akik nem akarták, hogy mindenki automatikusan tag legyen. Na, de hát végül is a BBS, minthogy a működő szabályzatban benne van, elsősorban olyasfajta felvonulási terep kellene, hogy legyen, ahol azok, akik a játékfilm irányában döntenek, valahogy feltúráztassák magukat, valamiféle filmekkel edzésben legyenek vagy fölkészüljenek.

1979-ben egy kiáltványban foglaltátok össze, hogy mit akartok majd csinálni a BBS-ben és ebben hangsúlyoztátok, hogy elvárjátok mindenkitől a szakma minimális ismeretét. Miért éreztétek ezt szükségesnek?

– Ez mérhetetlenül fontos. Nem arról van szó, hogy diplomához legyen kötve a szakma ismerete. Nagyon sok amatőrfilmes barátom van, vagy volt, akik kollégáik jó részénél többet értenek a szakmához. De az, ami az elmúlt években a BBS-ben fő tendenciaként, valóságkubikolás (vagy nem tudom minek nevezzem) folyt, az számomra nonszensz. A film nekünk – és ezt több kollégám nevében is mondhatom – mást jelent. Határozott elképzelést, formanyelvet, montázst, képet, dramaturgiát. A film nekem egész egyszerűen mást jelent; azt jelenti, hogyha beülök a mozi sötétjébe, azonosulok a hőssel. A BBS tíz évvel ezelőtt sokkal intenzívebben és értelmesebben működött, és elképzelhetőnek tartom, hogy ilyen lefelé menő ágban az az érzés lesz úrrá mindenkin, hogy vannak itt nagyon fontos dolgok, csak azokról mi nem értesülünk. Azok el vannak rejtve. Itt most rejtett rugókra járnak a dolgok. Közben ez nem igaz. Az az érzésem, hogy nem nagyon történik semmi igazán jelentős itt, attól függetlenül, hogy készültek jó filmek az elmúlt időben is, nem túl sok. De nem hiszem, hogy el lehetne mondani a stúdióról, hogy valami nagyon fontosat csinál, valami nagyon jelentőset hoz létre ezekben az időkben. Mint ami elmondható a tíz évvel ezelőtti BBS-ről.

Mit értesz azon, hogy „lemenő ágban” van a BBS?

– Hát inkább akkumulációs időszakban van. Nem világos az, hogy milyen értékeket hoz létre. És nem elég határozott a karaktere. Tehát arra gondolok, hogy pillanatnyilag inkább az emlékeiből táplálkozik a stúdió.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/12 12-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7235