KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/december
POSTA
• Pék Béla: Hány film készül Belgiumban? Olvasói levél
• Csala Károly: Olvasónk...
KRÓNIKA
• N. N.: FőMo Filminformációs Szolgálat

• Zalán Vince: Hol az igazság, ami nincs? A zsarnok szíve, avagy Boccaccio Magyarországon
• Gambetti Giacomo: A történelem gúnyt űz az emberekből? Jancsó Miklós olasz filmjeiről
• Bársony Éva: Noé bárkái – az érdekek özönvizében Beszélgetés Kollányi Ágostonnal
• Antal István: Sorozatok évtizede Film a Balázs Béla Stúdió történetéről II.
• Jeles András: Sorozatok évtizede Film a Balázs Béla Stúdió történetéről II.
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• N. N.: Yilmaz Güney filmjei
• N. N.: Cellafóbia és forgatókönyv Beszélgetés Yilmaz Güney-jel
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Viharszünetben Locarno
• Létay Vera: Nagy motívum – mozivászonnal Taormina
• Bán Róbert: A családi albumtól a művészetig Amatőrfilmes világtalálkozó Siófokon

• Todero Frigyes: Furkósbot és mézesmadzag A spanyol film a Franco-rendszerben. Négy évtized
• N. N.: Törvények a tehetség ellen A spanyol film a Franco-rendszerben
FORGATÓKÖNYV
• Iván Gábor: Volt egyszer egy újsághirdetés... Forgatókönyvítói pályázat után
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Mindenki és senki
• Ambrus Katalin: Az élet szép
• Kövesdi Rózsa: Szabadlábon Velencében
• Koltai Ágnes: Kísérlet a szabadulásra
• Harmat György: A 3. számú űrbázis
• Csala Károly: Az elektromos eszkimó
• Kovács András Bálint: A piros pulóver
• Jakubovits Anna: Fontamara
• Kövesdi Rózsa: A paptanár
TELEVÍZÓ
• Molnár Gál Péter: Gladkov és a Brecht-nebuló Cement
• Hegyi Gyula: „A televízió filmevő Moloch” beszélgetés a tévé mozifilmjeiről
• Koltai Ágnes: Mit lehet eladni? A hungarofilm és a televízió
• N. N.: 1979-ben eladott tévéműsorok
• N. N.: 1980-ban eladott tévéműsorok
• N. N.: 1981-ben eladott tévéműsorok
KÖNYV
• Pörös Géza: Két portré
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Bogey

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

beszélgetés a tévé mozifilmjeiről

„A televízió filmevő Moloch”

Hegyi Gyula

 

Habár a televíziót diadalmas megjelenése után a mozi, tágabb értelemben a filmművészet legveszélyesebb vetélytársának tartották, hamarosan kiderült, hogy a filmszakmának nemcsak jelentős tartalékai vannak, de maga a televízió is rászorul segítségére, azaz produkcióira. Aligha van a világon olyan televízió, melynek műsorában ne volna döntő jelentősége a mozifilmnek; s ha a tévés művészettel–szórakoztatással hivatalból foglalkozók olykor mereven szétválasztják is a televíziós és a „külső” alkotásokat, nyilvánvaló, hogy a nézőt az ilyesfajta különbségek alig-alig érdeklik. A képernyőn bemutatandó mozifilmek kiválasztása, számuk, jellegük, arányuk a televíziós műsorpolitika igen fontos része: egy-egy televízió arculatát éppúgy jellemzik, mint a saját műhelyekben készült tévéjátékok.

Közismerten jelentős szerepe van a mozifilmnek a Magyar Televízió műsorában is. 1979-ben több mint 490, a rákövetkező évben 460 játékfilmet tűztek műsorra, s e számban még nincsenek benne sem a filmstúdiókban készült különböző kisfilmek, sem a tévés-filmes koprodukcióval született művek. A közönség viharos érdeklődéssel s olykor viharos nemtetszéssel fogadja egy-egy játékfilm bemutatását: a nézők nagy többsége ma is egyszerűen „jó filmeket” vár és követel a televíziótól. (Más kérdés, hogy ki-ki mást ítél „jó filmnek”.) A televízió „filmpolitikáját” érdeklődéssel kíséri a filmszakma is, hiszen nyilvánvaló, hogy értő és rétegezett műsorkínálattal a tévé sokat tehet a filmművészet ismertetéséért, népszerűsítéséért. Az utóbbi időben több sikeres, értékes sorozat jelezte, hogy a televízió kitartóan törekszik igényes filmek nem csak egyszeri, de koncepciózus bemutatására: persze, e törekvésnek az eredmények mellett különböző korlátai is vannak. Erről a szerteágazó munkáról kérdeztük Gyertyán Ervint, az ismert kritikust, aki 1978 óta a televízió játékfilmosztályát vezeti. Első kérdésünk arra vonatkozott, milyen szervezeti felépítésben dolgozik a televízió filmmel foglalkozó kollektívája.

– Tekintve, hogy az elmúlt évtizedekben igen jelentősen megnövekedett a televízió adásideje, s ezzel együtt a bemutatott filmek száma is, szükségessé vált a tévés apparátus átszervezése, s így az addig egységes Filmosztályból három osztály lett. A Film és Koprodukciós Főosztályhoz most három szerkesztő osztály tartozik. Az első a hazai és külföldi játékfilmekkel foglalkozik, ezt én vezetem, a második a külföldi társaságok tévéjátékainak kiválasztását, szerkesztését végzi, Horváth János vezetésével, míg a harmadik osztály a zenés, ismeretterjesztő, történelmi filmekkel, sorozatokkal dolgozik, vezetője Sós György. Hogy teljes legyen a „vezérkar”: a főosztályt Gellért Endre vezeti, helyettesei Dobos István és Somogyi Zoltán. Szeretném hangsúlyozni, hogy a szervezeti változásokat, így többek között az én kinevezésemet is, a televízió hosszútávú koncepciója tette lehetővé, s munkánkat csakis kollektíven, összehangoltan tudjuk eredményesen végezni.

Az évi csaknem ötszáz játékfilm kiválasztása nyilvánvalóan nem történhet rögtönzésszerűen. Milyen időtartamra terveznek előre, s hogyan választanak a világ filmterméséből?

– Tervezésünk alapja az úgynevezett „éves” terv, amely három évre készül, s ebben megjelöljük, milyen témákkal, sorozatokkal szeretnénk foglalkozni, lehetőleg több témát adva, hiszen mindig bekövetkezhetnek váratlan akadályok. Az egyéves tervben már pontosan megjelöljük, milyen filmeket, sorozatokat tervezünk; de a munka jellegéből következően itt is előfordulhatnak csúszások. Tapasztalataim alapján azt mondhatom, amit ígérünk, az általában „bejön”, de a legkülönbözőbb okok miatt – hibás forgatókönyv, jogdíj-kérdések, technikai problémák – a késés, illetve a sorrend megváltozásának veszélye mindig fennáll. A nemzetközi filmpiac, mondhatjuk, valóságos dzsungel, olykor szinte lehetetlen megtalálni a jogtulajdonost, sokszor az eredeti cég tönkrement, s a jog nehezen kibogozható úton-módon vándorolt tovább. Egyes sorozatok összeállításánál a legkülönbözőbb vállalatokkal kell érintkezésbe lépnünk. Szeretném hozzátenni, hogy ezt a munkát nem a három filmszerkesztő osztály végzi, két külön osztály feladata a technikai feltételek biztosítása. Egyikük a nemzetközi cégekkel, a filmpiaccal áll kapcsolatban, a másik osztály pedig a hazai vállalatokkal koordinálja a munkát. A vásárlások üzleti bonyolítását, mint bizományosunk, a Hungarofilm Vállalat végzi. A bemutatási jogokat a legszigorúbban tiszteletben tartjuk: ellenkező esetben nemcsak hosszadalmas pereknek tennénk ki magunkat, de súlyos csapás érné televíziónk nemzetközi hitelét is.

A tévé filmprogramjait ismerve, két sztereotip, de talán nem teljesen alaptalan kifogást hallani: olykor mintha feleslegesen adnának ki „kemény” valutát értéktelen művekért, illetve máskor a legolcsóbb, „elfekvő” árut is megveszik.

– Ezek a vádak, úgy érzem, a helyzet téves ismeretéből adódnak. A televíziós piac törvényei szerint a filmek árai mindig az adott ország tévékészülékeinek számaival arányosak. Így, ha külföldről vásárlunk filmet, akkor megközelítőleg kétszázezer forintért (s ebben már a jogdíj mellett a szinkronizálás költségei is benne vannak) kiállíthatunk akár egy esti főműsort is; ugyanez hazai tévéjáték esetében több millió forintba kerülne. A filmek bemutatása tehát relatíve igen kevésbe kerül, s nem vagyunk rákényszerülve, hogy „olcsó” produkciókkal kelljen beérnünk. Persze, előadódhat, hogy egy-egy filmet aránytalanul magas áron kínálnak. Ilyenkor azért nem szórjuk a pénzt, megközelítően hasonló értékű, de elérhető árú alkotást veszünk meg helyette. Tapasztalataink szerint az irreálisan magas ár egy-két év alatt rendszerint csökken, s ekkor már megvehetjük a kívánt filmet is.

Gondolom, a filmforgalmazást mindenütt védik a televízióval szemben.

– Igen, vannak olyan amerikai filmstúdiók, amelyek nagyon hosszú ideig, vagy egyáltalán nem adnak át a tévé számára filmeket; de a bemutatást követő rövidebb-hosszabb ideig minden filmet védenek a forgalmazók. Ez az időszak, amelyet a televíziós premierig mindenképp ki kell várni, általában tizennyolc hónap, de ettől eltérő is lehet: a mozibeli fogadtatástól is függ. Nyilvánvaló, hogy a legfrissebb filmtermés bemutatásában a mozihálózatnak feltétlen elsőbbsége van.

Milyen módon tekintik át a világ filmművészetét, hogyan képesek tájékozódni a hatalmas és meglehetősen egyenlőtlen színvonalú filmtermésben?

– Többnyire jelen vagyunk a legfontosabb nemzetközi filmfesztiválokon, filmvásárokon, jó kapcsolatot építettünk ki a MOKÉP és a Hungarofilm munkatársaival, nyomon követhetjük a nemzetközi és hazai filmsajtót, a nagy cégek kínálatát, rendszeresen figyeljük a filmtermés szempontjából legfontosabb területeket. Egy dolgot világosan ki kell mondani: nem tudunk évi 350–360 remekművet bemutatni, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem készül ennyi kiváló alkotás. Évente, egész durva közelítéssel, 2–3, esetleg 4 remekmű születik, 15–20 úgynevezett jó film, néhány száz közepes, s a többi olyan közepes alatti mű, amellyel nem tudunk mit kezdeni. A televízió bizony filmevő Moloch, s mi csak a létező kínálatból tudunk válogatni.

A televízió közönsége köztudottan rétegzett, igen-igen eltérő ízléssel, igényekkel. Érezhető, hogy a bemutatott játékfilmeket is ennek megfelelően csoportosítani, ütemezni igyekeznek. Milyen fő kategóriák szerint történik ez?

– A szombat éjszaka hagyományosan a filmtörténeti, filmesztétikai sorozatoké: így lesz ez a jövőben is. Pontosabb időpont nélkül csak megemlítem, hogy e programban többek között Andrej Tarkovszkij, Michelangelo Antonioni, a japán Mizogucsi rendezői sorozatát tervezzük, a magyarok közül Kovács András, Jancsó Miklós filmjeit láthatja majd a közönség. A vasárnap délután az attraktívabb, szélesebb érdeklődésre számottartó filmeké: a rendezői sorozatok mellett itt nagy színészegyéniségek sorozatai is helyet kapnak. Megint csak konkrét időpont nélkül Humphrey Bogart, Pécsi Sándor, Tolnay Klári, Peter Sellers, Jean Marais, Audrey Hepburn, egy csehszlovák vígjáték-összeállítás tervét említhetem az elkövetkező évek elképzeléseiből. Tervezünk, vagy inkább tervezgetünk a második csatornára egy, a szombat éjszakainál is komolyabb, elvontabb sorozatot dokumentumfilmekből, kifejezetten ezoterikus filmnyelvű alkotásokból. Alapelvünk azonban, hogy a fokozatosságra vigyázni kell, magára a filmművészetre is káros, ha egy-egy nyilvánvaló érték rossz időzítés miatt megbukik a nagyközönség előtt. A sorozatok mellett természetesen egyedi filmeket is bemutatunk egyes hétköznap estéken. Ilyen tekintetben tartalékot is képezünk, kényszerű műsorváltozásnál gyakran kell beugranunk egy-egy filmmel.

A közönség, sok jel mutatja, nemcsak kér és követel bizonyos filmeket, de a neki nem tetszőket igen dühödten fogadja. Mennyiben védheti ki ezt a haragot a filmszerkesztés?

– Tudjuk, hogy a közönséget nem lehet elvont, szürrealista, expresszionista filmekkel revolverezni, e stílusirányzatok alkotásai közül még az értékeseket is rosszul, indulattal fogadja. Alapelvünk továbbá, hogy a televíziót családok nézik, ezért a szex, az erőszak terén is korlátokhoz kell ragaszkodnunk. Mégis, őszintén kívánjuk, hogy a közönség jobban tolerálja – ne a mi ízlésünket, hanem egymás ízlését. Két fontos nézői rétegünk a nyugdíjasoké és a fiataloké. Az előbbiek – megannyi levél, telefon tanúsága szerint is – ellene vannak a szexuális töltetű, izgalommal operáló filmeknek, s elsősorban érzelmes, romantikus történeteket követelnek tőlünk. A fiatalok jelentős része még több krimit, igazi horrort szeretne látni. Csak ismételni tudom: küzdeni a toleranciáért, a másik igényének, ízlésének elfogadásáért, tiszteletben tartásáért. Beleértve ebbe természetesen azokat is, akik már nemcsak szórakozást, de művészi élményt is várnak a filmtől.

A nagyközönségre való hivatkozással gyakorlatilag minden filmet szinkronizálva mutat be a televízió. E téren várható némi változás?

– A világ nagyon sok országában a televízió egyáltalán nem szinkronizálja a külföldi filmeket: csak feliratozás, illetve hangbemondás létezik. Nálunk, hogy úgy mondjam, „szokásjoggá” vált a szinkronizálás, s valószínűleg nehezen állnának át a feliratok olvasására. Most, hogy a testi fogyatékosokról oly sok szó esett, felmerült az is, hogy a hallássérültek feliratos filmeket várnak tőlünk. A jövőben a szinkron mellett valószínűleg létjogosultsága lesz a feliratnak is; ehhez azonban az eddiginél jobb, olvashatóbb feliratokra, illetve berendezésre van szükség.

A magyar filmeknél természetszerűleg nem merül fel a szinkronizálás gondja: a mozikat járva néha mégis úgy tűnik fel, mintha a hazai film és a közönség igencsak elszakadt volna egymástól. Mit tehet a magyar filmért a televízió?

– Arra törekszünk, hogy lehetőség szerint minden magyar filmet bemutathassunk a televízióban. Tudomásul kell azonban itt is venni, hogy a tévében mások a tűréshatárok, mint a moziban: nálunk a brutalitás, a szex örök botránykő marad. Ezért bizonyos magyar filmek bemutatásáról, sajnos, de le kell mondanunk: a szóba jöhető filmeket viszont szinte kivétel nélkül műsorra tűzzük. Előfordul az is, hogy egy-egy, a moziban szerényen vagy nagyon rosszul fogadott film a televíziós sugárzás révén „tör át”, jut el a széles társadalmi nyilvánossághoz. A közelmúlt példáiból talán elég, ha Vitézy László Békeidő című dokumentarista munkáját idézem, mely a tévén keresztül találta meg igazi közönségét. Egyébként természetesen a magyar filmek bemutatására is csak akkor kerülhet sor, ha a filmforgalmazás ezt már engedélyezi számunkra.

Hogyan válogatnak a régi magyar filmekből?

– Említettem már, hogy sorozatot tervezünk Kovács András és Jancsó Miklós filmjeiből. Utánuk más rendezőkre is sor fog kerülni: minden magyar filmrendezőre, akinek filmjei életművé állnak össze. Vannak aztán olyan régi magyar filmek, amelyeknél, hogy így mondjam, „lerágtuk a csontot”, a legkülönbözőbb címen sokszor bemutattuk már őket. Vannak az úgynevezett „évfordulós filmek”, melyekből viszonylag kevés akad, ezért igen gyakran műsorra kerülnek. Az egymást követő színészi sorozatokban is óhatatlanul előfordulhat átfedés, hiszen egy-egy sikeres filmben több emlékezetes színészi alakítás található. Mind a két háború közt, mind a felszabadulás után készült magyar filmeket időről időre bemutatjuk; leszámítva azokat, amelyek ma már lejáratnák alkotóikat.

Mit jelent az „időről időre”, milyen gyakran lehet ugyanazt a filmet ismét és ismét műsorra tűzni?

– Az a mi szerencsénk, hogy a filmek emléke idővel azért elhalványul, s így ismételhetővé válnak. Általában öt évenként lehet megismételni egy filmet; bár kivételes esetekben a négy, vagy éppen a három évenkénti ismétlés sem hat zavaróan. Általánosan mégis öt évvel számolunk. (Nem beszélve most arról, hogy némely fontosnak vagy érdekesnek ígérkező filmet eleve ismétlési joggal, kétszeri sugárzásra vásárolunk meg.) A régebbi, elsősorban a hatvanas években készült magyar és külföldi filmek bemutatásával kapcsolatban azt is szeretném megemlíteni, hogy tapasztalataink szerint az élenjáró művészeti törekvések és a nagyközönség ízlése között mindig van időbeli elmaradás, eltolódás. A 10–15 éve készült, úgynevezett művészfilmek mára „értek be” a nagyközönség számára, ma szórakoztatóbbnak, megemészthetőnek hatnak a televízión keresztül is. A hatvanas évek értékes alkotásai ma hidat teremtenek a filmművészet és a nagyközönség között: ezért is mutatunk be sokat e korszak filmjeiből.

Beszélgetésünkben vissza-visszatérően sorozatokat említett. Nem gondolja, hogy egyes filmeket önmagukban, minden sorozathoz kapcsolás nélkül is érdemes bemutatni?

– Természetesen nem ragaszkodunk mereven a sorozatokhoz, önállóan is bemutatunk sok filmet, jóval többet, mint sorozatban. Úgy gondolom azonban, hogy a kulturális termékek akkor válnak kultúrává, ha a befogadó kapcsolja valakihez, valamihez, el tudja helyezni önmagában az új élményt. Az egyes filmeket megemeli, ha egy-egy rendezői, színészi oeuvre-be illesztve mutatjuk be őket, vagy éppen, ha egy-egy írói életmű filmes megközelítéseit gyűjtjük össze, és állítjuk sorozattá. Ugyanígy többet adhatnak egy-egy nemzet filmes fejlődését, különböző irányzatait bemutató összeállítások is. Arra persze mindig ügyelni kell, hogy a sorozatba illesztett filmek lehetőleg külön-külön is megállják a helyüket.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/12 56-58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7254