KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/november
KRÓNIKA
• N. N.: 36 év – 36 film
• N. N.: Glauber Rocha halálára
• N. N.: A sport népszerűsítése

• Faragó Vilmos: Milyen fiatalok? Dédelgetett kedvenceink
• Székely András: Egyszerre két lovon Fehérlófia
SZOVJET FILMEK FESZTIVÁLJA
• Galsai Pongrác: Közérdekű magánügyek Moszkva nem hisz a könnyeknek
• Hankiss Ágnes: Jelenbe-zártak Nyikita Mihalkov filmjeiről
• N. N.: Nyikita Mihalkov filmjei
• N. N.: Világot teremteni Interjú Nyikita Mihalkovval
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Köszönik, megvannak Velence

• Kozák Márton: Neonfény és Mambo-magnó Beszélgetés Gothár Péterrel
• Gazdag Gyula: „Miénk a világ!” Film a Balázs Béla Stúdió történetéről I.
• Osztovits Levente: Gershwin és a kékharisnyák Manhattan
• Schubert Gusztáv: A látás iskolái? Az egyetemisták és a film
VITA
• Durst György: És a rövidfilmek? Vita a filmforgalmazásról
LÁTTUK MÉG
• Zoltán Katalin: I, mint Ikarusz
• Kulcsár Mária: A bíró és a hóhér
• Gáti Péter: A szőke indián
• Lajta Gábor: Az éneklő kutya
• Sólyom András: Vérvonal
• Deli Bálint Attila: Jesse James balladája
• Schubert Gusztáv: Egy pisztoly eltűnik
• Kövesdi Rózsa: Emberek és farkasok
• Ambrus Katalin: Korai darvak
• Koltai Ágnes: Emil, a komédiás
• Hegyi Gyula: A Herceg és a Csillaglány
• Harmat György: Katasztrófa földön-égen
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Televízió a gótikában Siena, Prix Italia
• Kerényi Mária: Egyedül a közöny... Beszélgetés A megsebzett bolygó szerzőjével
• Spira György: A megjelenítendő múlt Televízió és történelem
KÖNYV
• Berkes Ildikó: Egy örvendetesen rendhagyó filmelméleti műről
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
• N. N.: David di Donatello

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Szovjet Filmek Fesztiválja

Nyikita Mihalkov filmjeiről

Jelenbe-zártak

Hankiss Ágnes

 

„Járom a havas utakat, és süt a nap, és ez tetszik nekem...”

 

A Mihalkov-filmek főhőseinek van egy közös vonásuk: végtelenül rezignáltak. Végtelenül rezignáltakká váltak.

Platonov – az Etűdök gépzongorára című Mihalkov-film hőse – valamikor rendkívüli szellemi képességekkel, kimagasló tehetséggel, és azzal az elszánt hittel kezdte meg egyetemi tanulmányait, hogy az ember értelmes és elkötelezett cselekvéssel kiléphet egyéni létének, érdekeinek szűk holdudvarából, s tehet valamit tágabb közösségének az érdekeiért, boldogulásáért is. Első egyetemi éveinek történetét nem ismerjük pontosan, csupán annyit tudunk, hogy Platonov átéli az értelmes és elkötelezett cselekvés kudarcát és reménytelenségét, kiábrándul, félbeszakítja megkezdett tanulmányait, s maga mögött hagyva egy sikeres életpálya ígéretét és megcsúfolt hitét, visszavonul falusi tanítónak a Platonov család régi földbirtokára.

Oblomovot – az Oblomov néhány napja című film hősét – ragyogó minisztériumi pálya várja, ámde ő is, akárcsak korábban Platonov, szert tesz némi tapasztalatra abban a világban, amely az érvényesülés adott formáját számára felkínálja, és az Oblomov család vidéki birtokát választja. Napjait jobbára alvással tölti, szobáját pókhálók díszítik, amikor a hitelezők zörgetnek, még jobban a fejére húzza a paplant, ha pedig mégis ébren van, csendben, sokat tudóan mosolyog.

Szása – az Öt este című film hőse – mérnöki karra járt, szintén ígéretes tehetség, azután egyszer csak, nem tudni pontosan, miért – fejlett társadalmi érzékenysége valószínűsíthető –, szembeszállván az egyetem fenevad professzorával, kiáll többek igazáért, búcsút mond a pályának és az egyetemnek, sofőrre mindig szükség van valahol Északon.

Platonov, Oblomov és Szása tehát összeütközésbe kerülnek társadalmi környezetük uralkodó játékszabályaival. Összeütközésük majdnem szükségszerű, ha adottnak tekintjük hőseink fejlett társadalmi érzékenységét az egyik s a bürokratikus társadalmi berendezkedés alaptermészetét a másik oldalon.

Magának az összeütközésnek a pontos történetét, a cselekvés értelmébe vetett hit elvesztésének a folyamatát azonban egyik film sem mutatja be: hőseinket már a rezignáció állapotában ismerjük meg. Állapotuk előzménye egyértelmű, de csupán jelzésszerű. A Mihalkov-féle lélektani mikrorealizmus lényegéhez tartozik, hogy nincs szüksége szigorú epikus építkezésre: a történések egy olyan zárt társas térben játszódnak le, amelyben a legapróbb mozdulat is éppen úgy érvényes, mint a leglátványosabb gesztus; s amelyben az itt és most szereplő megnyilvánulások magasfokú lélektani pontossága és hitelessége hordozza és megmutatja a történések előzményét, belső előtörténetét is. De nemcsak a lélektani, hanem a történelmi háttér is csupán jelzésszerű a Mihalkov-filmekben. E jelzésszerű ábrázolás azonban nem okoz értelmezési gondot: az Etűdök... és az Oblomov... semmittevő uraiban és megalázott szolgáiban nem nehéz felismernünk a cári rendszer társadalmi viszonyait, az Öt este társbérlet-nyomorában, vagy fakó utcaképeiben az 1950-es éveket.

Összeütközésüket az uralkodó játékszabályokkal mindhárman, Platonov, Oblomov és Szása is törésre viszik, s az önként vállalt, teljes kivonulás útját választják. Nem szabad azonban őket fanatikus tagadókként vagy bánatba hulló száműzöttekként elképzelnünk. A fanatikus tagadó mindig azért tagadja az adottat, mert valami gyökeresen mást kíván megvalósítani helyette. Hőseink viszont épp ellenkezőleg, nem akarják a világot nemhogy megváltani, de még megváltoztatni sem. Nem hisznek az emberi dolgok földi elrendezhetőségében, nem hisznek semmi másban, mint a szemlélődök belső békéjében – más szempontból tehát egész létmódjuk és életérzésük a tökéletes tagadás szellemében fogant. Céltalanok (legalábbis, ha célokon csupán külső célokat értünk), a pillanat nyugalmánál nem kívánnak többet, sokat vannak magukban, belső pokoljárásuk maradványait áthatolhatatlan burokkal veszi körül csendes derűjük. Száműzetésük önkéntes, ezért lemondásuk egyben felülemelkedés is. Szomorúságuk megbékélés, alapjában véve boldogok. Már-már olyanok ők, mintha a kierkegaard-i úgynevezett harmadik stádium küszöbéről, a végtelen rezignáció birodalmából léptek volna elénk, ahová a „rezignáció lovagját” mindig az úgynevezett második stádium, az etikai létforma teljes kudarcának és reménytelenségének a felismerése indítja el. A „rezignáció lovagja”, a kierkegaard-i meghatározás szerint, „kimeríti az itt-lét mély bánatát”, de egyben „kibékült az itt-léttel”. Hőseink közül e magatartás mindennapi credo-ját legtömörebben talán Szása fogalmazza meg, amikor azt mondja valakinek: „Maga sikertelen embernek tarthat engem. Ez nem így van. Járom a havas utakat, és süt a nap, és ez tetszik nekem. Ha maguknak furcsa is, szabad, vidám és boldog ember vagyok.”

 

 

 

Ő az egyetlen, aki szabadon él közülünk...”

 

A „rezignáció lovagjai” azonban hús-vér, földi valójukban mindig emberek között élnek, egy olyan emberi közegben, amely szüntelen mozgásban van, s ezért mindig új meg új helyzetekkel és alternatívákkal szembesíti a rezignált embert; akire ez már csak azért sem marad hatástalan, mert ember-voltából kifolyólag, rezignációja sohasem lehet valóban végtelen. A végtelen rezignáció azonban, ha csak viszonylagosan végtelen, mindig megőriz bizonyos fel-nem-számolható nosztalgiákat, s ezért pótszerekre szoktatja, és torzulásokkal fenyegeti a rezignált embert. A rezignáció ugyanis, amely egyfelől az „itt-lét” korlátai és keserűsége fölé emelheti azt az embert, aki elsajátítására képes, másfelől azonban legalábbis pszichológiai értelemben, mindig öncsonkítás is. Ez a kettősség határozza meg a „rezignáció lovagjának” társas helyzetét. E sajátos társas helyzetet legárnyaltabban az Etűdök... fogalmazza meg – ami természetszerűleg következik abból, hogy szemben az Oblomovval és az Öt estével, a történet itt egy sokszereplős társas térben játszódik.

A kora nyári dús parkkal övezett Kastélyba nagy társaság érkezik. A Tábornokné nyárköszöntő ünnepséget rendez. A vendégek zömmel értelmiségiek. Ez azonban, esetükben csupán foglalkozást jelöl, minthogy egy olyan társadalomban élnek, valahol Európa és Ázsia határán, amelyik igazi értelmiségi küldetésüktől megfosztotta őket. Egy mozdulatlan birodalom tétova tagjaiként, minden érdemi döntéshozatalból kirekesztve, ez az értelmiség csupán tanúja lehet – természete szerint ki izgatott, ki hallgatag tanúja –, de cselekvő részese nem, azoknak az óvatos, felülről kezdeményezett és rendszerint csak félig megvalósuló reformoknak, amelyek, demokratikus intézmények híján, a nyilvánosság elől elzárt, titkos cári bizottságokban készülnek.

A társaság hangulata ennek ellenére kitűnő. Amíg csak lehet, elkerülnek minden olyan témát, amely veszélyeztetné a pillanat derűjét és nyugalmát – ezzel védik önmagukat a kudarc és a megszégyenülés belső látványától. A társaság alapszabálya: érezzük jól magunkat együtt, örüljünk a beköszöntő nyárnak, ne törődjünk semmi mással, lehet, hogy a tél hosszabb lesz, mint az életünk. A közös jóérzésre itt mindenkinek törekednie kell. A birtokba vett nyugalom sűrű ködréteget von minden zavaró tükörfelületre. A múlt tükrére, amely megmutatná a megvont és az elherdált lehetőségeket; és a jövő tükrére, amely közös tervek és célok helyett csupán bizonytalanságot és szorongást mutatna. A jelenbe-zártak azonban, nyugalmuk érdekében, lehetőség szerint elkerülik egymás tekintetét is, mert ebből a tükörből meg csupán önmaguk torzképét olvashatnák ki. Nem csupán valós torzulásaiknak megfelelően – hiszen itt már maga a tükör is torzít. A másik képének eltorzítása a rossz lelkiismeret egyik legkedvesebb és legkövetkezetesebb játéka.

A hangulat tehát kitűnő, egyikük vagy másikuk találékonysága mindig újabb és újabb játékokkal örvendezteti meg a többieket. Az érdeklődés középpontjában azonban kétségtelenül Platonov áll. A férfiak csodálják, és a társaságát keresik, a nők egytől-egyig belébolondulnak. Amit annál is könnyebben megtehetnek, mert Platonov fő pótszere, amellyel olykor megpróbálja helyettesíteni az eldobott hitet és érzelmeket: a csábítás. Környezetéből minden nővel szerelembe keveredik, befejezhetetlen, zavaros, sebeket-osztó szerelmekbe, a megvalósulás kisszerűsége elkeseríti, és rezignáltságát erősíti.

Minél jobban elmélyül azonban Platonov rezignációja, annál erősebb a rajongás, amely körülveszi. Platonov s általában a rezignált ember egyik fő fegyvere, amellyel felvértezi magát minden olyan belső vagy külső hatás ellen, amely megtalált békéjét fenyegetné: az irónia. Iróniája gyakran átcsap kegyetlenségbe – nem tiszteli másokban sem a hitet vagy az érzelmeket –, ezért a rajongás, amely körülveszi, bármelyik pillanatban átcsaphat heves gyűlöletbe, a sóvár vágyakozás vad ellenállásba. Mindazonáltal Platonov rezignált figurájára, arra, hogy ironikus kegyetlenkedő megjegyzéseivel időnként megpiszkálja a derűs együttlét tükörsima felszínét, ennek a társaságnak mindennél nagyobb szüksége van. A jelenbe-zártak számára Platonov, a rezignáció ironikus lovagja a szabadság megtestesítője, iróniája a megélt létezés villanásnyi illúzióját kínálja, s ezzel biztosítja, hogy a nyugalom és az elfojtás ne legyen zavaróan teljes. Ugyanakkor azonban ez az irónia sohasem jelent igazi veszélyt: sohasem szembesít, és sohasem borít, legfeljebb felráz, majd magára hagy – erre is a rezignáció a biztosíték, a beépített fék. Amikor például az Öt estében Szása, akitől az irónia szintén nem idegen, legfeljebb nem jut olyan kibontakozási terephez, mint Platonové, elmondja korábbiakban idézett credo-ját, együttlétük óta első ízben sikerül megértetnie önmagát szerelmével, Tamarával. Amikor viszont Tamarából kitör a megértés és az elfogadás első vallomása: „Szása, én büszke vagyok Rád!”, Szása annyi keserű iróniával kérdezi vissza, hogy „Rám?”, amely ismét értetlenségbe kergeti a megbolygatott Tamarát. Oblomov társas helyzete egyszerűbb: nem csábít, és nem használja az irónia fegyverét sem. Ő már továbbhaladt a végtelen rezignáció útján,: ébren is álmodik, a béke és idill gyermekkori szigetén jár, jámborsága mosolygó és tétova, nyugalma egy élőhalotté.

 

 

„De azért közéleti ember maradt, ugye?”

 

Hőseink tehát rezignáltan élik mindennapi életüket, egyre inkább torzulásoktól fenyegetve, ám valamilyen szempontból mégis emelkedetten, s azzal a biztos hittel, hogy egyszer és mindenkorra végeztek minden cselekvés-illúzióval, a társadalmi kötelességeket jelentő etikai stádiummal. Belső békéjük, úgy tűnik fel, megingathatatlan – mindaddig, amíg be nem következik a fordulat. Mindhárom film alapjában véve ugyanarról a próbatételről szól. Akár lélektani „kísérletnek” is tekinthetők, amelyek arra keresnek választ, hogy mit bír el a rezignált ember, hol húzódnak az emberi életben a végtelen rezignáció határai, s mi vár arra, mit választhat az, aki eljutott e határokig.

Platonov próbatétele akkor kezdődik, amikor a társaságban megjelenik Szófia, a Tábornokné nevelt fiának újdonsült felesége. Szófia és Platonov valamikor régen, egyetemi éveikben szerették egymást, tiszta, őszinte szerelemmel, igaz akarással, közös elképzelésekkel és nagy reményekkel. A belépő Szófia azonban ebben az enyhén kopaszodó és hízásnak induló, mindent iróniába fordító és mindenből kiábrándult férfiban, aki láthatólag jól érzi magát butuska felesége oldalán, alig ismeri fel hajdani szerelmét. Igaz, ebben a széplelkű, naiv feministában és világmegváltóban, aki boldogtalanságát feszesre zárt szájjal és szigorú arckifejezéssel próbálja leplezni, Platonov is csupán a torzképét fedezheti fel a hajdani sugárzó Szófiának.

Találkozásukat ezért, első pillanatban, az élet ízetlen és kegyetlen tréfájának érzik. Az etikus Szófia irtózik az üres, élvhajhász, pillanatnak élő társaságtól, amelyet – hogy hűek maradjunk az eddig használt fogalmi kerethez – Kierkegaard minden bizonnyal a létezés legalsó, úgynevezett esztétikai stádiumába utalna. Az esztétikai és az etikai lét-szféra konfliktusának jellegzetes epizódja például az, amelyben az együttes bohóckodásba süppedt orvos megtagadja, hogy társadalmi kötelességének megfelelően, elinduljon a közeibe, megvizsgálni egy beteg asszonyt.

„Miért nem vitte többre?” – szegezi Szófia Platonovnak azt a kérdést, amely ebben a társaságban bár kimondatlanul, de minden pillanatban harsányan és félreérthetetlenül jelen van. „De azért még közéleti ember maradt, ugye?” – folytatja a kérdezősködést Szófia, s ezzel Platonov elevenébe vág. Platonov kibillen derűs nyugalmából, latba veti Szófiával szemben a rezignált irónia minden fegyverzetét, minden mozgatható tartalékát, győzelme könnyű és fölényes, amikor kiderül, hogy Szófia és a férje, a közéleti cselekvés tudatával és büszkeségével, levetett ruhákat – frakkokat és estélyi ruhákat – oszt a parasztoknak.

Szása életében a próbatétel akkor kezdődik, amikor bekopog tizenöt éve elhagyott szerelméhez, Tamarához. Tamara nagyon hasonlít Szófiához: naiv, megkeseredett fanatikus, az etikai magatartás szánandó karikatúrája, aki a társadalmi cselekvés terepéül a munkaversenyt választja, fapapucsban, fuszekliben, ócska fürdőköpenyben kuporogva társbérletnyomorában, és büszkén közli Szásával, hogy „párttag vagyok, és teljes értékű életet élek”. Platonov még villogtatta mindenható iróniáját, amikor Szófia belekezdett világmegváltó elméleteibe. Szása, Tamarát látva, már csak szánalmat és keserűséget érez, és dermedtségén csupán akkor tör át némi indulat és irónia, amikor Tamara, a csókolózásért büntetésül, Marx leveleit olvastatja a fiával. Tamara sem érti, hogy Szása miért hagyta ott a mérnöki pályát, gyanakvó és sértődött tekintetéből ugyanaz a két kérdés árad Szása felé, amelyet valamikor Szófia tett föl a rezignáció egy másik lovagjának.

Oblomov életében a fordulat akkor következik be – bár ezt még a kezdetén éppen úgy nem tudja, mint Platonov és Szása –, amikor látogatóba érkezik régi barátja, Stolz, majd rajta keresztül megismerkedik Olgával. Oblomov életében Stolz és Olga képviselik az etikai létformát. Az örökös világmegváltásban ügyködő Stolz felháborodik a semmittevő-merengő Oblomovon, megpróbálja kimozdítani élőhalott állapotából, rábírni, hogy foglalkozzon végre a világ nagy dolgaival, vagy legalábbis megpróbálja vitába csalogatni. „Tehát nem akarsz ügyekkel foglalkozni?” – szegezi a kérdést Stolz Oblomovnak. „Ezek holttestek... akik körülülik az asztalokat és a fogadótermeket... összegyűlnek, és etetik egymást, és semmi erkölcsi érzék nincs bennük” – próbálja megmagyarázni magatartásának a logikáját Oblomov. Stolz viszont jó érzékkel tapint rá a kivonuló ember magatartásának Achilles-sarkára, amikor szemére veti Oblomovnak, hogy „heverni a díványon és elítélni azokat, akik ügyekkel foglalkoznak, nem nehéz...”. Oblomov persze, ha kicsit is hajlana az iróniára, könnyen bebizonyíthatná, hogy Stolz cselekvése ál-cselekvés: a vegetarianizmus és a szauna elterjesztésével akarja megvívni harcát az európaiságért, egy velejéig antidemokratikus társadalomban.

Az etikai stádium felett aratott könnyű és fölényes győzelem értéke persze, ha az etikai magatartást csupán jószándékú, de naiv ál-cselekvők képviselik, nem túl nagy, s ezt a rezignáció lovagja maga is tudja. Az elvek és szavak próbatételét tehát a rezignáció lovagjai könnyedén kiállták. Az igazi, fegyverzetükhöz méltó próbatételre akkor kerül sor, amikor belép az életükbe egy olyan tényező, amelyet irracionális természete csodához tesz hasonlóvá, s amely ezért bizonyos értelemben felette áll a „cselekvés vagy kivonulás” részben művi alternatívájának: ez pedig a szerelem.

 

 

„Milyen kevés kell a boldogsághoz...”

 

Szófiáról és Tamaráról, a feltámadó szerelem hatására, egyre jobban lehámlik naivitásuk és szigorúságuk szánalmas máza, s előtűnik – Platonov és Szása számára egyre láthatóbbá és érzékelhetőbbé válik – természetes arcuk, s vele egy régen elvesztett érték. Oblomov, ha teheti, Olgával sétál, egyre kevesebbet alszik, Olga természetes egyszerűsége és kedvessége a feltámadás színeit varázsolja Oblomov fakó, elrévedt arcára.

Mit tehet a „rezignáció lovagja” a feltámadó szerelemmel szemben? Olyan ellenféllel néz most farkasszemet, akinek irracionális természetén nem fog az irónia fegyvere. A végtelen rezignációnak csupán egyetlen válasz felelhet meg: az, ha feláldozza a rezignáció oltárán a csoda erejével megtalált és visszanyert boldogságát. A „rezignáció lovagja” ezért végrehajtja action gratuite-jét; egy látszólag értelmetlen és felesleges áldozattal fejezi ki a földi boldogság lehetőségével kapcsolatos, alapvető kételyeit. A hasonlóság a Mihalkov-filmek fő motívumai és a kierkegaard-i gondolatvilág bizonyos elemei között már-már kísérteties: hiszen Kierkegaard maga is elköveti az életében az érzelmeknek ezt az action gratuite-jét, amikor váratlanul és érthetetlenül felbontja eljegyzését a forrón szeretett Regina Olsennel (azért, hogy így magában teljesebben megőrizhesse) – éppen úgy, ahogyan Oblomov teszi meg Olgával –, a Félelem és rettegés fiatal lovagja pedig a szép hercegnővel.

Platonov is előbb a megtalált boldogság átfutó reményével rááll, hogy megszökteti Szófiát, s újrakezdik mindazt, amit egyszer már veszni hagytak. Azután előrevetíti magában a megvalósulást, átéli a sokat-akaró, szárnyaló boldogság szükségszerű reménytelenségét, maga előtt látja „az árulások láncát”, amelyből az ember nem bújhat ki. „Maga okos, jó, kedves, felejtsünk el mindent, a múlt maradjon meg múltnak”, vigasztalja a zokogó Szófiát, és belerohan ruhástul a folyóba. „Szökjünk meg Északra, és mindent újrakezdünk...” – ajánlja fel Szása Tamarának, azután csak üldögél magában, a televízió a háttérben újabb műhold fellövéséről tudósít. Szása már úgy érzi, hogy a boldogsághoz a szerelem kevés, csendben, észrevétlenül csukja be maga mögött az ajtót. A pályaudvaron bolyong, iszik, amennyi csak belefér, a restiben groteszk pantomimet rögtönöz, mozgása szögletes a kétségbeeséstől, nem száll fel az induló vonatra, halkan és bűnbánóan bekopog Tamarához. Olga szerelmet vall Oblomovnak, Oblomov, noha nem kevésbé szereti, mint Olga őt, pánikszerűen menekül. „Sietett felkavarni ezt a boldogságot”, vádolja Oblomovot a csalódott Olga; „Szerethet-e maga engem?”, kérdezi szakítólevelében Oblomov. Az önkéntes és értelmetlen áldozat a rezignáció diadala: „Én írtam ezt a levelet, és élveztem. Azt hittem, szenvedek, pedig élveztem. Élveztem új helyzetemet...” – vallja be Oblomov Olgának.

Platonov a folyóba rohan, Szása vedeli az italt, és a pályaudvari restiben őrült pantomimet jár, Oblomov, a vallomás után az esőben és villámlásban tölti az éjszakát. Platonov elhatározása kétségbeesett, rohanása katartikus: „azt hittem, mély a víz” kiáltja a térdig érő folyóban, rezignációja lelepleződik előtte, éppen a diadala leplezi le, önhittnek, gőgösnek és szeretet-nélkülinek találtatik, rohanása közben Platonov belebukik a vízbe, és megtanulja az ittlét alázatát. A rezignáció lelepleződésének hasonló katarzisát éli át a pályaudvaron Szása és az éjszakai viharban Oblomov.

De mi vár a „rezignáció lovagjára”, aki felszámolta végtelen rezignációját? Hová vezethet út a végtelen rezignáció kiürült birodalmából? Kierkegaard válasza egyértelmű: a mélyen átérzett vallásos hit stádiumába, az úgynevezett harmadik stádiumba. Mihalkov válasza viszont körülbelül ez: ha az ember egy örömtelen és kiábrándító világban él, egyetlen menedéke marad, a szeretet, a határait tudó, csendes boldogság. Szása és Tamara összeölelkeznek, csendes meghittségben, az ütött-kopott kanapén. „Csak háború ne legyen” suttogja maga elé Tamara. Butuska, de odaadó felesége utoléri a vízbe bukott Platonovot, meghitten és megbocsátón „galambocskám”-nak nevezi, ruhájuk széle nedves, csendben egymásba kapaszkodnak, „milyen kevés kell a boldogsághoz”, mondogatja tán inkább önmagának, mint asszonyának Platonov. Oblomov boldogsága még ennél is szerényebb. Stolzcal és Olgával a szabadba indulnak. Stolz és Olga vidámak, Oblomov utánuk szalad, futása öreges és nehézkes, lemaradása csendes, már csak a tekintetével követi, ahogyan a szerelmes Stolz biciklizni tanítja a nevetgélő Olgát.

De hihetünk-e valóban a „rezignáció lovagjainak” csendes, megszelídült boldogságában? Hihetünk-e valóban abban, hogy értelmiségiek, a társadalmi cselekvés hitének végső feladása után, bókét és nyugalmat találnak akár az ironikus rezignáció, akár a mélyen átérzett vallásos hit állapotában? Ezt a kérdést, persze, csak akkor van értelme feltennünk, ha feltételezzük, hogy lett volna más, elfogadható választásuk, mint a kivonulás. Lehet, hogy hőseink esetében e feltevést joggal kizárhatjuk. Amikor azonban a helyzet nem ilyen egyértelmű, az elvetett, elherdált lehetőségek réme ott vibrál a látszólag megbékélt ember érzékeiben is, s könnyen elérkezhet az a pillanat, amikor úgy találja, hogy a helyzetet rosszul mérte fel, teljes kivonulása elhamarkodott volt, s ettől kezdve nem tud szabadulni a kínzó gondolattól: „mit tegyek, hogy” – Platonov szavait idézve – „ne kövessenek az értelmetlen évek és tettek”.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/11 10-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7267