KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/november
KRÓNIKA
• N. N.: 36 év – 36 film
• N. N.: Glauber Rocha halálára
• N. N.: A sport népszerűsítése

• Faragó Vilmos: Milyen fiatalok? Dédelgetett kedvenceink
• Székely András: Egyszerre két lovon Fehérlófia
SZOVJET FILMEK FESZTIVÁLJA
• Galsai Pongrác: Közérdekű magánügyek Moszkva nem hisz a könnyeknek
• Hankiss Ágnes: Jelenbe-zártak Nyikita Mihalkov filmjeiről
• N. N.: Nyikita Mihalkov filmjei
• N. N.: Világot teremteni Interjú Nyikita Mihalkovval
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Köszönik, megvannak Velence

• Kozák Márton: Neonfény és Mambo-magnó Beszélgetés Gothár Péterrel
• Gazdag Gyula: „Miénk a világ!” Film a Balázs Béla Stúdió történetéről I.
• Osztovits Levente: Gershwin és a kékharisnyák Manhattan
• Schubert Gusztáv: A látás iskolái? Az egyetemisták és a film
VITA
• Durst György: És a rövidfilmek? Vita a filmforgalmazásról
LÁTTUK MÉG
• Zoltán Katalin: I, mint Ikarusz
• Kulcsár Mária: A bíró és a hóhér
• Gáti Péter: A szőke indián
• Lajta Gábor: Az éneklő kutya
• Sólyom András: Vérvonal
• Deli Bálint Attila: Jesse James balladája
• Schubert Gusztáv: Egy pisztoly eltűnik
• Kövesdi Rózsa: Emberek és farkasok
• Ambrus Katalin: Korai darvak
• Koltai Ágnes: Emil, a komédiás
• Hegyi Gyula: A Herceg és a Csillaglány
• Harmat György: Katasztrófa földön-égen
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Televízió a gótikában Siena, Prix Italia
• Kerényi Mária: Egyedül a közöny... Beszélgetés A megsebzett bolygó szerzőjével
• Spira György: A megjelenítendő múlt Televízió és történelem
KÖNYV
• Berkes Ildikó: Egy örvendetesen rendhagyó filmelméleti műről
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
• N. N.: David di Donatello

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Beszélgetés A megsebzett bolygó szerzőjével

Egyedül a közöny...

Kerényi Mária

 

„Az öreg Wells szerint egyedül a közöny képes tönkretenni a világot” – fejezte be egy levéltávirat terjedelmét aligha meghaladó elöljáró beszédét Balogh János akadémikus, a közreműködésével készült filmsorozat sajtóvetítésén. Prológusa számomra kétszeresen is „blickfangos” volt: nem csak ellenpontos dramaturgiája miatt (A megsebzett bolygó 13 epizódját ugyan mi vezethette volna be hatásosabban, mint az ajánlat formai-tartalmi tömörsége?), hanem provokáló rezonanciái révén. Mert valahol, valakitől hallottam én már, s ráadásul ugyancsak summázatként ezt az idézetet, és azonnal felrémlett bennem az akkori közlés megrendítő igazsága is. Ám hiába kutattam agyamban az emlék forrása után, bár a meginduló képsorok láttán hirtelen még arra is ráébredtem, hogy a két történésnek köze van egymáshoz, sőt szervesen összetartozik...

És valóban. Merthogy első ízben is – majd egy évtizede – ugyanaz a Balogh János citálta nekem Wellst a közönyről, aki most. S épp ilyen hangsúlyosan; akkor, a portrénak szánt interjúban saját életrajzát zárta vele: „Szeretek vidékre járni, s ott ismeretterjesztő előadásokat tartani. Itt, a nagyvárosban úgy élünk méhkaptár–lakásainkban, hogy azt sem tudjuk, ki a szomszédunk. Pedig és most egy okos fiatal közéleti ember véleményét idézem az életszínvonal fogalmába nemcsak a háztartási gépek, a lakás és a jó táplálkozás, hanem az is beletartozik, hogyan érezzük magunkat környezetünkben. Kernek gondolat, emberséges. És fontos, nagyon is fontos, hogy manapság ilyenek szülessenek a fejekben, mert egyedül a közöny tudja tönkretenni a világot.” (Búvár, 1973/3.)

A Kossuth-díjas tudósról, a tanszékvezető egyetemi tanárról, a kiváló talaj zoológusról persze mit sem mond ez a véletlen-szülte kis intermezzo, mely számomra is csak most, töredékekből végre egésszé rendeződve nyert jelentőséget. De talán elárul valamit a kutató lélektanáról, melyben a hit és a makacs kitartás legalább olyan fontos tényező, mint a tehetség és a kreativitás.

A filmkészítéshez, ajánlólevélként, úgy vélem, ennyi tökéletesen elég is volna. Mégsem ezen múlt, hogy Balogh János forgatókönyvíróként részt vett a Magyar Televízió és az ENSZ Környezetvédelmi Igazgatósága (UNEP) közös mammut-vállalkozásában – pontosabban, hogy egyáltalán belekapcsolódott és beletanult a filmszakmába. Nem tudom megállni, hogy el ne fecsegjem karrierjének különös történetét: úgy kezdődött, hogy valaki megszegte a szavát. Szerencsére. Mert ez a valaki Balogh János volt, aki 60 éves korában szilárdan eltökélte, hogy felhagy a nagy utazásokkal, s többé nem járja be keresztül-kasul a Földet.

Lássuk csak: mi minden történt az azóta lepergett nyolc évben? Rockenbauer Pállal együtt megszervezte a Napsugár-expedíciót, melyről 13 részes beszámolót láthattunk a tévében; felavatta Új-Guineában a Bíró-Fenichel emlékművet, miután csodával határos módon felkutatta és azonosította a pápuák földjére lépő első magyar utazó, Fenichel Sámuel nagyenyedi diák sírját; majd elment Dél-Amerikába, Új-Kaledóniába és a Csendes-Óceán szigeteire, hogy a szárazföldi állatvilág kialakulását tanulmányozza. Ennek a Verne és Jókai fantáziáját is túlszárnyaló programnak melyik pontján merült fel A megsebzett bolygó forgatásának terve?

– Ott, ahol a körülmények, a lehetőségek és az adottságok szerencsésen találkoztak egymással. Az én útjaim fő célja kezdettől fogva az volt, hogy tanulmányozzam a forró égövi őserdők talajában élő apró állatokat, s ezzel támogassam a fejlődő országok mezőgazdaságának kialakítását. Tapasztalataim bőséges anyagot szolgáltattak, s új, félelmetes aspektusokat tártak fel az emberi hanyagság és tudatlanság okozta tragikus sebekről, melyekkel lakói módszeresen pusztítják a Földet: irtják a – növényeket és állatokat, szennyezik a vizet és a levegőt. Az ijesztő mértékben szaporodó emberiség és a rohamosan csökkenő élettér szédítő ellentmondásai mindenütt jelentkeznek, a katasztrófa kiszámítható – ám ahelyett, hogy elhárításán fáradoznánk, alkalmazkodni próbálunk hozzá, vagy egyszerűen csak behunyjuk a szemünket.

Döbbenetes példát mondhatok erre, még nagyon is friss emlékeimből. Filmünk előkészítésén dolgozva Bangkokba repültünk, s leszállás közben a köröző gép ablakából rémülten fedeztem fel, hogy odalent árvíz van. De akkor miért fogad bennünket a repülőtér? S miért nem figyelmeztették az ide tartó utasokat már az induláskor? Rejtély. Gyanakodva szálltunk ki Rácz Gáborral, a rendezővel, de a meglepetés még hátra volt: Bangkokban szemmel láthatólag senki sem tudott arról, hogy mi történt. „Itt? Árvíz? Minálunk? Á, dehogy” – válaszolták egybehangzóan mindenütt, ahol kérdezősködni próbáltunk. Nem értettük a dolgot, s már magunk sem tudtuk, a saját szemünknek higgyünk-e, vagy az itteniek felhőtlen nyugalmának. Dilemmánkat a Life legfrissebb száma oldotta meg, melyet séta közben vettem az újságárustól: éppen ott nyitottam ki a lapot, ahol hatalmas, képes cikk számolt be a bangkoki deltavidék környezetében folyó vandál erdőirtásról, s ennek szomorú következményeiről – vagyis a termőtalaj félelmetesen gyors pusztulásáról és az őserdő hihetetlen méretű visszaszorulásáról...

Szóval mégis jól látták, amit láttak? És Bangkokban mások nem olvasták a Life-ot?

– Hát pontosan ez az, amiért meg kellett csinálni ezt a filmet! A szinopszisa már rég megvolt, évekkel ezelőtt benyújtottam a Televíziónak, s mikor Tolba professzor, az UNEP vezetője ellátogatott hozzánk, ezt is eléje tették egyéb ajánlatok társaságában, hogy eldönthesse, melyik téma kapja meg a szervezet 100 ezer dolláros támogatását. Az összeg a mi filmünknek jutott.

A befektetésnek voltak feltételei?

– Nem teljesíthetetlenek, sőt igen méltányosak. Mivel a választás legfőbb indoka az volt, hogy idén, a stockholmi környezetvédelmi világkonferencia 10. évfordulóján ismét szülessen egy erőteljes hangú figyelmeztetés, mely felszólítja a világ népeit jövőnk és életünk halaszthatatlan védelmére, felkerestünk kutatókat, bemutattunk kísérleteket, filmeztünk hagyományaikat még épen őrző törzseket...

–... melyeknek tagjai azért az ősi bozótirtó kést megunva már fűnyíró gépre teszik félre a statisztálásért járó gázsit.

– Csodálkozik rajta? Lassanként mindenhová eljut a civilizáció, s ahová betör, ott azonnal elsekélyesedik például a népművészet. Most, hogy az UNEP szigorú kikötése szerint a forgatást megelőzően bejártuk a terepet – tehát profi módon, a rendezővel együtt végigutaztuk a film valamennyi helyszínét! –, természetesen olyan tájakon is megfordultunk, ahová én már évekkel ezelőtt vezettem expedíciókat. Tudtam, hol készítenek művészi faragásokat, hol fonnak szépen, de arra nem számítottam, mennyit romlik a készítmények színvonala a tömegtermeléssel!

Idestova két évtized telt el azóta, hogy első nagy útjára indult, Ausztráliába. S emlékszem, mekkora elszörnyedést keltett a trópusi őserdők elégetésétől remélt „televény föld” hamis legendájának szétoszlatásával...

– Azért is igyekeztünk bemutatni a legszebb tájakat, fákat, hegyeket, vizeket, a Föld csodáit, hogy a képek győzzék meg a nézőt a Természet értékéről, s az erőszakos beavatkozás kárairól. S ezért is társul a látványhoz annyi szöveg: nem szórakoztatás volt a célunk, hanem tudatformálás, ami a „szép” természetfilmek hagyományos dramaturgiájának nem sajátja.

Mint néző, én inkább a zenét találom soknak; a szöveg talán azért is, mert nagyon szép és szabatos mindvégig lekötötte a figyelmemet.

– A végső forma, a csiszolás Lázár István érdeme! Hálás is vagyok érte.

S kikből állt a stáb?

– Olyan emberekből, akikkel együtt dolgozni őszinte élvezetemre szolgált (maga tudja, hogy én soha nem udvariaskodom, ismeri szókimondó természetemet). Rácz Gábor egy költő ihletével és egy mérnök pontosságával dolgozik – Németh Attila felvételei: kompozíciók. Segédoperatőrünk a tehetséges Sors Tamás volt; mondhatom, remekül megértettük egymást.

Nem győztem gyönyörködni például a virtuóz megoldású légi felvételekben!

– Igen, mert a helikopter egyik oldalát kiemelték, s az operatőr úgy filmezte a hatalmas panorámát, hogy hevederekkel kikötve voltaképpen az űrben lebegett. Nekem hátborzongató látvány volt.

Ez is a mesterség kockázata. Az eredmény esetleg néhány egészen rendkívüli szépségű snitt a cirkuszi salto mortalén sem érződhet meg a légtornász szorongása...

– Pedig szorongunk, mert a legnehezebb időszak számunkra most jön: milyen lesz a film fogadtatása? Kedvünkre, jó körülmények között forgattunk, nem fapados kategóriában (a Magyar Televízió is a zsebébe nyúlt!), alaposan felkészülhettünk a munkára, és megtervezhettük, hogyan, hol, mit akarunk csinálni – de vajon elértük-e a magunk elé tűzött célt? Sikerül-e áttörnünk A megsebzett bolygóval a világot tönkretenni egyedül képes közönyt?

Talán igen. Remélem. A vetítésen mögöttem egy költő ült, mellettem egy földrajztanárnő. Ők szívből tapsoltak.

– Számítok is rájuk: tudom, hogy ma már a világ minden sarkában megtalálhatom a holnapjainkért nyugtalan Mezei Andrásokat és Bujtás Amáliákat.

Én meg szeretném hinni, hogy egyszereseik Bangkokban is olvasni kezdik a Life-ot, s hogy idehaza megmentik a Balatont.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/11 58-60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7289