KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/augusztus
POSTA
• Pandur Kálmán: Különösen kedvelem... Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Gnädig Ferencné: Bérletem van... Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Pörzse Géza: Lapjuk legfőbb hiányossága... Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Kövesi Péter Pál: Számomra érthetetlen... Olvasói levél – Szerkesztői válasz

• Füleki József: Már tudják, de még nem teszik Jegyzetek a „filmes” Miskolc után
• Kulcsár Mária: A gyerekek bennünket is figyelnek Beszélgetés Kézdi-Kovács Zsolttal
VITA
• Boros István: Lent és fent Vita a filmforgalmazásról. Mozi-őrjárat vidéken
• Csepeli György: A filmkultúra ábécéje, s ami utána következik Vita a filmforgalmazásról
ESZMECSERE
• Palotai János: „Rendezni vége közös dolgainkat...”

• Dániel Ferenc: Félsiket szaxofonos, aki nem tör semmit Üvegtörők
• Kövesdi Rózsa: „Ilyen az ember. Egyedüli példány.” Solo Sunny
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Azok a hatvanas évek! Pesaro
• Zsugán István: Mitől hosszú, ami rövid? Annecy

• Ungár Júlia: Narancszabálók, briliánsevők és proletárok Brecht és a film
• Molnár Gál Péter: Egy fodrász-szalon rejtelmei Brecht és a film
• Todero Frigyes: A filmművészet száműzetésbe ment A chilei film 1973 szeptembere után
• N. N.: Chilei filmek 1973 szeptember és 1980 között
LÁTTUK MÉG
• Kovács András Bálint: Nevem: Senki
• Sólyom András: A Olsen-banda boldogul
• Ambrus Katalin: Szerelmeim
• Zsilka László: Édenkert a sikátorban
• Ardai Zoltán: Repülés az űrhajóssal
• Kövesdi Rózsa: A majmok bolygója
• Lajta Gábor: Muppet Show
• Veress József: A kis rendőr nagy napjai
• Képes Júlia: Zugügyvéd zavarban
• Harmat György: Kivégzés hajnalban
• Loránd Gábor: Benzinkutasok az Arany Patkónál
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Látnivalók, tanulnivalókkal Arany Prága
• Glatz Ferenc: Történetírás, képernyő, film Televízió és történelem
KÖNYV
• Koltai Ágnes: A western
• Szilágyi Gábor: Kultúra és film a weimari köztársaságban

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Jegyzetek a „filmes” Miskolc után

Már tudják, de még nem teszik

Füleki József

 

Az alcím jelzőjét az teszi természetessé, hogy egy ideje évente váltakozva a „mozi”- és tévé-rövidfilmek szemléi adják át egymásnak a stafétabotot Miskolcon. Rövidfilmek? Dehát már jó évtizede önálló kategória a hosszú dokumentumfilm. S kár lenne feszegetni, mennyire „rövidek” a tévében készülő és tévében látható művek.

A műfaji félreértéseknél csak a fogalmi (terminus technicus-béli) zavarodottság nagyobb. Ezért helyeselhető, hogy a régi rövidfilmesek új tájak felé keresik a kiutat, s egyre gyakrabban a közművelődési film gyűjtőfogalom alá rendezik az alkotó módszerben, műfajban, műsoridőben oly tarkabarka sokaságot.

Az idei, a 21. Miskolci Filmfesztiválnak a jelszava is efelé orientált: Filmmel a közművelődésért.

S valóban: hagyjunk fel a „ruházat” dolgával és a fontosabbra, a funkcióra, a tartalomra, a valóságátlátásra, az értékekre vessük a szemünket. Arra, hogy mivel gyarapítják e filmek filmkultúránkat, ha tetszik, nemzeti kultúránkat?

Közhelynek számít azt bizonygatni, hogy a filmnek ezt a tartományát semmilyen falak nem választják el a játékfilmtől. Sőt – több módon és több okból is erősek az összekapcsoló elemek. Mert többnyire innen indulnak el a pályakezdő lépések, persze néha már itt is nagyhatású művel (mint annak idején Sára Sándor Vízkeresztje vagy Cigányokja). Játékfilmrendezők szívesen térnek vissza-vissza e műfajhoz (Szabó István, Huszárik Zoltán, Gyarmathy Lívia és mások), sajnos az utóbbi időben ritkábban. A legszorosabb kapocs azonban maga a valóság. Hiszen azonos a társadalom, az „itt és most” vagy a világunk, korunk általi meghatározottság és emberközpontúság. Legyen szó a játékosság látszólag irreális animációs közegéről vagy a természet és társadalom inkább tudományos indítékú megközelítéséről. S még világosabbá válik a dokumentumfilmekre való hivatkozás. Nem itt produkálta-e az elmúlt évtized a „határátlépések” és kölcsönösségek olyan mennyiségű és minőségű végeredményét (és talán a legsikeresebben éppen Magyarországon), ahol végülis a szakembernek is feladatott a lecke: dokumentumjellegű játékfilmet vagy játékfilm módszerű dokumentumot varázsoltak-e eléje?

S az emberi matéria filmmé szervezése néha rövidfilmben is oly megtévesztően hasonló ábrázolási módszerekkel történik, hogy szinte a játékfilm szüzséjét véljük benne felfedezni. Hadd álljon itt erre egyetlen példa.

A versenyben szerepelt Szobolits Béla Lépéshátrány című negyedórás riportfilmje (a film- és tévékritikusok idei díjazottja) egy 65 éves budapesti csövesről. Kiss Kálmán bácsi a főváros VIII. kerületében, a Rezső tér környékén éli etikailag és morálisan pontosan minősíthető tisztes életét. Egykori munkatársai – tsz-ben és gyárban – vagy jót, vagy semmi rosszat sem tudnak róla, de feladta magának a leckét: hogyan lehet magányosan élni egy metropoliszban? Minden vagyona vele-rajta van; meghúzza magát, ahol lehet; a kukákba dobott könyveket előbb elolvassa, azután viszi el – igaz: az „aqua-riumba”. Irigylésre méltóan tájékozott a világ dolgairól. „Majd rövidesen megjavulok” – mondja, tehát ismét munkába áll majd. (Ezt már filmen kívül tudjuk: egy ideje éjjeliőr.) Szeretetre és csodálatra méltó ember. Ha e „tantárgyból” tanfolyamot indítana, előadásaira igen sok kortársunkat küldhetnénk el. Talán a Népstadionban sem férnének el... Nem túlzás azt hinni: ebből a sorsból egy hosszú dokumentum-játékfilm, vagy egy hosszú játék-dokumentumfilm, vagy talán szokásos játékfilm is megszerveződhetne. Ki tudja?

 

*

 

Amikor filmkultúránk eme értékes szeletéről beszélünk, közbe kell vetni: ez a szakmai ágazat tovább vívja szabadságharcát. Furcsa módon, mert értékeket produkál, de helyét még mindig keresi, keresgéli társadalmunk kulturális térképén.

Érdekes és bűvös kör: manapság mindenki (vagy majdnem mindenki) a forgalmazást szidja. Végre egy megfogható, körüljárható, üstökön ragadható bűnbak! A régi jelszót új váltotta föl: Miért rossz a magyar filmforgalmazás? (Amely persze elavult és korszerűsítésre érett, ez a folyó vitákból kiolvasható.) A forgalmazás első számú leckéje az, hogy milyen sorsra jut egy (pontosabban: évente húszegynéhány) magyar játékfilm a hazai moziparkban.

Már régóta tudjuk és nem szabad elfelejteni: amióta a film = film és a mozi = mozi, azóta maga a film döntötte el a saját sorsát a „piacon” (hasonlóan egy jó könyv mai sikeréhez vagy, egy rossz könyv mai kudarcához). Ámde a rövidfilm, a közművelődési film még nehezebb helyzetben van. A tévé nem igényli (hiszen mindent „megtermelhet”, amit csak elképzelt és akart); a játékfilm előtti bemutatás ideálisan jó esetben is vitatható; és utána? Tehát újra át kell gondolni azt, hogy a közművelődési film moziban, és minden más fórumon a közművelődésben – miképpen kelhet életre, hogyan lehet „jelen”, milyen úton-módon realizálhatja saját értékeit (valódi értékeit!) a társadalom kulturális életében. Eddig a „kitérő”.

E filmek genezisének és életének hátterében is ellentmondás körvonalai rajzolódnak ki, amely valóságos társadalmi ellentmondás vetülete, második tartománya. Miről van szó? Arról, hogy miközben a filmszakma e része nagyon komolyan veszi közművelődési hivatását, szembetalálja magát a közművelődési program megtorpanásával. Persze okokra hivatkozni – okkal és joggal is – lehet. Mert abban talán egyetérthetünk, hogy a program végrehajtása lényegénél fogva sem képzelhető el „lovasrohamokkal” (mint a tudat, az életvitel és életmód változását célzó tervek – általában sem); s ráadásnak jött éppen az elmúlt 7–8 évben minden olyan világgazdasági és belgazdasági hatás, amely nemcsak egyeseket, hanem sokakat vagy nagyon sokakat, az egész országot és lakosságot hozta egy bizonyos értelemben – hátrányos helyzetbe. Ezen sajnálkozni, csodálkozni, perlekedni, ettől és következményétől „elhatárolódni”, ha úgy adódik a kultúrát „rontó” gazdaság ellen ágálni lehet ugyan (s lehet ez „tartás” vagy divat dolga is), de egyvalamit nem lehet. Senkinek sincs hatalmában egyszerűen megfordítani a dolgokat a tudat szférájában; csakis a gazdálkodással, a cselekvéssel, az önismeretből táplálkozó önfelfuttatással változtathatunk.

Milyen tények zavarják a filmeseket, ha mérlegelik a hazai közművelődés helyzetét? Ellentmondások. Igen jelentős pozitívum, hogy az elmúlt hét évben minden társadalmi fórum átgondolta saját helyét, szerepét a kultúrában, a közművelődésben, a kisipari szövetkezettől a tudományos akadémiáig, a megyei pártbizottságtól a minisztériumokig. S az eredmény? Azt lehet mondani: „már tudják, de még nem teszik”. S ez a „tudják” sem kevés. A „nem teszik” pedig nem általános. De frontáttörés nincs még.

Az elmúlt 7–8 év alatt tovább erősödött, s ezért arányaiban még meghatározóbbá vált a mindennapi művelődésben a sajtó, a rádió, a televízió; ha a kérdést megfordítjuk (hogy mennyire közművelődési irányultságú ezeknek a kínálata és hatása), akkor sok problémába ütközünk. Félreértés ne essék: a tömegkommunikáció – ha akarja, ha nem – eleve közművelődési funkciót is betölt. Más kérdés, hogy azonos értékelvűséget vall és értékközvetítést gyakorol-e, mint ahogyan az a közművelődés célrendszerében megfogalmazódik.

Közismert, hogy a közművelődési határozat egységben és kölcsönös feltételezettségében kezelte, szorgalmazta az önművelést és a közösségi művelődést, illetve a művelődés közösségeit. S bár mindkettőben van némi előrehaladás, mégis a felettük ki-kirobbanó szenvedélyes viták uralják agyunkban a terepet. A kettő gyakori szembeállítása abból a hibás gyakorlatból következik, miszerint az együttlét egyenlő a közösséggel, és ez különb, mint az egyéni búvárkodás vagy készségfejlesztés. Ezzel szemben az intézményesült s valódi közösségeinket kell minden módon támogatni, felkarolni, s éppen létükkel vitatni a másik végletet. Ez utóbbi ugyanis a falun valóban változó (s átmenetiségében valamiben gyengülő, valamiben meg éppen hogy erősödő) életmódot vetíti elénk a kizárólagosság szent jegyeivel.

Végül, meg kell még jegyezni, hogy az előbbi nyomvonalon járva egyre inkább a közművelődési érdeklődés középpontjába kerül az iskolai és iskolán kívüli művelődés minden oldalú közelítése és összekapcsolása, illetve az önművelés egyik döntő helyszínének, a családnak a befolyásolása. De innen már ismét a makrotársadalmi feltételekhez kanyarodik vissza az út: a mobilitáshoz, a réteg-egyenlőtlenségekhez, a kultúra családi, munkahelyi és társadalmi metszeteiben jelentkező gazdasági összefüggésekhez.

Néhány kiragadott összefüggés is érzékeltetheti: a közművelődési film ab ovo nincs könnyű helyzetben. Mert akár témának, akár szemléleti forrásnak, akár azonos célrendszer meghatározójának (s ez a legfontosabb aspektus!) fogja is fel a közművelődést, mindhárom esetben – divatos szóval élve – „begyűrűznek” a közművelődés valódi problémái a stúdiók falai közé, és a filmesek agysejtjeibe. Hangsúlyozom: az azonos célrendszer-felfogás esetében is. Hiszen nem mindegy, hogy a természetről, az emberről, a társadalomról valló filmjeik milyen közegbe kerülhetnek. Milyen állapotú, milyen rétegeket célozhatnak meg? A várható ideális találkozások esetében (sajnos ilyenek gyakorlatilag nincsenek, a már említett okok miatt!) milyen fogadtatásra, hatásmechanizmusra számíthatnak.

Nem az udvariasság, nem a rövidfilmek szeretete, hanem a sok évi összehasonlítási lehetőség eredményei, az utóbbi évek közművelődési filmjeinek minden mástól is független értékelemei és ezekkel nem ellentétben az előbb említett közművelődési-társadalmi időszerűség mérlegelése mondatja velem: e filmek java (s ez a „java” sem kevés) magasabb színvonalon teljesíti hivatását. S ennek az egyik lényeges tulajdonsága az: nem kiszolgálják, hanem szolgálják lehetséges közönségüket. Teszik ezt gondos témaválasztással, magas színvonalú operatőri teljesítményekkel, igen gyakran szoros belső szerkezeti ritmussal, egyre többször nem szájba-rágóan és túlbeszélten. S teszik ezt olyan világnézeti felkészültséggel – s ebből eredően kisugárzással –, amelynek természetes eleme az elkötelezettség –, az „itt és most”, a hagyomány és továbblátás rokonsága, az azonosulás és a marxi kritikai szemlélet igen gyakori szerencsés egysége.

 

*

 

Amikor filmkultúránk eme értékes szeletéről beszélünk, közbe kell vetni: ez a szakmai Az elmondottakat – vázlatosan – két metszetben szeretném indokolni, esetleg (jó esetben) bizonyítani. Egyfelől a műfajok villanófényes képével, másfelől néhány film pillanatképével.

Ami a műfajokat illeti, talán kicsit sommásan azt lehetne mondani, hogy inkább az útkeresés, semmint a megzavarodottság a jellemző. (Nem térek ki a hosszú dokumentumfilmekre: ezekről a sok már publikált vagy éppen születőben levő tanulmány mezejében csak tanulmányméretben szabad – vagy legalábbis nem életveszélyes ! – megszólalni. Legfeljebb nagy egyetértéssel hivatkozom Marx György szavaira: ugyanannyi betűből remekművet és ponyvát is lehet írni.A betűt átvitt értelemben a filmszalag egységeként is jól lehet értelmezni.)

A rövid dokumentumfilmek méltóak elődeikhez és elég meggyőzően bizonyítják jövőjüket. Az idei tanulságok arra intenek: jó volna, ha többet foglalkoznának a lakosság többségének, az ország jelenét és jövőjét meghatározó rétegeknek, osztályoknak a problémáival. Mégpedig a kritikai védelem és az apologetika kritkájának jegyében.

A népszerű tudományos filmet kezdte ki leginkább, tette maximális „próbanyomás” alá a televízió felfutása, (majdnem analóg sorsot szabva, mint a mozifilmhíradónak). Új utakat kellett keresni, és ez a kísérletezés ma is tart. El kell vetni (az amúgy is lehetetlen) totalitásigényeket. Nagyon nehéz viszont dönteni: miről igen miről nem, hiszen a rohamos tempóban fejlődő tudományok ontják az „ötleteket”. Véleményemet kifejtettem – még vitákra szorul –: a választás, a döntés utáni szakasz (filmkészítési szervezési módszer) egyik vezérszólama az lehet, ha nem egy tételhez keresik az illusztrációt, hanem egy fix ponton megvetve építik fel 10–20 perces filmjeiket (nem deduktíve – hanem induktíve).

Az animációs film – és határozottan az úgynevezett egyedi mozifilmekre szeretném korlátozni a megjegyzéseimet – nehéz kérdések elé állítja a műfaj híveit is. Mert lenyűgöző a tartós teljesítmény, a sokszínűség, a megújulásképesség. De most, napjainkban – nem egy miskolci versenyfilmben is jelenlevő gondolatiságot és elkötelezettséget visszaigazolva is azt kell mondani: most több politikum és ideológia kívántatik. Azon a pályán, amelyen a Rend a házban, a Concertissimo futott. Most nagyon jó lenne, ha a felszabadult játék sem válna a játék üres szabadosságává vagy a forma tartalomtól elvonatkoztatott (vagy attól „megszabadult”) teherpróbájává. Az igazsághoz tartozik: ebbe a véleménybe némi nosztalgia is vegyül (mindig el vagyunk kábulva például a hatvanas évek teljesítményeitől), és az is igaz, hogy az újabb termésből – talán nem erőfeszítések nélkül – több „evilágiság” is kiolvasható. De ezen lehet és érdemes vitatkozni.

Második közegként valóban csak néhány film helyértékének felvillantására marad lehetőség. A „nem kiszolgálás, hanem szolgálat” bizonyításának csak igen sok új film megnézése, s nem ez az írás tehetne eleget.

Aki ismeri Czigány Tamás több évtizedes munkásságát, tudhatja: szinte ars poetica-ja ez a magatartás. A Magyar avantgarde (immár folytatása is látható az 1945-ös fordulóig) ennek a művészi alázatnak és humanizmusnak a lenyomata. Zöldi István – előbb operatőrként, később rendező-operatőrként – sokszor bizonyított. Amikor hajnalodik című filmjében ember–társadalom–természet dolgába (vitatott viszonyába) nyugodtan, saját véleményt mondóan szól bele: gazdagítja mindazt, amit erről a fontos kérdésről tudunk, vallunk, vitatunk. Fehéri Tamás a Protokoll szerint című filmjében erőteljes hatással szólítja fel kortársait: tegyék helyére mindazt, amit ebben a „műfajban” tenni „kell” és azt is, ami „felesleges”. Zsörtölődve fogadják el az elkerülhetetlent és jó kedvvel vágják sutba azt, ami mindenkinek teher és nyűg. Szinte visszatetsző lenne bizonyítani: miben áll az a szolgálat, amelyet Hernádi Tibor jó ideje művel örömünkre, például az Animalia sorozattal, a szemlei például A macskával.

Újdonságot (többeknek kellemes meglepetést) jelentett néhány szemléletében újító film. Vajda Béla Moto perpetuoja, (azon túl, hogy az animáció minden racionálisan elképzelhető realitást túllépő képi lehetőségeit a realitás rációjának szolgálatába állítja) hihetetlenül jó alapötlet teljes kiaknázásával lepi meg a nézőt. Mozi ez a javából, bár a sűrítmény egy kicsit túlzott: talán 2–3 kisfilm is ki tellett volna az ötlettárból.

Magyar József nem lett hűtlen önmagához. A Mi, büszke magyarok a hétköznapi (örökölt, örökletes, bujkáló, „vérben csordogáló” – s éppen ezért legveszedelmesebb) nacionalizmussal néz szembe. S éppen ezért a hétköznapi tudat erőterében, jelenség- és lényegszféráiban. Okosan, keményen, bátran és ebből adódóan hatásosan teszi ezt. Nem lehet feledni: mily sokan kerülik ezt a legnehezebb „filmes” frontszakaszt! (Mennyivel könnyebb 50–60 embernek előadást tartani a szocialista hazafiságról és a proletár internacionalizmusról!) S ha eközben néhány túl-rendezettség is becsúszik, akkor nem a vállalkozás és a teljesítmény nagyságából kell lecsipkedni valamit, hanem szakmai tisztázást kell sürgetni: mekkora a rendező „beavatkozási” joga és jogköre a dokumentumfilmbe. (A végletes álláspontok e tekintetben ismertek.)

Neményi Ferenc Köztér című filmjében bízik a művészet többértelműségének lehetőségében vagy diadalában. (Amikor a „többértelműség” nem sandaság, nem lapos parabola, hanem a Shakespeare-i, a Goethe-i, a Thomas Mann-i, a Babits-i, a József Attila-i jelentésrétegezettség.) A filmben a Ferenc József, Károlyi Mihály, Kun Béla, Horthy és Rákosi nevével jellemezhető és oly ellentétes alapú tendenciák egyfajta szemléletben hasonlatos igénye szembesül az 1956 utáni évtizedekkel. A köztéri szobrászat lényegében, ábrázolási szándékaiban és módszereiben a rendező rálel egy nagyon tragikus kontinuitás- és diszkontinuitás-sorra. A heroizálás, valamint tisztább emberi szándékok művészi objektiválódásának letagadhatatlan (mert bárki által naponta ellenőrizhető!) különbségeire. S ne szégyelljük, ha ebben a különös történelmi párbajban a mi utóbbi évtizedeink sok jópontot kapnak – még a szobrok okán is.

 

*

 

Amikor filmkultúránk eme értékes szeletéről beszélünk, közbe kell vetni: ez a szakmai Néhány bekezdéssel előbb ajánlottam a népszerű-tudományos filmeseknek a nem-deduktív módszert. E sorok írója a nem ajánlott út csapdájába esett. Igaz, ez nem film, hanem csak egy róla szóló meditáció.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/08 03-05. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7354