KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/augusztus
POSTA
• Pandur Kálmán: Különösen kedvelem... Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Gnädig Ferencné: Bérletem van... Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Pörzse Géza: Lapjuk legfőbb hiányossága... Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Kövesi Péter Pál: Számomra érthetetlen... Olvasói levél – Szerkesztői válasz

• Füleki József: Már tudják, de még nem teszik Jegyzetek a „filmes” Miskolc után
• Kulcsár Mária: A gyerekek bennünket is figyelnek Beszélgetés Kézdi-Kovács Zsolttal
VITA
• Boros István: Lent és fent Vita a filmforgalmazásról. Mozi-őrjárat vidéken
• Csepeli György: A filmkultúra ábécéje, s ami utána következik Vita a filmforgalmazásról
ESZMECSERE
• Palotai János: „Rendezni vége közös dolgainkat...”

• Dániel Ferenc: Félsiket szaxofonos, aki nem tör semmit Üvegtörők
• Kövesdi Rózsa: „Ilyen az ember. Egyedüli példány.” Solo Sunny
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Azok a hatvanas évek! Pesaro
• Zsugán István: Mitől hosszú, ami rövid? Annecy

• Ungár Júlia: Narancszabálók, briliánsevők és proletárok Brecht és a film
• Molnár Gál Péter: Egy fodrász-szalon rejtelmei Brecht és a film
• Todero Frigyes: A filmművészet száműzetésbe ment A chilei film 1973 szeptembere után
• N. N.: Chilei filmek 1973 szeptember és 1980 között
LÁTTUK MÉG
• Kovács András Bálint: Nevem: Senki
• Sólyom András: A Olsen-banda boldogul
• Ambrus Katalin: Szerelmeim
• Zsilka László: Édenkert a sikátorban
• Ardai Zoltán: Repülés az űrhajóssal
• Kövesdi Rózsa: A majmok bolygója
• Lajta Gábor: Muppet Show
• Veress József: A kis rendőr nagy napjai
• Képes Júlia: Zugügyvéd zavarban
• Harmat György: Kivégzés hajnalban
• Loránd Gábor: Benzinkutasok az Arany Patkónál
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Látnivalók, tanulnivalókkal Arany Prága
• Glatz Ferenc: Történetírás, képernyő, film Televízió és történelem
KÖNYV
• Koltai Ágnes: A western
• Szilágyi Gábor: Kultúra és film a weimari köztársaságban

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés Kézdi-Kovács Zsolttal

A gyerekek bennünket is figyelnek

Kulcsár Mária

 

A remény joga címmel – saját forgatókönyvéből – nemsokára elkészül Kézdi Kovács Zsolt legújabb filmje, Maia-Liisa Turkka, Bánsági Ildikó, Szilágyi Tibor és Varga Miklós főszereplésével. Operatőr: Zsombolyai János.

 

Miről szól?

– Nem szívesen mondom el, iszonyú nehéz. Egyszerre olyan bonyolulttá válik, ahogy elkezdem mesélni, hogy ez már kicsit jellemzi is a filmet. Ahogy belekezdek, már háromfele fut széjjel a történet. Van egy öregember, aki meghal. Van egy gyerek, Tamás, aki ennek tanúja, de aki nem itt született, félig német, jól beszél magyarul, de mégsem érzi otthon magát. A történet harmadik szereplője, Magda, a gyerek nagynénje, az öregember lánya, aki apja halála után beköltözik abba a villába, ahol az öreg élt, egyedül marad a gyerekkel, és a kettőjük viszonyából bomlik ki a film. Amit eddig elmondtam, csak expozíció, de a folytatás is minimálisan három szálon fut: a gyerek, aki többé-kevésbé összemelegszik a nagynénjével, Magda, aki bírónő és saját szigorú erkölcsi rendszere fogságában nem tudja megoldani az életét, csak a gyerekkel való kapcsolatában éri el valamiféle szótlan megértés lehetőségét. A harmadik szál Edité, a gyerek anyjáé, aki tulajdonképpen mellékszereplő, mégis fontos, mert ő az, aki beleszeret valakibe, otthagyja a férjét és visszajön Magyarországra. A volt férj is megjelenik a történet folyamán és egy rövid viszony során összetöri Magda maradék erkölcsi tartását is.

 

Lehet, hogy azért nehéz elmesélni a történetet, mert többek között éppen ezekről az átláthatatlan szövevényekről és bonyolult kapcsolatokról szól a film?

– Azt hiszem, igen, és ráadásul mindez a gyerek szemszögéből látható. Ez eleve meghatározza a film elkészítési módját, de szemléletét is. A néző csak annyit érzékel ebből a valóban bonyolult történetből, amennyit a gyerek. Nem mindig érti, hogy mikor mi történt, kik ezek az emberek, akik mégis képviselik közép-európai valóságunk kibogozhatatlan szövevényét.

 

Hogyan alakult ki ez a sajátos szemlélet?

– Amikor elkezdtem írni, két képből indultam ki. Az egyik a nagy zöld lámpa a szobában, amely mellett ül két testvér és beszélget. A másik egy gyerek egy nagy kertben. A kettő majdnem egyszerre született. Míg a forgatókönyvet írtam, sokat jártam bíróságra. Ott úgy éreztem, hogy a bírónő mindennapos drámája – akinek egy sajátos, szilárd erkölcsi rendszer alapján minden nap kétszer vagy háromszor ítélkeznie kell, a saját magánéletét azonban nem tudja megoldani, ugyanennek az erkölcsi rendszernek keretén belül – elég egy filmbe, hogy ez valami. Furcsa módon azok a felnőtt-kapcsolatok, amelyek nem a gyerek szemszögéből tükröződnek, kiestek a munka során. A gyerek most állandóan jelen van a filmben, és ha egy pillanatra is, de mindennek tanúja. Még valami határozza meg a formát: a film egyetlen házban játszódik, igyekeztem leszűkíteni a történetet erre a villára.

 

Talán arra is jó volt a gyerekszemszög, hogy kívülállóként ábrázolhasd a hozzád közel álló, életrajzi jellegű elemeket?

– Ezt nem tudom. Életrajzi elem van is a történetben, meg nincs is. Soha nem szeretem leleplezni magam egy filmben. Itt is legfeljebb családi jellegű dolgok találhatók. Az unokaöcsém – akivel egyébként a gyerek hangját szinkronizáltam – Nyugat-Németországban született és ott él, meg volt egy apám, aki ugyanilyen házban élt és halt meg. Beépítettem a filmbe a családom képeit, iratait, amiket eszelősen gyűjtöttem jónéhány éven át, de ez inkább felületi dolog, csak írói nyersanyag. Számomra sokkal lényegesebb a gyerek szemszöge. Az alapötletet De Sica filmjének címe határozta meg: A gyermekek figyelnek bennünket. Filmem olyan emberekről szól, akik úgy élnek, ahogy mindnyájan élünk: van is családjuk, meg nincs is, két családjuk van vagy egyedül vannak, belesüllyedve a mindennapos korrupciókba. Mindnyájan megkötjük napról napra a magunk kompromisszumait, így akinek a leginkább tisztának és feddhetetlennek kellene lennie, még az is kompromittálódik valamilyen módon egy olyan erkölcsi szemszögből, mint egy tiszta gyermek tekintete, aki nincs megfertőzve ezekkel a megalkuvásokkal. Tamás – aki tehát ilyen archimédeszi pont – kétszeresen kívül van, hiszen egy másik helyről jött, idegen. Kicsit idegen a viszonyokban, kicsit idegen a nyelvben, de pontosabban ért mindent, mint mindenki más, és ez az a kívülállás, ami távolságot teremthet a néző és a történet között.

 

A soknyelvű, soknemzetiségű családnak, az utazásoknak, érkezéseknek magyar filmben ritkán látott nagy szerepük van a történetben. Mit jelent számodra ez a nemzetköziség?

– Bosszant, ha azt mondják valamire, hogy magyar specifikum, hogy milyen furcsa nép a magyar... Minden magyarban van egy kis német, egy kis szerb, szlovák, francia, román, zsidó, az én családomban még guatemalai is van. Ha jól megnéznénk, ebben a zűrzavarban, ami a török hódoltság utáni Magyarország címén összejött, valószínűleg minden magyar családban így lenne, mindnyájunkban benne van ez a sokféleség. Ezt még meghempergette kétszer a történelem az utolsó harmincöt-negyven évben, mert családoknak több generációja disszidált, elment, szétszakadt és összeforrt; s ennek minden egyes eleme hat a tudatra. Én, mióta tudom, hogy az egyik dédapám román, egészen másképp gondolok például a románokra, bár nyilvánvalóan ebben egy csomó illúzió van.

 

Tudatunkban mégis sokkal rokontalanabbnak, elszigeteltebbnek érezzük magunkat.

– Ez elég baj. Hiszen ki az, aki nem utazik a környező országokba, nem látogatja meg a rokonait itt-ott-amott, nem jönnek hozzá, nem gondolja, hogy az én nagynéném ide vagy oda valósi. Ez a mindennapjainkhoz tartozik. Ha kicsit belegondolnánk ebbe, akkor nyilvánvalóan sokkal nyitottabbak lennénk; csak túl sok az elfogultság, előítélet, rossz beidegződés pro és kontra, ezeket valahogy fel kellene oldani. Tamás az egészet mint valóságot látja. A fényképeken egymás mellett szerepel a nagyapja, aki szerb katonatisztként futott a németek elől a második világháborúban; és a másik nagyanyja, aki viszont német volt. Ő azokból az ádáz indulatokból, amellyel ezek az emberek gyűlölhették egymást három generációval ezelőtt, már semmi mást nem kap, csak két fényképet egymás mellett. Olyan ez, mint mikor egy szobrász egymás mellé tesz nagyon különböző anyagokat, és azt mondja, ezek most csiricsárék, de egy pár év múlva összeérnek. Észrevétlenül úgy egymásba mosódnak ezek az anyagok, hogy egyszercsak egységes textúrát kapsz, ami még soha nem volt. Valahogy én is így érzem, ha ezekre az emberekre gondolok, akiknek a fényképeit őrzöm.

 

Filmedben sok fontos információ csak szóban hangzik el. A szereplők olyan izgalmas történeteket mesélnek el egymásnak, amelyek egy-egy újabb film alapötletéül szolgálhatnának...

– Egyszer még lehetnének önálló történetek is. De az az érzésem, hogy ezek kifejtése sok pénzt és rengeteg energiát követelne, ami pillanatnyilag nem áll rendelkezésemre, tehát nagyon egyszerű formát választottam. Jobban is érdekel a jelen helyzet, az a látszólag egyszerű pont, ahonnan egy jóformán semmit nem tudó gyerek szemszögéből nézek vissza a múltra. Nem tudom most eldönteni, hogy milyen ez a film, de abból a szempontból feltétlenül furcsa, hogy nagyon sok réteg van egymáson, és szerintem ez érdekes. Engem legalábbis az érdekelt, hogy egy zárt formába – egy villa és három szereplő – hogyan játszik be a múlt és a külvilág. Megérkeznek különböző emberek, külföldre utaznak, telefonálnak egymásnak, jön egy katonatiszt, elmegy, mindez hat erre a látszólag csöndes világra. Miként azon a helyen, ahol élünk, minden besugárzik, és lefojtva, nem kimondva, csak úgy elmesélve, nem nagy akciókban, de jelen vannak az összes ellentmondások. Persze nem akarom ilyen kozmikussá növeszteni a problémát, nem Magyarországról szól a film, vagy csak részben, de valószínűleg az egész társadalomban úgy jelentkeznek ezek a kérdések, ahogy ebben a filmben, csak rétegesen, ahogy a modern zenében csak hangnyalábok vannak, és nem felismerhető a rácsszerkezet. Ezt csak egy-egy kiugró pillanat bontja meg, filmemben ez az őrület. Az egyik szereplő a maga őrületével a langyos érzelmeket megkeveri, kirobbantja és a végsőkig viszi, egy halálig, egy szakításig, egy összeborulásig, végül a saját maga felszámolásáig.

 

– A remény joga lírai, nosztalgikus stílusa erősen különbözik legutóbbi filmjeid hangvételétől. Melyik régebbi alkotásodhoz hasonlítanád? Most miért ilyen filmet csináltál?

– Én igazában ilyeneket szeretek csinálni. Egy kicsit mindig fegyelmeznem kell magam az olyan filmekben, mint például A kedves szomszéd. A filmjeim koncentrikus körökben épülnek. Soha nem úgy csinálok filmet, hogy kitalálok egy dolgot és addig nyűvöm, amíg mindenki el nem unja, és a hülye is észreveszi már, hogy miről beszélek. Én megutálom azt, amiről filmet forgattam, utána mindenképpen egy-két másféle dolgot kell csinálnom, hogy megint visszatérhessek a régebbi mondandómhoz. 1969-ben készítettem a Szeretnék csákót csinálnit, aminek a mondanivalója meg levegője A kedves szomszédban, tehát tíz évvel később tért vissza. Első igazi filmemnek az Ősz című rövidfilmemet tartom, annak a hangulata jött vissza a Mérsékelt égövben, és most – talán A locsolókocsi volt közben ilyen – ez a gyerekszemszögből nosztalgikus vonás visszatért. Bár a Mérsékelt égöv egészen más film, ott szintén „a gyerekek figyelnek bennünket”, velük kezdődik és végződik, a gyerek hideg tekintete nézi végig a felnőttek drámáját, s ítélkezik a végén. Mindkét filmben a gyerek az, aki fellázad az erőszak ellen, így függenek össze ezek a filmek. Bizonyos idő után felhalmozódnak dolgok, amiket az ember el akar mondani, ha van rá lehetősége, dehát a fene akarta ezt a filmet csinálni. Ez a film Visszaesők című forgatókönyvem helyett van, ami lényegesen szárazabb, szótlanabb és minimálisan nosztalgikus film lett volna, hiszen egy testvérszerelemről szól. Az A kedves szomszédra, volt reakció, ami egy túlbeszélt film, ebben pedig egyetlen jelenet kivételével szinte alig beszéltek volna. A kedves szomszéd reakciója a Ha megjön Józsefnek, ami megintcsak szótlan és töredezett volt. Ha utólag végignézem a filmjeimet, mindig ilyen ellentétpárokban mozognak.

 

Mi lesz az el nem fogadott forgatókönyveid sorsa? Előveszed-e később ezeket?

– Ezt még nem próbáltam ki igazából, illetve csak egyszer, mert A kedves szomszédot a Ha megjön József előtt írtuk Bereményi Gézával. De hogy a még régebbi könyveket – mint a Játékszíni koszorú, amit Latinovitsnak írtunk és idestova nyolc éve megvan – megcsinálnám-e ma? Úgy biztos, hogy nem. Ezek inkább témák, amiknek a feldolgozási módja nyolc-tíz év alatt elavul és korszerűsíteni kell, de túl sokat gondolkozom egy történeten ahhoz, hogy csak úgy eldobhassam. Még mindig reménykedem ezekben az el nem fogadott forgatókönyvekben.

 

Ha nem valósíthatod meg az egyik ötletedet, rögtön beadsz egy másikat. Nem nehéz a váltás?

– A mostani esetben pontosan meg tudom mondani: iszonyatos düh fogott el. Ebből az indulatból, hogy „a fene egye meg, akkor is csinálok filmet”, született A remény joga, számomra meglepően gyorsan, egyetlen lendülettel, a múlt nyáron. Nem sokat méricskéltem, dramaturgiai hibái is ebből származnak. Nem igazán arányosan szerkesztett film, mondhatnám, ügyetlen, amit lehet, hogy átlendít a dolognak egy másik szintje, de úgy mint dramaturgiát, nem hiszem, hogy tanítani fogják.

 

Az egyik jelenetben szól a televízió, a bemondó éppen a Mérsékelt égöv című filmet konferálja le. Filmjeidben gyakran játszol alig észrevehető utalásokkal, idézetekkel. Mit jelentenek ezek a számodra?

– Nekem ez borzasztóan fontos. Egyrészt teljesebbé teszi a filmet, beépíti egy kultúrkörbe, másrészt valami iróniát ad. Amikor a film egyik jelenetében a televízióból megszólal – közvetlenül a Mérsékelt égöv bemondása után – a „Don Giovanni” nyitány, és végigkíséri az egész jelenetet, ez tényleg csak egy filoszt érdekelhet vagy azt, aki sokat foglalkozik egy filmmel; de nem tudok mindig arra a nézőre gondolni, aki egyszer nézi meg a filmet. Az ő számára is nyilván megvan a hatása, legfeljebb nem értékeli ezt az ironikus szálat, mely egyszerre idézi a „Don Juan”-t és A kedves szomszédot, ráadásul ugyanannak a színésznek egy ugyanolyan gesztusával. Világosan visszautal tehát valamire, ugyanakkor beleépül abba a zenei világba, ami a filmet végigkíséri: egy Mozart-zongoraszonáta és a C-moll zongoraverseny, amely számomra tökéletes harmóniát és azonosságot jelent. A főcím alatt a gyerek arca látható, amikor először megszólal a zongorán Mozart. A gyerek ezt a muzsikát képviseli, melyben már teljes fegyverzetében lép elő az európai zene, és még semmi disszonancia nincs. Ezek az utalások és játékok gazdagítják a filmet és ahhoz teszik hasonlóvá, ahogyan élünk, hiszen az embert állandóan érik ilyen külső hatások, tele van emlékekkel, zenefoszlányokkal. Az ember elkezd dúdolni valamit csak úgy, aztán rájön, hogy az valamilyen hangulatot hozott vissza. Ezek már mind a kultúrkörből ránkrakódott érzéseink. A film egyik legfontosabb jelenete alatt a Lili Marleen szól, ez számomra nemcsak azt jelenti, ahogy 1941-ben a belgrádi rádióból hallgattam, hanem Fassbindert is, meg sok minden mást egyszerre. És ahogy a zene összekeveredik a kaliforniai ország-úttal, a szerb katonatiszt, a K. u. k. tábornok, a német bankók, első világháborús táborszernagyok képével és a The Grafic című lap 1889-es számával, mindez egy konglomerátummá épül fel.

 

Hogyan vélekedsz filmjeid hazai és külföldi fogadtatásáról?

– A siker is, a sikertelenség is relatív. Az jópofa, mikor az embernek levetítik Genfben az összes filmjét, és vadidegen emberek, akik soha életükben nem láttak, nem hallottak, jegyet váltanak, hogy megnézzék filmjeimet. Egy bizonyos körben valóban elkezdtek ismerni a világban, úgy tűnik, észrevesznek, de ez igazából nem nagyon fontos. Akkor jelentett ez sokat számomra, amikor voltak tisztelt kritikusok, akik el akartak tanácsolni a szakmából, s egy külföldi visszhang volt az egyetlen igazolása annak, amit csináltam. De még ma is arra az ismeretlen telefonálóra emlékszem legszívesebben, aki felhívott a Romantika című filmem után és azt mondta, hogy meg van döbbenve, nem is gondolta volna a szörnyű kritikák után, milyen nagy hatást tesz rá a film, köszöni szépen. Ez jóformán semmi, de számomra legalább olyan fontos volt, mint az, hogy a Ha megjön József nagydíjat nyert Hyères-ben. Nem szeretek emlékezni az elmarasztaló kritikákra, bár megvannak, és egy-egy sajtóanyagban nagy szeretettel idézem őket, ugyanis biztos, hogy van valami irritáló a filmjeimben, különben nem írnák róla.

Amint az ember filmhez jut, nem tud arra gondolni, hogy milyenek lesznek a kritikák, arra igen, hogy a nézőre milyen hatással lesz. Soha nem azért csinálok filmet, hogy ijesztgessem vagy csiklandozzam a nézőt, de hogy amit el akarok mondani, hogyan jelenik meg az fontos. Lényeges például, hogy egy helyszínt hogyan ismerünk meg. Minden egy-helyszínes film elején tudatosan törekszem arra, hogy lehetőleg minél hamarabb tájékoztassam a nézőt arról, hogy hol van. A kedves szomszédban egyetlen hosszú beállításban körbejártuk az egész házat, az új filmben már az expozícióban van ilyen jelenet, ahol világosan leírom a villát. Pontosan tudom, hogy gazság a nézővel szemben ide-oda kapkodni, ő pedig ott ül és nem érti, hogy hol van, ki hova megy, honnan néz ki, miért megy át valahová. Számomra a tér-érzet borzasztóan fontos. Igyekszem az expozícióban aránylag sokat közölni a nézővel, hogy hamar bele tudjon kapcsolódni a történetbe. Más kérdés, hogy ez egyetlen magyar filmnek sem erőssége igazán, többségük nehezen indul.

 

Szerinted ki ennek a mestere leginkább?

– Az amerikaiak nagyon tudják ezt. Vagy például Bresson, talán azért, mert nem tartja túl fontosnak az információt, gyorsan túlesik rajta. Mi ezt nem merjük, én is mindig visszahőkölök tőle, mert nincsenek szabványos történeteim nagy konfliktusokkal. Van egy szokvány-helyzet, és az mozdítja ki, mint egy ingát a megszokott vonalból, hogy a háttere más, az apróságok csúsztatják el. Ha ez nincs meg, akkor őrületesen szimpla. Aki nem figyel erre a háttér-rétegződésre a filmjeimben, csak a szokványt látja, ingerültté válik.

 

Az utóbbi években aktívan részt veszel a filmszakma szervezési kérdéseinek, a filmforgalmazás ügyének bonyolításában ...

– Ha gyakrabban eszembe jutnának leforgatható filmek, valószínűleg nem lennék társadalmilag ilyen aktív. A forgalmazási problematikába azért kapcsolódtam be néhány évvel ezelőtt, mert érdekelt, hogy bizonyos társadalmi mechanizmusok hogyan működnek nálunk. Személyesen is érint, hogy a filmjeimet hogyan vetítik, bosszantott, hogy állandóan a nyakamba varrták a filmjeim sikertelenségét. Megpróbáltam utánanézni, hogy mi van a kudarcok mögött, valóban csak én vagyok hibás, vagy talán más oka is van. A filmrendezői mesterség valószínűleg megkövetel többféle aktivitást is. Vagy ez csak bennem van meg? Ezen még nem gondolkoztam. Információfaló ember vagyok, aki minden újságot, könyvet elolvas, minden rádiót meghallgat, mindenbe beledugja az orrát. Sokáig volt bennem felkészülés-érzés, azért nem voltam nyugtalan, amikor asszisztenskedtem hat-hét évig, úgy gondoltam, hogy ez még kell, nyelveket tanultam, mindenfélét csináltam. Csak ahogy az ember öregszik, megérzi azt, hogy a fene egye meg, itt felhalmozódott egy csomó minden a fejében, ki kéne adni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/08 06-09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7355